Ismét eltelt egy év, mindenhol zajlik az idei legjobbak listába szedése, amiből immár negyedik alkalommal én is kiveszem a részem. Továbbra is megmaradok a magyar előadóknál, idén viszont a szokásosnál is erősebb volt a mezőny ezen a téren. Többek között ezért döntöttem úgy, hogy most először a top 10 albumon túl öt dalt is beveszek a felsorolásba olyan zenekaroktól, amelyeknek vagy nem jelent meg nagylemezük 2013-ban, vagy nem fért fel a listára, de egy szám kiemelkedik róla. Egy kivétellel mindenhol linkeltem meghallgathatóságot, illetve ahol volt, ott a kapcsolódó cikkeimet.
Colombre Band – Húsevő
A győri Colombre Band 2012 elején váltott akusztikusról teljes zenekaros megszólalásra, második lemezük anyagát már ebben a felállásban
rögzítették. A csapatnak nagyon jót tett a fordulat, bár azelőtt is minden tóvábbi nélkül meg tudták táncoltatni közönségüket, igazi közegük vitán felül a torzított gitáros, zúzós rockzene. A Húsevő címéhez méltóan igazi harapós lemez lett, többségében sodró lendületű dalokkal, de akad azért két lassabb, meghittebb szerzemény (Istennel beszélő és Meglopott tolvaj) is. A címadó szám mellett – amihez egyébként rendkívül szellemes klip is készült – a Valaki neked is jár, a már tavaly bemutatott Kapuzárási piknik / 7.14, illetve az Unalmas történet is bármelyik rádióban megállná a helyét. Külön kedvencem a Jó nap az élethez, ahol végre a többnyire csak vokalistaként szereplő Csordás Veronika is szólóénekesi szerephez jut – ilyenből többet is szívesen hallgatnék, remekül kiegészítik egymást az amúgy szintén remek hangi adottságokkal bíró Váray Lászlóval. (Bővebben a dalokról + lejátszó itt, interjú itt.)
Elefánt – Vérkeringő
A szombathelyi gyökerű Elefánt zenekar mögött alig kétéves múlt áll, idei szezonjuk mérlege (fellépés szinte az
összes jelentős fesztiválon, tavaszi és őszi klubturné), valamint rajongótáboruk nagysága azonban jól mutatja, hogy az átlagosnál jóval érettebb produkcióról van szó. A tavalyi debütáló EP után áprilisban első nagylemezükkel is elkészültek. A Vérkeringő egységes hangulatú anyag lett, Szendrői Csaba frontember okos, gondolatébresztő szövegeihez a súlyos riffek és a lágy zongorafutamok is tökéletesen passzolnak. Az albumot a Merengő című dallal tagolták hármas egységekre: az első verzió alig egyperces, egy szál billentyűvel kísért, a második már kicsit hosszabb, a teljes értékű harmadikban pedig elszabadul a zúzás. Bár az Elefánt élőben mutatja legerősebb oldalát, a stúdiófelvételek is hűen visszaadják a koncerteken megszokott hangzást, ami nem kis teljesítmény. A lemez megjelenése óta óta több új dal is bekerült már a repertoárba, ezek alapján a folytatás sem ígérkezik kevésbé izgalmasnak. (Meghallgatható itt, interjú itt.)
Kontrolalter – Most van soha
Három évet kellett várni a Kontrolalter – vagy eredeti, nagyságrendekkel jobban hangzó írásmódján KontrolAltR – zenekar második albumára. A 
dalok többsége már 2011 őszén készen volt, de egy belső konfliktusok miatt jött kényszerszünet, illetve a közben lezajlott tagcserék is hátráltatták a megjelenést. A basszusgitárt végül Nemes Attila énekes (és azelőtt gitáros) vette át, a dobok mögé pedig Nagy Ádám került, így fogtak hozzá újult erővel a felvételekhez. A bemutatkozó, teljesen házilag rögzített és kevert Egyszer volt lemezhez képest a legszembetűnőbb különbség, hogy a Most van soha iszonyú jól szól. Az utómunkálatok Dióssy Ákost dicsérik, aki ezúttal is hozta a szokásos színvonalat: míg az első album ilyen téren azért hagyott némi kívánnivalót maga után, itt minden a helyén van, a Számonkérés zúzásától a záró Vajon lesznek c. számba illesztett hangminta be- és kiúsztatásáig. Külön pluszpont jár a frappáns címadásért, amely a Nemzeti Dal-analógia mellett a folyamatos késlekedésből adódó kiábrándultságra ("ez már soha nem lesz kész") is utal. Ha ezzel az anyaggal sem sikerül számottevő áttörést elérni a zenekarnak, az biztosan nem repertoárjukon fog múlni. (Bővebben a dalokról + lejátszó itt.)
