A fesztiválok látogatóinak szempontjából mindig kritikus pont, mivel töltsék el idejüket a zenei programok délután 4-5 környékén esedékes kezdetéig. Persze vannak olyanok, akiknek ez egyáltalán nem szempont, mivel pirkadatkor még javában ébren vannak, ezt követően pedig az egész napot átalusszák. Valószínűleg javarészt közülük kerülnek ki azok, akiknek a „francba, ma van a fesztivál utolsó napja, és még mindig nem jutottam el egy koncertre sem” jellegű párbeszédeit minden alkalommal van szerencsém hallani a sátramból. Aztán ott van kézenfekvő lehetőségként maga Sopron: a város számos nevezetessége bőven megér pár óra bent töltött időt. A VOLT nagy előnye az is, hogy egyedül az összes fesztivál közül itt tették kora délutánra a dumaszínházas fellépőket. Bár a stand up-os arcokra időponttól függetlenül mindig rengetegen kíváncsiak, ha szereplésük koncertet üt, akkor én például mindig azt részesítem előnyben. Itt szerencsére ez sem volt probléma.
Még egy kategóriát érdemes megemlíteni. Sokan vannak olyanok, akik a kellemest a hasznossal összekötve – mert hogy amúgy is csak döglenének valahol – a többi fesztiválozó nagylelkűségére alapozva próbálják összegyűjteni a napi betevő alkoholra valót. A képen szereplő arcok még a legkonvencionálisabb módját választották a szövegezésnek, azonban volt példa a címben említett feliratú táblára, illetve „A szüleimet lemészárolták a ninják, és most kungfu-tanfolyamra gyűjtök, hogy bosszút állhassak!” mottóval próbálkozó úriemberre is. A vicces az, hogy mindegyik próbálkozást siker koronázta: bár vannak fokozatok, de alapvetően aki tarhálásba fogott, legalább néhány sörre valót biztosan össze tudott gyűjteni.
A pénteki napom Frenk koncertjével indult, amire először nem akartam elmenni, viszont ha már ott voltam a közelben, úgy gondoltam, adok neki egy esélyt. A Hiperkarma egykori dobosának szólóprodukciójához felemás módon állok hozzá: valahogy soha nem volt nekem szimpatikus, se a személyisége, se az őt körülvevő külsőségek. Azonban azt el kell ismerni, hogy ezt az általa felépített imázst abszolút profi módon hozza. Sokan nevezik őt a magyar David Bowie-nak, amit legutóbb pont ő maga vont kétségbe, de tényleg számos hasonlóság fedezhető fel mind kettejük megjelenése, mind zenei stílusa között. Ezen kívül hangszeres tudását sem lehet kétségbe vonni, valamint a dalszövegek is tökéletesen passzolnak a zenei körítéshez. Tehát az a helyzet, hogy Frenk produkciója maga a megtestesült profizmus, ami minden részletében tökéletesen ki van dolgozva. Tőlem azonban mindez igencsak távol áll, ezért igyekszem lehetőség szerint elkerülni. Viszont mindenkinek ajánlom, hogy tegyen egy próbát, aztán vagy ugyanez lesz a véleménye, vagy nem.
A Prodidzsájt a tavalyi Szigethez hasonlóan idén is messziről elkerültem, a vicces nevű Haydamaky zenekart azonban most sem mulasztottam el megnézni. Ukránokról van szó, ráadásul népviseletbe öltözött ukránokról, sőt, valójában inkább kozákok ők, stílusuk pedig saját bevallásuk szerint kozák rock. Azért inkább ska ez, igazi ugrálós fajta, tehát a táncos hangulat előre garantálható. A szlávoknak valahogy vérükben van ez a stílus, elég csak a szeptemberben a Zöld Pardonban koncertező Russkaját, a szintén nemsokára nálunk fellépő, fehérorosz Lyapis Trubetskoy-t, vagy örök kedvencemet, az azóta sajnos feloszlott Leningradot említeni. Velük alkot stílusközösséget a Haydamaky, amiben viszont több náluk, az a repertoárján lévő számos – olykor meghökkentő – feldolgozás. Játszották a Get up, stand up-ot Bob Marley-tól, az Ace of Spades-et a Motörhead-től, sőt, a Smells Like Teen Spirit és a Satisfaction is felcsendült. A csapat szerencsére valóban befutott, Európa országai mellett többhetes amerikai turnékat is nyomnak, úgyhogy csak remélhetjük, hogy van ott még több is, ahonnan ők jönnek.
