Negyedjére rendezték meg a Nógrád megyei Cserhátszentivánon az ország egyik legkisebb, egyben legbarátságosabb fesztiválját. A pár utcás falu lakossága ebben az öt napban gyakorlatilag megduplázódott, de még így is olyan családias maradt a légkör, amire talán sehol máshol nincs példa. A tavalyi év után idén is eltöltöttem ott egy napot, ami bár nem sok, arra bőven elég volt, hogy megtapasztaljam a hangulatot és végérvényesen bele is szeressek.
A dologhoz hozzátartozik, hogy már a Művészetek Völgye megismerése óta elfogult vagyok a falusi fesztiválok irányában. Imádom, mikor egy kis vidéki hely, ahol az év legnagyobb részében nem történik tulajdonképpen semmi, hirtelen megtelik élettel. Szerintem sokkal magával ragadóbb ez, mint amikor egy amúgy is pezsgő nagyvárosba szerveznek újabb és újabb programokat. Persze utóbbi esetben is lehet emlékezeteset alkotni, engem mégis jóval inkább megfog, ha egy parasztház udvarában, vagy egy szocializmus idejéből megmaradt művház színpadán láthatok ismerős zenekarokat. Két teljesen eltérő világ találkozik ilyenkor, aminek egészen szürreális varázsa van.
A Tű Fokán ebből a szempontból különösen egyedi színfolt: valami ilyesmi lehetett Kapolcs úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor még nem volt akkora tömeg. Taliándörögd még most is hasonló, de azért már ott is nagyobb a forgalom. Cserhátszentivánban viszont a legnézettebb koncerten is kevesebb mint százan voltak, tényleg szinte mindenki ismert mindenkit. A kisebb, Közös tér színpad pont olyan volt, mintha egy nyáresti kerti buliban zenélnének a baráti társaság ehhez értő tagjai a többi embernek. A közönség nagy része plédeken feküdt, vagy törökülésben hallgatta a főként akusztikus produkciókat.
Ráadásul miután a Nagy Edi Projekt az utolsó pillanatban lemondta koncertjét, a Mi az ábra? pont ott tartózkodó énekese, Sebi ugrott be a helyére, teljesen spontán módon összeválogatott zenészek által kísérve. Akik nagyjából negyed órával kezdés előtt szembesültek vele, hogy szükség van rájuk, mégis simán vállalták és bármifajta próba nélkül korrekt módon helytálltak. Császári Gergely pedig a Presszó Trió koncertjébe segített be, holott hivatalosan csak egy hónap múlva lesz az első fellépése a zenekarral basszusgitárosként. De hogy szokja a közeget, már most majdnem végig színpadon volt, így akár Kvartettként is hirdethették volna a bulit.
Kora estétől a már említett művházban folytatódtak a programok, nem is akármilyen fellépőkkel: előbb egy török duó, Hakan és Cansu, majd a lengyel Zmij zenekar lépett fel. Mindketten anyanyelvükön énekeltek, a közönség túlnyomó része nyilván semmit nem tudott róluk és egy szót sem értett a szövegekből, de ez egyáltalán nem vont le az élvezeti értékükből. Önmagában az, hogy két ilyen együttes játszik egy száz-valahány fős, eldugott magyar faluban, mindennél többet adott hozzá a produkciókhoz. A kuriózumjelleg bőven elvitte a hátán mindkét koncertet.
Az nap hazai sztárfellépője a Müller Péter Sziámi Andfriends volt. Őket már sokkal többen ismerték, én is rendszeresen járok a koncertjeikre Budapesten és más fesztiválokon egyaránt, de hogy ide is eljutottak, annak minden eddigi alkalommal összehasonlíthatatlan varázsa volt. Két nappal korábban még a VOLT Fesztiválon játszottak, ami nyilván jóval inkább hazai pálya nekik, már csak Péter szigetes szervezői múltja miatt is. Valahogy mégis úgy tűnt nekem, hogy sokkal otthonosabban érzi magát itt. Nem csodálom, igazi "vissza a gyökerekhez" érzés lehetett számára, hiszen a Diáksziget elődjét is egy kis zalai faluban rendezték meg.
A helyiekkel való béke fenntartása miatt 11-kor csendrendeletet hirdettek, de csak a nagyszínpadon, az programok még közel sem értek véget ezzel. Az érdeklődőket egy eddigieknél is különlegesebb helyszínre invitálták: a falu feletti dombtetőre, ahol egy fáklyákkal övezett színpadon komolyzene szólt a csillagfényes ég alatt. Meg sem próbálom szavakkal visszaadni, milyen élmény volt, az ilyet úgyis csak átélni lehet. Utána pedig tábortüzes örömzenélés kezdődött a Közös tér színpad melletti réten, ahol hajnalig váltották egymást az énekesek. Ennél jobban nehezen lehetett volna kimaxolni a helyszínben rejlő lehetőségeket.
(Fotó: Keszei János)
Ha a fentiekhez hozzávesszük a csodaszép tájat, valamint hogy Hollókő alig 10 kilométerre található Cserhátszentivántól, így akár néhány órára is simán megéri átruccanni, az jön ki, hogy a Tű Fokán egy kihagyhatatlan fesztivál. Ráadásul míg előző évben azért akadtak gondok a vendéglátással (első este konkrétan nem lehetett rendes ennivalót kapni), most látszott, hogy ezen a téren is sokat fejlődtek. Két helyi háznál is árultak meleg ételt és a kisbolt is láthatóan felkészült a megnövekedett forgalomra. A koordinációt pedig önkéntesek által működtetett információs pult segítette. Nagyon szurkolok a szervezőknek, hogy jövőre is legyen folytatás, mert akármilyen kis szereplői a hazai mezőnynek, egyértelmű űr maradna utánuk. Pedig az ilyesmit nem kis munka elérni, de nekik alig négy év alatt sikerült.
