Amennyire elmondható volt az idei Sziget mínusz egyedik napjáról, hogy a Gesztiválnál nagyobb dobással is készülhettek volna a szervezők, legalább annyira kellemes meglepetésként ért a keddi felhozatal. A nulladik nap már jó néhány éve stabil része a programnak, de szerintem most sikerült a legsokrétűbb műsort összerakni. A negatív oldala ennek az volt, hogy a szinte párhuzamosan zajló négy esemény közül legszívesebben mindegyiken végig ott lettem volna, ám az átfedések miatt döntenem kellett. Hosszas mérlegelés után végül Prince koncertjét áldoztam be – pontosabban szűk fél órát abból is láttam, de ez persze nem elég ahhoz, hogy megítéljem – és a világzenei, valamint a rock-metál nagyszínpad között ingázva töltöttem az estét.
Előbbi helyszínen egy minden szempontból formabontó program, az Magyar Rádió Szimfonik Live került megrendezésre. Persze a pop/rockegyüttesek szimfonikus zenekar általi kíséretére bőven láthattunk már példát (első helyen a Metallica S&M albumát, illetve Sting bő egy éve futó Symphonicity turnéját lehetne említeni), idehaza viszont most először került sor ilyesmire. Az ötlet először tavaly merült fel: a Petőfi rádióban sokáig sikerrel futott a Heaven Street Seven Ez a szerelem című dalának nagyzenekarra áthangszerelt verziója, ezt a koncepciót terjesztették most ki rajtuk kívül még 10 másik csapat 2-2 szerzeményére. Ami azt illeti, a zenekarok összeállításának mikéntje nem egészen egyértelmű nekem – például jó kérdés, egy ilyen szűk körbe miért kérték fel pont a Vastaghúros Swettert, vagy miért Caramel lett a legutolsó fellépő a koncerten – de azért így is több különlegesnek ígérkező név volt a listán.
A koncert akkurátus tízperces késéssel vette kezdetét, amit a kivetítőn futó visszaszámlálás is nyomatékosított. A külsőségekre más tekintetben is adtak: a rádióból ismert bemondóhang nem sokkal kezdés előtt mindenkit felszólított mobiltelefonjának kikapcsolására, és a délutáni hangbeálláskor még utcai ruhában lévő nagyzenekar is kiöltözött ekkorra – a rendhagyó helyszíntől és a másik sarokban várakozó rockhangszerektől eltekintve minden olyan volt, mintha szokványos komolyzenei hangverseny készülődne. A tíz perc lejártával aztán a színpadra lépett a HS7, akiktől a mindent elindító Ez a szerelem mellett a Tudom, hogy szeretsz titokban című dal szerepelt a programban.
A továbbiak közül a Fresh Fabrikot, a PASO-t, illetve a Hiperkarmát emelném ki – nekem ezek tetszettek leginkább, de alapvetően az összes produkció élvezhető volt (néhányat szerencsére alkalmam nyílt még a délutáni beálláson megnézni, így az átfedések ellenére is alig maradtam le valamiről). Bérczesi Robiék fellépésén egyébként az Erik Sumo Bandből ismert, rendkívül vicces mozgású Drapos Gergely helyettesítette Varga Lacát, így a zenekaron belüli balkezesek aránya 50 százalékra nőtt. Remélhetőleg kiadásra kerül majd egy jó minőségű felvétel az estéről, mert minden bizonnyal jó pár embert érdekelt volna azok közül is, akiket a Prince miatt aznapra megszabott 14 ezer forintos jegyár tántorított el a kilátogatástól.
Sokak régi vágya teljesült azáltal, hogy idén először kapott szabadtéri nagyszínpadot a rock-metál műfaj. A nulladik napon azonban még nem ennek a stílusnak a képviselői alkották a fellépői kört, hanem a Kelet-Európa Expressz elnevezésű koncertsorozat kapott itt helyet. Közülük is kiemelkedett az este 9-től színpadra lépő Leningrad, akik három év után tértek vissza a Szigetre. Érdekesség egyébként, hogy a közbeeső időszakban nem is létezett a zenekar: Szergej Shnurov frontember ugyanis túlzottnak találta a 15 fős csapat fenntartási költségeit, így átmenetileg feloszlatva azt egy 3 személyes punkzenekarban folytatta pályafutását. Most azonban szerencsére újra van Leningrad, és számomra az idei év egyik legjobb koncertjét adták.
Aki nem ismerné őket, tipikus szláv energiabombáról van szó: kiáll szűk másfél tucat ember a színpadra (köztük egy ötfős fúvósszekció), és innentől lehetetlen egy helyben maradni. A dalok kizárólag orosz nyelven vannak, ráadásul Shnurov énekhangja sem az a tipikusan andalító – és akkor szépen fejeztem ki magam –, de mindez abszolút nem csökkenti az élményt. A szövegek egyébiránt meglehetősen obszcén tartalommal bírnak, többségük a szex-buli-alkohol szentháromság köré épül, nem éppen választékos szókinccsel megfogalmazva. Ez mondjuk az oroszul nem tudóknak abszolút másodlagos, bár megmagyarázza, saját nyelvterületükön miért számít a Leningrad egyfajta underground kultzenekarnak. Bízom benne, hogy a közeljövőben újra ellátogatnak majd hozzánk, mert ilyen lehengerlő produkcióból nem sok van.