Live Large – Voltegyszer
A Live Large pályája érdekesen alakult: bár lassan hét éve léteznek, énekesnőjük és basszusgitárosuk, Fedor
Nóra 2010-ben Londonba költözött, ami hosszú kihagyást hozott magával. Tavaly kezdték újra a közös munkát, és idén tavaszra végre elkészültek bemutatkozó nagylemezükkel, amely majdnem teljes eddigi repertoárjukat felöleli. A Voltegyszer vérbeli rocklemez lett, ilyen szempontból ég és föld a különbség közte és a lista másik női énekes szereplője, a Magashegyi Underground között - leginkább talán a Manökken Proletarzhoz lehetne hasonlítani a magyar mezőnyben. A tíz dal mindegyike lendületes, elejétől a végéig leköt, és többet közülük már néhány hallgatás után vissza tudtam idézni, ami újonnan megismert zenekarok esetében elég ritkán mondható el. Egyetlen slágert hirtelen ki sem tudnék emelni, érdemes az egészet végighallgatni. Az egyik gitáros egyébként az Esti Kornélban is játszó Horváth Kristóf, az albumot pedig ottani zenésztársa, Lázár Domokos keverte és masterelte – ez is remekül sikerült. (Meghallgatható itt.)
Magashegyi Underground – Tegnapután
Hosszú utat tett meg a Magashegyi a Szeplős vállas, Angliás kezdetekhez képest, és bár ezt a két számot a koncertek műsorából tová
bbra is lehetetlen kiirtani, második albumuk már egy minden szempontból kiforrott, saját hangzásvilággal bíró zenekar képét mutatja. A Tegnapután a lista több szereplőjéhez hasonlóan nagy késéssel jelent meg, eredetileg szimfonikus lemeznek szánták, de ez a karakter végül csak néhány dalban (pl. Megijedt lovakon, Csend) maradt domináns. Nem is baj, mert úgyis nehéz lett volna a nagyzenekart ízlésesen összehangolni az alapfelállással, pláne stúdiófelvételen. Amit benne hagytak a végleges változatban, az pont elég. A szövegek szintén jók – nagy részük ezúttal is Tariska Szabolcs nevéhez fűződik, de a Szinopszist és a Csend verzéjét jegyző Závada Péter stílusa is illeszkedik a meglévő hangulathoz, ahogy a Beck Zoli által írt Árnyékok is. Beck és Závada vendégénekesként is feltűnik egy-egy hozzájuk köthető dalban, ami szintén jótékonyan gazdagítja az összképet. (Meghallgatható itt.)
Pluto – Fedélzetre!
A Plutónak már 2011-es, Nevem senki című lemezét is szinte egyöntetűen az év legjobbjai közé sorolták, és az idén tavasszal megjelent folytatás sem adta alább. Az előző, torzított gitárokat szinte teljesen nélkülöző albummal szemben most egyfajta középút figyelhető meg: bár a dalok többségét ismét rádióbarát hangzás jellemzi, nyitásként rögtön a már több éves, de lemezen eddig ki nem adott Elszabadulás tér "rúgja be az ajtót". A vicces kalózos klipet kapott Mese a csillagokról refrénje szintén robban (egyfajta Nirvana-utánérzésként), a Vihetik a tetőt huhogós kórusa pedig leginkább a Rolling Stones-ra hajaz. A Pluto saját, egyedi hangzásvilágába mindegyik nagy előkép szépen beleillik, ahogy Zaják Péter rapbetétje is az Özönvíz előttben. A nosztalgikus hangvételű Veled nincsen baj, a pacifista szövegű Tábornok úr, illetve a lendületes Itt lenn egyaránt kitűnő koncertslágerek, de stúdióverzióban is jól működnek. A ráadás Kispál-feldolgozás pedig a hab a tortán. (Részletes kritika + lejátszó itt.)
