John Lennon fájdalmasan korai halálának 30. évfordulója apropóján rendeztek emlékkoncertet december 8-án Budapesten. Az est a hazai könnyűzenei élet számos ismert alakját felvonultatta, játszott például a Supernem, a Roy & Ádám trió, illetve Jamie Winchester is. A műsor természetesen nem csak szólószerzeményekből állt, hanem számos Beatles-dal is részét képezte. Mindez maratoni hosszúságú, majdnem négy órás programot eredményezett, azonban – mint ahogy erre rövidesen kitérek majd –, ebből legalább fél óra felesleges üresjárattal telt el.
A koncert néma gyertyagyújtással vette kezdetét, majd pedig Szirtes Edina Mókus előadásában hallhattuk az Imagine-t, saját maga által hegedűn kísérve. Valódi emlékesthez méltó kezdés volt, ezzel azonban nagyjából ki is fogytunk a megindító pillanatokból, de erről később. A felvezető konferanszot Galla Miklós mondta el, amely talán nem volt a legjobb választás, lévén az ő hanghordozásának sajátossága az, hogy bármit mond, az komikusan és megmosolyogtatóan hangzik. Ezt nem negatív kritikaként írom, egyszerűen csak tény. Ezúttal mindenesetre sietett gyorsan leszögezni, hogy nem humoristaként van jelen, hanem ő is emlékezni kíván, egyben gyakran fantáziál arról, mi lett volna ha Lennon életben marad. Például adott esetben egy Beatles-újjáalakulás az 1984-es Live Aid segélykoncerten.
Galla előadásában a You've Got To Hide Your Love Away című számot hallhattuk, nem volt éppen autentikus, de őt nem is az énekhangjáért szeretjük. A fellépők ezután sorra váltották egymást, mindenki 2-3 dalt adott elő. A setlist megfelelően széles skáláról lett összeállítva, legfeljebb 1-2 olyan szerzeményt tudnék mondani, amit hiányoltam belőle. A sorrendiséggel ellenben nem tudtam kibékülni: valahogy úgy éreztem, nincs semmi íve az estének, az első és az utolsó szám megfelelően keretbe foglalta ugyan az életművet, de ezen túlmenően semmilyen – kronologikus, témabeli, stb. – koncepciót nem fedeztem fel. A koncert nagyjából harmadánál jött egy akusztikus blokk, amúgy viszont valószínűleg hasraütés-szerűen döntötték el, mikor mi következzen.
A másik zavaró elem a sok üresjárat volt. Tudni kell, hogy adva volt egy úgynevezett alapzenekar, melynek a szólóénekesek kísérését szánták feladatul. Azonban a 40-et megközelítő számú dalból, amely az est során elhangzott, elnevezésük ellenére mindössze 10-ben működtek közre. A maradék számokat az énekesek vagy akusztikusan, vagy saját zenekaruk kíséretében adták elő, minden egyes alkalommal hosszú percekig tartó átállást követően. A legsarkosabb példa: a Supernem-frontember Papp Szabolcs nemcsak ezzel a csapatával szerepelt, hanem Hazugmagazin névre hallgató másik formációjának élén is elénekelt egy dalt. Ez természetesen újabb holtidővel járó átszerelést tett szükségessé, és bár igaz, hogy utóbbi zenekarban a dobosfenomén Borlai Gergő is színpadra lépett, azért összességében mégsem volt akkora különbség, amely mindezt indokolttá tette. Úgy gondolom, simán rá lehetett volna bízni az alapzenekarra akár az összes dal eljátszását is, így csak az énekeseknek kellett volna váltaniuk egymást. Sőt, tovább megyek: ha vetítettek volna valamit a színpad mögé (Lennonról szóló filmbejátszásokat, képeket, bármit), ugyanúgy meg lett volna oldva a helyzet.
Nem akarok átmenni felesleges akadékoskodásba, de én az alázat hiányát is többször kiütközni véltem. A beharangozó szerint ez „egy este a huszadik század egyik legnagyobb géniuszának a tiszteletére”, nekem viszont úgy tűnt, a fellépők jelentős része sokkal inkább egymást ünnepeltette, mintsem tiszteletét rótta le Lennon előtt. A produkciók többségét követően az aktuális énekes hosszú tapsra szólította fel a közönséget, mikor a következő fellépőt bekonferálta, és egy ponton még egy olyan beszólás is elhangzott – talán nem teljesen pontosan idézem, de legalábbis valami hasonló –, hogy „Most kaptunk egy telefont Lennontól, hogy 'királyok vagytok, csak így tovább!'” Ezt persze fel lehet fogni a vicces oldaláról, de én akkor és ott nem igazán tudtam hová tenni. Ellenpéldaként a The Walrus zenekar frontemberét, Mayer R. Noelt kell megemlítenem, ő az egyik egy szál gitárral előadott dal után így reagált a tapsra, ujjával felfelé mutatva: „Neki köszönjétek.”
Mielőtt úgy tűnne, hogy mindenről negatív véleményem van, le kell szögeznem: maguk a feldolgozások többségükben teljesen rendben voltak. Külön kiemelném a Kiss Tibor és Kiss Zsuzsa – előbbi nem azonos a Quimby frontemberével – által prezentált Penny Lane-t, az egészen különleges orgánummal bíró Fekete Jenő által előadott szerzeményeket, illetve a Let it be-t, ami ugyan kétszer is elhangzott, de az első volt az igazán emlékezetes: tudniillik egy váratlan húzással reggae-ritmusba ültették át, ami remekül állt a dalnak. Érdekesség, hogy a Glamour Singers névre hallgató 9 tagú lánycsapatnak köszönhetően két dalt acapella-verzióban is hallhattunk, ez azonban inkább vicces volt, mint jó.
A végén természetesen nem maradhatott el a rockzenei lexikonokban „We are the world” címszó alatt szereplő együtténeklés sem: invitálást követően az est összes fellépője visszajött a színpadra (alig fértek fel), és a közönséget is bevonva zendítettek rá az All you need is love című örökzöldre. Összességében úgy gondolom, megérte elmennem a koncertre: mindenképp maradandó élményben volt részem, a hiányosságként felrótt észrevételeimnek talán csak az az oka, hogy túlzottak az elvárásaim egy emlékestként hirdetett eseménnyel szemben. Sajnálom, hogy az A38-as szervezők gyakori szokásuk ellenére ezúttal nem készítettek videófelvételt – egy megfelelően megvágott verziót utólag visszanézve minden bizonnyal még elégedettebb lennék.
(Fotók: Vipler Kisanna – Az esemény facebook-profilja itt)