Ki az a magyar zenész, akinek a személye összeköti Müller Péter Sziámit Kardos-Horváth Jánossal, Somló Tamást Varga Liviussal, Somát Leskovics Gáborral? Ha nem tudsz válaszolni erre a kérdésre, nem kell szégyenkezned, nem vagy egyedül – azonban bőven van mit bepótolnod.
November 18-án a Millenárison tanúi lehettünk annak, mit is jelent az igazi szakmai elismerés: Peter Ogi 55. születésnapját három és fél órás maratoni életműkoncerttel ünnepelte, olyan vendégek köz
reműködésével, akiket eddig legfeljebb valamilyen közös magasztos ügy – rasszizmus elleni fellépés, vagy ehhez hasonló horderejű dolog – hozhatott csak össze egy színpadra. Ennek tudatában mindenkiben felmerülhet a kérdés, ha valaki ekkora ismertséggel és elismertséggel bír zenésztársai körében, a nagyközönség miért nem tud róla szinte semmit? Merthogy Peter Ogival pont ez a helyzet: minden bizonnyal ő a magyar zenei élet legméltatlanabbul mellőzött egyénisége. Azon kevesekben, akiknek mond egyáltalán valamit a neve, valószínűleg az egykor legendás Spions együttes emlékképei rémlenek fel, és lázadóként, a magyar punk megteremtőjeként tekintenek rá. A Spions azonban rendkívül rövid életű volt, az akkori rendszer érthető okokból nem ölelte keblére a kezdeményezést, a zenekar tagjai így emigrációba kényszerültek. Ogi Párizsban, Londonban, New Yorkban élve a világzene felé fordult, őt valójában jellemző életműve pedig ezzel vette igazán kezdetét.
A probléma tehát egyrészről az, hogy a közvélemény nem kezeli őt a helyén, koncertjeinek ajánló
jában továbbra is a lázadó rocker figurát emelik ki vele kapcsolatban, holott ennek mára semmi nyoma nem maradt, részben saját maga által választott stílusváltása miatt, részben pedig egészségi állapotának sajnálatos romlása következtében. Másrészről pedig az a helyzet, hogy a közvélemény nagy része egyáltalán sehogy sem kezeli őt: nem foglalkoznak vele, nem tartják köztudatban, nem adnak neki nyilvánosságot. Maradnak tehát ezek a különleges alkalmak, amikor az érdektelenség ködéből előlépve bebizonyíthatja, dalai igenis felveszik a versenyt a köztudatban lévő, ilyen-olyan módon felfuttatott formációk műveivel.
Ez a koncert valóban szép példája volt a fenti állításnak: a dalok egyszerűen jól szólnak, számos fülbemászó, rádióba illő szerzemény akad köztük, a vendégek pedig szinte kivétel nélkül harmonikus kiegészítést nyújtanak mindehhez – legyenek akár a magyar underground nagy öregjei (Müller Péter Sziámi), akár feltörekvő újoncok (Bocskor Bíborka), mindegyikük számára akadt megfelelő dal az életműből.
Azonban mindezek ellenére mégis teljesen biztos, hogy Ogi soha nem lesz már országosan ismert sztár, zenéjét nem fo
gják tömegek megismerni. Hiába lenne létjogosultsága, a múltban elszalasztott lehetőség nem fog újra eljönni, mivel – ez is az este nagy tanulsága volt – Ogi mára már egy öreg, megfáradt, májátültetésen is átesett emberré vált. Gyakorlatilag árnyéka önmagának, színpadi összekötő szövegeit halkan, monoton hangszínnel mondja, hiányzik belőle a jó frontemberek szinte minden ismertetőjegye. Van azonban valami, amit több vendégzenész is egybehangzóan állított vele kapcsolatban, és én is megtapasztaltam: Ogi egész lénye olyan fokú pozitív nyugalmat áraszt, ami nemhogy ebben a szakmában ritkaság, de általában sem sokakról mondható el. És ez valóban rendkívüli, olyan dolog, amit fontos tudni a teljes képhez.
Mi tehát a koncert mérlege? Adva van egy rendkívül tehetséges, a zenészszakma nagy részének elismerését bíró, jelentős életművel rendelkező dalszerző-énekes, aki azonban mindig rosszkor volt rossz helyen. Hibás döntéseket hozott, nem élt a kínálkozó lehetőségekkel, így soha nem tudott valódi népszerűségre szert tenni, dalait nem tudta az azokat megillető helyre, széles rétegekhez eljuttatni. Mi maradt hát neki? Egyrészt a filmzene-szerzés, jelenleg is egy ilyen projekten dolgozik, másrészt alkalmi vendégszereplések mások koncertjein, harmadrészt pedig az ehhez hasonló, pár évente megszervezett monstre fellépések, amelyek bár hatalmas élményt nyújtanak, mégsem feledtetik a fájó tényt, hogy ebből az életműből sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