Presszó Tangó Libidó – Másik ország
A négyötödrészt szentendrei tagokból álló Presszó Tangó Libidó szokatlan felállással töri meg a zenekarok túlnyomó többségét jellemző két gitár-ének-dob-basszus képletet: utóbbi három mellett akusztikus gitárral, tangóharmonikával és trombit
ával rendelkeznek. Ennek megvan az az előnye, hogy élő fellépéseiken egy esetleges áramszünetet is komolyabb fennakadás nélkül át tudnak vészelni, ahogy erre volt is már példa. De egyébként sem hiányoznak dalaikból a tipikus rockhangszerek: a trombitaszólók kiválóan pótolnak bármilyen zúzós gitárriffet, a harmonika pedig a billentyű helyett nyújt ritkábban látott, éppen ezért izgalmasabb megoldást. Másik ország című lemezük két évvel követte az elsőt, tíz szám található rajta, amelyek pár kivétellel már jóval a megjelenés előtt a koncertműsor állandó részét képezték. Szembetűnő – és pozitív – különbség a bemutatkozó albumhoz képest, hogy míg ott a dalok többségének eléggé terjedelmes, 6-7 perc körüli a játékideje, ezúttal már sikerült a könnyebben befogadható 3-4 perces szinthez igazítani az átlaghosszt. Kivételt képez az egyik legnépszerűbb koncertslágernek számító Alkonyatkor, de ez pont jó így a maga 7 és fél percével, semmi üresjárat nincs benne (Palya Bea vendégszereplése pedig külön feldobja). Bár Presszó mindig élőben volt az igazi, a Másik ország otthon is bármikor felidézi bulijaik hangulatát. (Interjú itt.)
Run Over Dogs – Noxious Foodies
A Run Over Dogs zenekar alig két éve létezik, mégis ritka erősen indít
ottak: 2012 nyarán az R33 tehetségkutatóján, idén pedig az A38 Talentométerén szerezték meg az első helyet. Előbbi győzelmük egyik folyományaként készíthették el debütáló albumukat az R33 stúdiójában, amivel végül ez év őszére készültek el. A tíz dalt tartalmazó (és egyébként a csapat eredeti nevének azóta elhagyott első feléről elnevezett) lemez talán a fentebb bemutatott Live Large-hoz áll legközelebb. Ugyanúgy egy nyers, megalkuvásoktól mentes rockalbummal állunk szemben, sőt az énekhang karcossága és a virtuóz gitárszólók miatt talán még inkább. A produceri teendőket Németh Juci látta el, aki az Our Love című számban vendégelőadóként is közreműködik. A Run Over Dogs zenéje kétségkívül nemzetközi szinten is megállná a helyét – színvonalát tekintve simán felveszi a versenyt az egyre látványosabb külföldi karriert befutó Ivan & the Parazollal. Ha hozzávesszük, hogy a tagok emellett mentalitásukban is hozzák a klasszikus rock n' roll attitűdöt, egy minden szempontból hiteles produkciót kapunk, aminek csak szurkolni lehet, hogy továbbra is minél nagyobb sikereket érjenek el. (Interjú + lejátszó itt.)
Tai Chi Teacher – Birkaember
A Tai Chi Teacher alighanem a legtermékenyebb hazai zenekarok egyike, pláne a hobbikategóriában, vagyis ahol minden tagnak van rendes főállású munkája. Évről évre jelentkeznek tematikus 7-8 számos konceptalbumokkal, melyek közül az előző L
ennonádé és a 2011-es NeszeZen is szerepelt az akkori top 10-es listámon. A legújabb, Birkaember névre keresztelt anyag helye sem volt kérdéses – nem elfogultságból, hanem mert az eddigiekhez hasonlóan profi munka. A kezdeti, akusztikus szárnypróbálgatásokat (amelyek amúgy szintén nem voltak rosszak) már a Lennonádéval levetkőzte a csapat, de ez az első kiadványuk, amelyet négytagú formációként, Kuzniarski Eszter billentyűs-vokalistával közösen készítettek. A női vokálok és a szintiszólamok egyaránt jót tettek az összképnek, előbbi főleg a Tiszta gyapjú, utóbbi pedig a Tűz, víz, repülő című dalban erősít rá a hangulatra. Már csak a koncertezésre kéne rágyúrni, mert ezen a téren továbbra sem igazán kényeztetik rajongóikat, holott ez a repertoár színpadon is legalább annyira megállja a helyét mint felvételről. (Bővebben a dalokról + lejátszó itt.)
Wakachuka – Grammnyi lélek
A Colombre Band-hez hasonlóan az általam figyelemmel követett másik győri
zenekar, a Wakachuka is idén jelentkezett második albumával. Maguk a dalok már jó ideje készen voltak, a késlekedést főként az időközben lezajlott tagcserék okozták. Változás történt a basszusgitárosi poszton, illetve egy ütőhangszeressel is bővültek, a legjelentősebb fordulatot viszont szaxofonosuk kiválása jelentette – helyette ugyanis egy trombitás, Vértes Marcell csatlakozott a csapathoz. Az eredmény magáért beszél: ahhoz képest, mennyire dominálta a szaxofon a korábbi repertoárt, trombitával is legalább ugyanannyira – ha nem jobban – működik a dolog. A Grammnyi lélek névre keresztelt lemezre tizenegy szám került fel, főleg bárzenés, swinges lüktetésűek, de hiphopos beütéseket is fel lehet fedezni itt-ott. Az egységes hangulat itt is adott, üresjárat nincsen, bármikor végig tudnám hallgatni az első daltól az utolsóig. A nagyon szép borítóért pedig külön dicséret jár. (Bővebben a dalokról + lejátszó itt.)