Szerdán végre elérkezett az első rendes fesztiválnap, amikortól az összes helyszín teljes bedobással üzemel. A Flogging Molly 2008 után érkezett ismét a nagyszínpadra, és a délután fél 5-ös időpont, valamint a tűző nap ellenére ezúttal is több tízezres tömeg fogadta. Ami azt illeti, ránézésre többen voltak ezen a koncerten, mint ahányan az este fő fellépőjének számító Pulpot megnézték, ami azért jelent valamit. A Flogging Molly az ír kocsmapunkot játszó zenekarok etalonja, tulajdonképpen mindenki az ő epigonjuknak tekinthető, aki manapság ezt a stílust műveli (idehaza például a Paddy and the Rats). Ennek fényében nagy csalódást nem okozhattak, a féktelen alkoholgőzös buli garantált volt, amit a fesztiválozók által szétlocsolt sör átlagon felüli mennyisége is bizonyított – annyit kaptam a nyakamba, hogy ha nem látom a kék eget, azt hittem volna, eső esik.
A Les Hurlements d'Leo nevű francia csapat a világzenei nagyszínpadon lépett fel negyed 7-től. Eredetileg úgy volt, hogy egy közösen előadott dal erejéig az intim Torna Illegál is vendégük lesz, ez azonban időhiány miatt végül nem valósult meg. Kár érte, de a koncert azért így is megállta a helyét. Talán azt tudnám negatívumként felróni, hogy mivel a nyolcfős csapatból négyen is énekelnek – legtöbbször számonkénti váltásban, de olykor még egy dalon belül is – nincs igazán karakteres hangja a zenekarnak, tehát biztosan nem ismerném fel őket, ha valahol meghallanám az egyik szerzeményüket. A közönség túlnyomó többségét persze franciák alkották, akiket mindez szemlátomást egyáltalán nem zavart, így összességében jó hangulatú délutáni buli kerekedett.
A rock-metál nagyszínpadon húsz perccel a meghirdetett fél 9-es időpont után csapott a húrokba a Motörhead, Lemmy szokásos nyitókonferálását (Good evening. We are Motörhead. We play rock n’ roll) követően. A hangosítás az elején még akadozott kissé, ami kissé kellemetlen volt, tekintve hogy a triót a világ leghangosabb zenekaraként szokták jellemezni, de a harmadik-negyedik szám környékére megoldódtak a gondok. Annak ellenére, hogy a Motörhead szinte minden évben fellép nálunk valamelyik fesztiválon, én most először láttam őket. Bár nem vagyok túlzott rajongója a stílusnak, semmiképp nem hagytam volna ki az alkalmat, elvégre mégiscsak élő legendákról van szó, akiknek ráadásul az életstílusukból adódóan kvázi évtizedek óta halottnak kéne lenniük, mégis mindent túlélnek. Lemmyék zenéjében leginkább a fenti konferálásban is megjelenő egyenesség tetszik: amit művelnek, kőegyszerű rockzene – se több, se kevesebb. A színpad előtti mezőt teljesen megtöltő közönség (amely közel sem csak rockerekből állt) mérete is bizonyította, hogy erre 2011-ben is komoly igény mutatkozik. Hiába, van ami örök.
Bő három hónapig utolsó hazai koncertjét adta a Quimby az MR2 Petőfi színpad aznapi húzóneveként. Kiss Tibiék néhány külföldi fellépéstől eltekintve legközelebb november 12-én állnak színpadra, amikor is a Papp László Sportarénában 20. születésnapjukat ünneplik majd. A döntés számomra kissé furcsa, mert előzetesen biztosra vettem, hogy az idei Sziget mínusz egyedik napját fogják megkapni erre a célra – ezzel a közönség is jobban járt volna, hiszen a Sportaréna befogadóképessége összesen nagyjából 12 ezer fő, így a tendenciák alapján számítani lehet rá, hogy sokan jegy nélkül maradnak. Most mindenesetre még utoljára beleadtak mindent, többek között egyfajta főpróbaként újra a közönséggel énekeltették el a Most múlik pontosan-t, amely bár ezúttal nem szólt annyira összhangban, mint például június végén Orfűn, de azért így is megvolt a maga varázsa.
A szerdai napot az A38-wan2 sátorban zártam a nagy-britanniai Hurts koncertjével, amelyre minden előzetes ismeret nélkül keveredtem oda, de megérte. Az együttes nehezen besorolható zenét játszik, ami élőben sokkal erőteljesebben szól, mint stúdiófelvételről. Alapvetően az elektronikus hatások dominálnak, erre jönnek rá a szinte az összes dalban meghatározó billentyűtémák, mindent egybevéve kellemesen szellős hangzásvilágot létrehozva. Sajnos csak egy órát játszottak, de a közönség reakcióiból ítélve a repertoár nagy része slágerekből állt – vagy egyszerűen csak ennyi jó daluk van. Erre a számra például túlzás nélkül az egész sátor végig ugrált.
(A fotók a sziget.hu nulladik és első napi galériáiból vannak, készítőik nevei is ott szerepelnek.)
