Lassan egy éve, hogy a Fezen fesztiválról írt cikkemben beszámoltam az Eleven Hold zenekar három és fél év kihagyást követő újjáalakulásáról – vagy legalábbis arról, hogy újra létezik egy Eleven Hold nevű együttes, aminek azonban alig van csak köze az eredeti csapathoz. Az új énekessel és basszusgitárossal, hegedű nélkül felálló formáció most még tovább lépett: Török-Zselenszky Tamás kilépése óta született dalait csokorba gyűjtve megjelentette negyedik nagylemezét, melynek fő szerzője a zenekarvezetővé avanzsált Bodó Gyula gitáros. Az alábbiakban rendhagyó kritika következik, előre is elnézést kérek amiatt, hogy az egész egyetlen gondolatra lesz kihegyezve. Természetesen a névről van szó, amely jelen esetben teljesen elnyomja a voltaképpeni lemezanyag pozitívumait. Mindjárt fel is sorolok jó néhány érvet indoklásként.
Semmiképp se szeretném, hogy bárki azt gondolja, jelen sorok írásakor az előítéletek munkálkodtak bennem. Éppen ezért többször is végighallgattam a facebook-profilon közzétett 14 számot, és próbáltam a lehető legobjektívabb módon hozzáállni a kérdéshez. Ha kizárólag magukat a dalokat vesszük alapul, ahogy normális esetben egy lemezkritikánál szokás, szinte csak jót tudok mondani: tisztességes popszámok sorakoznak egymás után, fülbemászó refrénekkel és technikás gitárszólókkal. Egy első lemezes zenekar bemutatkozó anyagaként 10-ből 10 pont járna neki. Azonban itt ugyebár merőben másról van szó: mivel az album Eleven Hold 4 néven jelent meg, valódi szenzációként beharangozva egy komoly múlttal és rajongótáborral rendelkező zenekar visszatérését, nem tehetem meg, hogy pusztán a dalok alapján ítélem meg. Ez pedig 180 fokos fordulatot tesz szükségessé.
A fő probléma természetesen a hitelesség. Az Eleven Hold 2000–2007 közötti korszaka annyira megkerülhetetlenül Török-Zselenszky Tamás köré épült, hogy hamvába holt próbálkozás volt bárki olyat keresni a helyére, aki legalább megközelítő módon tudja képviselni a zenekar szellemiségét. Persze ennél magasabb szinten is láttunk már hasonló példát: elég csak a Queen + Paul Rodgers néven futott pénzszerző hakniturnét említeni, amely legalább ugyanennyire lelombozott és csalódással töltött el engem. Nagyívűnek tűnhet a hasonlat, de a véleményem az, hogy Tamás nem kevésbé karizmatikus szerepet töltött be az Eleven Hold frontembereként. Az új énekesről, Moller Zsoltról ebből a szempontból teljesen felesleges beszélni. Szögezzük le, hogy énektudásával alapvetően semmi probléma nincs: tiszta hangja van, amit néhány idegesítő manírtól (például a „hajt” szó a Mi az ami című dal refrénjében) eltekintve kellemes hallgatni. Minden más összehasonlítás viszont értelmetlen, ám ugyanennyire kikerülhetetlen is, megint csak a név miatt.
Moller nemcsak a fölé tornyosuló Zselenszky-árnyék következtében nem tud hiteles lenni szerepében, hanem azért sem, mert mindössze előadóként funkcionál, a dalszerzésből nem – vagy csak minimális mértékben – veszi ki részét. Mivel pedig az Eleven Hold alapvetően szövegközpontú zenét játszik, megfelelő átélés nélkül a dalok csak üresen konganak, hiányzik belőlük az az érzelmi töltet, ami ahhoz szükséges, hogy azonosulni lehessen a mondanivalóval (főleg magamból indulok ki). Mindez persze szintén fel se merülne problémaként, ha egy névváltoztatás eredményeképp nem maradt volna előttük a meglehetősen magasra helyezett mérce. A legárulkodóbb jel az énekes zenekari ranglétrán betöltött pozíciójáról egyébként az, hogy az egyik hivatalos sajtófotón is Bodó áll a kép előterében, míg ő szerényen meghúzódik mögötte.
Beszélhetnék még arról is, hogy hiányzik a hegedű a dalokból, ezzel a másik fő jellegzetesség sincs meg, amire a többség elsőként asszociálhat az Eleven Hold kapcsán. Hab a tortán, hogy a jövőbeni koncertek repertoárja is minden bizonnyal erre az anyagra fog épülni, így még az sem indokolja a név megtartását, hogy a klasszikus dalokat a klasszikus néven illik előadni. Mindent egybevéve az a helyzet, hogy nem tudok más indokot találni a lépésre azon kívül, hogy a közönség érdeklődésének fenntartásához szükség volt a „Nagy Visszatérés” kártya kijátszására. Ez viszont a körülményeket figyelembe véve egy roppant kétszínű, és hosszú távon egyáltalán nem biztos, hogy kifizetődő húzás.
Az egyik régi szám youtube-on található verziójánál olvastam a következő hozzászólást: az Eleven Hold Tamás nélkül olyan, mint a szerelem lélek nélkül. Ennél jobb hasonlatot keresve se találhatnék a véleményem összegzésére. Az Eleven Hold sajnos lelketlen torzszülöttként éledt újjá, én pedig mérhetetlenül csalódott vagyok amiatt, hogy soha nem láthattam a nagy felállást élőben, valamint dühös amiatt, hogy egyetlen önkényes döntés folyományaként nagy eséllyel már soha nem is fogom. Valószínűleg lesznek olyanok ennek a cikknek az olvasói között, akik nem értenek egyet a hozzáállásommal, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítok pusztán a névnek. Ezúttal azonban nem tudok másképp tenni. Ha ez a lemez nem az Eleven Hold negyedik albumaként jött volna ki, száz százalékig pozitív és bátorító véleményt írtam volna róla. Így azonban ajánlani sem fogom senkinek, mert nem akarom, hogy összemossák az életmű eddigi láncszemeivel – különösen a 2000-es első lemezzel, amelyet máig a magyar rocktörténet egyik legmaradandóbb alkotásának tartok, és amellyel ezt a mostanit egyszerűen nem lehet egy lapon említeni. Igazán kár érte.