*****
Biorobot – Szárazföld
Az idei év egyik meglepetése volt a hír, hogy megjelenik Nemes András és Bérczesi Róbert hosszú ideje inaktív zenekarának első és egyben utolsó lemeze. A lépés Nemes egyedüli kezdeményezése volt, ő döntött úgy (szerintem egyébként helyesen), hogy lezárja ezt a korszakot és nem hagyja tovább fiókban porosodni közös munkájuk gyümölcsét. Mivel Bérczesire állapota miatt nem számíthatott a felvételek során, csak a még évekkel ezelőtt rögzített éneksávokra tudott támaszkodni, ami sajnos érződik is a minőségen: sok helyütt inkább tűnik demónak, mint stúdióalbumnak. Egy dalnak azért így is mindenképp helye van az év legjobbjai között, ez pedig személyes kedvencem, a talán legjobb szöveggel és emellett elsőre fülbemászó dallammal rendelkező Szárazföld.
Blahalouisiana – In Lambaréné
A Blahalouisiana új szereplő a hazai színtéren, 2011 őszén alakultak. Stílusukat leginkább beat-rockként lehetne jellemezni, főként a 60-as évek beatzenéje fedezhető fel dalaikban, Schoblocher Barbara különlegesen egyedi énekhangjával felturbózva. Első nagylemezükön még dolgoznak, egyelőre egy ötszámos EP-t adtak ki Tales of Blahalouisiana címmel. Bár ezek közül mindegyik nagyon erős, legjobban mégis az In Lambaréné fogott meg, főleg ahogy a szelíd folyású, dallamos verze után berobban a refrén.
Európa Kiadó – Smirgli és virsli
Az Európa Kiadó húsz év után jelentkezett új albummal, amivel párhuzamosan felállásuk is több ponton megváltozott. A legjelentősebb fordulatot a szinte minden hangszeren boldoguló Darvas Bence csatlakozása hozta, aki billentyű mellett trombitával hegedűvel is hozzájárult a hangzásvilág színesítéséhez. Az Annak is kell dalaiban utóbbi jutott nagyobb szerephez, ezek közül a Smirgli és virsli az abszolút kedvencem. Elsőre elbizonytalanító, hülye címe ellenére ez egy olyan hegedűszólóval zárul, amit nem tudok elégszer meghallgatni, annyira zseniális. Emellett még a refrén is fogós, az új számok közül leghamarabb kúszott be a fejembe és azóta sem sikerül kiverni belőle
Hangmás – Fuck Barcelona
A Hangmás új, cím nélküli lemeze csak egy hajszállal maradt le a tízes listáról, de a Fuck Barcelona című szám ezzel együtt megérdemel pár sort. A dal az eggyel lentebbi Kivándorló Blueshoz hasonló alapsztorira épít, azzal a különbséggel, hogy a külföldi élet árnyoldalai is előkerülnek. Kiderül, hogy hiába rossz itthon, pusztán az elköltözés nem oldja meg a problémákat: Londonban vagy Barcelonában sem lehet varázsütésre boldogulni. Mindez a Hangmásra jellemző tipikus keretek között: szuggesztív ének, karakteres szinti- és gitártémák, fülbemászó dallam.
Quimby – Kivándorló Blues
A Quimby friss, Kaktuszliget című albuma vegyes érzéseket keltett bennem: egyik fele – élen a Hó című számmal, amit alig kétperces hossza ellenére se bírtam egynél többször meghallgatni – fájdalmasan kimeríti a zenekar által megalkotott "óvszer nélkül fogyasztható, biztónságos konzumzene" fogalmát, ugyanakkor négy-öt tényleg emlékezetes szerzemény is akad rajta. Ezek közül is kiemelkedik a Kivándorló Blues, amely egyenesen az elmúlt tíz év egyik legerősebb Quimby-dala lett: aktuális mondanivaló, lendületes zenével és elsőre megjegyezhető refrénnel – egyszerűen tökéletes.
(A második részben, amit szintén érdemes elolvasni, az év szerintem legjobb koncertjeit és itteni blogbejegyzéseit veszem sorra.)