Írok pár sort a Nemjuciról is, mert van egy gondolat, ami sokadjára is kikívánkozik belőlem. Nagyon jó a zenekar, ütős rock n' roll dalaik vannak, és Németh Jucin is látszik, hogy ebben a stílusban végre megtalálta magát. Azonban váltig állítják, hogy azért írnak csak angol nyelvű számokat, mert ennek a műfajnak ez áll jól. Tévedés – nem először írom le, hogy magyar zenekar magyarul énekeljen, de ezzel csak kihangsúlyozom, mennyire így gondolom. Az a baj az indie-rockkal, hogy iszonyú könnyen bele lehet szaladni a tucatzene csapdájába. A sok „The ...s” sémájú együttesnév mind olyan produkciót takar – tisztelet a kivételnek – ami gyakorlatilag semmiben sem különbözik a többi hasonlótól. Pont a magyar nyelv lenne az, ami ebben az angolszászok által meghonosított stílusban az egyediség garanciáját jelentheti. Ezek után nem csoda, hogy az egyetlen magyarul íródott Nemjuci-szám véleményem szerint egyben a legjobb is. Csak remélni tudom, hogy a következő albumon több is követi majd.
A fesztivál kakukktojás-fellépője a Roots & Routes – Tehetségek új utakon címet viselő produkció volt. Az egyes számú megnevezés igazából nem is helytálló, ugyanis egy nemzetközi tehetségkutató döntőbe jutott versenyzőiről van szó, akik közül nem kevesebben, mint 30-an kaptak lehetőséget a szereplésre. Nekik nyilván nem mindennapi esemény volt ez, azonban a közönség is színvonalas, szívvel-lélekkel előadott műsorszámokat láthatott – volna, ha pár tucat véletlenül odatévedt lézengőn kívül többek érdeklődését is felkelti a dolog. De jó volt ez így is, az éppen nem szereplő tehetségek készséggel magukra vállalták a csápolást és a hangulat fokozását. Zenés és táncos számok egyaránt voltak, átvezetésként pedig mindig a soron következő csoport egy-egy tagjáról vetítettek pár perces rövidfilmet, amelyben elmondta, mik a céljai és mit is jelent számára ez az egész.
A Massive Attack-et és Dub FX-et kihagytam, a PASO-ról viszont sokadjára is megállapítottam, hogy még mindig az egyik legjobb koncert- és bulizenekar az országban. Már az sem mindennapi dolog, hogy 11-en vannak a színpadon, azonban még sincs egy felesleges zenész sem, mindenki konstruktívan hozzájárul a hangzásvilághoz, ami összességében tényleg úgy profi, ahogy van. Zenei stílusuk pedig valódi olvasztótégely, amelybe úgy tudnak belekeverni mindent a raggától a hiphop-on át a magyar népzenéig, hogy közben mindvégig megmarad az autentikus jamaicai feeling. Ezúttal példának okáért a Hősök nevű rapcsapat két tagja vendégszerepelt az egyik dalban, de a jazzénekes Harcsa Veronika is gyakori beugró vendég a koncerteken.
Ezzel el is érkeztünk a fesztivál végéhez, az említetteken kívül csak olyan előadókat néztem meg, akikről már volt itt szó. Azt hiszem, egy 10/9-es osztályzatot simán kiérdemel a rendezvény, a pontlevonás is mindössze azért a skandallumért jár, hogy idén nem léptek fel a Méhek. Tényleg, érti ezt valaki? Na, majd jövőre!
(Első rész itt, további fotók itt)
