Az előző bejegyzéshez kapcsolódóan következzen most néhány - meglepően egybehangzó - vélemény a fellépő vendégek részéről, ami talán jobban hozzásegíthet az Ogi-jelenség megértéséhez. Az általam feltett kérdés mindenkinél azonos volt: „Mit gondolsz, milyen hatása volt Ogi személyének és eddigi életművének a magyar zenei életre, illetve honnan ered kettőtök ismeretsége?”
Bocskor Bíborka: Egyszer még régebben összefutottunk a Szigeten a Songwriters’ klubban, de az ismeretségünket attól az időtől számítom, amikor találkoztunk a májtranszplantációs osztályon. Ott voltam tök véletlenül, és éppen egy bepánikolt idegen nőt támogattam, mikor megláttam Ogit. Annyira szép tiszta volt a tekintete, hogy elkezdtünk beszélgetni, és a végén – tudtam hogy ciki, de én székely lány vagyok, szóval azt mondtam neki, hogy Isten áldjon. Ahogy eljöttem, még éreztem is, hogy ez mennyire ciki, de nem vette úgy, és idén augusztus környékén felhívott, hogy készíti a Kardos Sándor filmjéhez a zenét, és számíthatna-e rám. Ez volt az egyik, a másik pedig a mostani koncert, úgyhogy elkezdtünk találkozgatni. De ismertem én a dalainak egy részét már azelőtt, és nagyon örültem, hogy belecsöppentem. Nagyon szeretem a személyét, az tetszik benne, hogy rendkívül spirituális ember, aki bejárja az utakat, de mindig a jó irányba tér vissza.
Jamie Winchester: Igazából nem tudom felmérni, hogy Oginak milyen hatása volt a magyar zenére. Ő mindig is nagyon a periférián volt, ilyen estéken látszik egyáltalán, mekkora életműve van, és mennyire kíváncsiak rá az emberek. Ami szép, mert olyan sokat azért nem lehet róla hallani, ha az ember nincs nagyon benne a szakmában. De fontos dolgokat csinált ő mindig, bátor őrült volt, ez tetszik benne. Mi először úgy tíz éve találkoztunk, Zsoldos Tomi basszusgitáros barátom játszott az ő lemezén, akkor hallottam először róla, aztán a mostani koncert előtt felhívott, hogy lenne-e kedvem énekelni egy dalt. Tudta rólam, hogy kifejezetten kedvelem a népzenét, és volt olyan kedves, hogy meghívott.
Kardos-Horváth János: Lecsón keresztül ismertük meg egymást, Ogi szövegírót keresett, nekem meg akkor elég sok szabad kapacitásom volt, szóval fel is használt egy csomót a szövegeimből, aminek örülök. Ami tetszik benne, hogy be merte vállalni ezt a külföldet, ami nem, hogy egy csomó rossz tulajdonságot is hazahozott Amerikából, soha nem tudja eldönteni, mit akar, nem túlzottan logisztikus személyiség, általában elég nagy káosz van körülötte. Ő ilyen nagy lelki ember, visszahív dalokat meg ilyenek, szóval elég nehéz vele együtt dolgozni. Mozart is tömegsírban végezte, lehet hogy őt is később fogják csak felismerni, viszont tény hogy mindig szar helyen volt, akkor ment el mikor itthon kellett volna maradni, akkor jött haza, mikor ott kellett volna maradni… De a dalok egyébként kurva jók és magukért beszélnek, szóval ha ez kellett ahhoz, hogy megszülessen ez a negyven szám, akkor végső soron jó választás volt. Az hogy hány embert tett tönkre, hányan mentek emiatt gallyra, a mája, meg minden, az már az ő dolga. Szóval azért itt elég súlyos dolgok vannak, de én nagyon drukkolok Oginak, mert az igazi áttörés valamiért sosem sikerült neki. Azért ez egy jelzés is, nekem nagyon nagy tanulság ez az életmű-koncert, hogy így nem szabad csinálni, én nem akarom itt végezni 55 éves koromban.
Kiss Tibi: Ogit először valamikor a ’90-es évek elején láttam a Tilos az Á-ban, akkor még csak hírből hallottam, hogy milyen zenekarokban tevékenykedett anno, mielőtt még elhúzta a csíkot. Abban az időben még New Yorkban élt, csak egy koncertet adott itthon, aztán mikor hazaköltözött, találkoztunk az underground éjszakában. Beszélgettünk, többször voltam koncertjén, különben meg ez a kis földalatti kultúra nagyjából ma is összetart, ismerik egymást a fejek. Hogy milyen hatása volt a magyar zenére? Viszonylag szűk réteget érint, mert közönségszinten nagyon kevesen ismerik, inkább a szakmából vannak többen. Valamiért ő soha nem kapott olyan nagy nyilvánosságot, elég keveset koncertezett, voltak betegségei amik miatt nem tudott annyit játszani, tehát ő annyira nem ismert a magyar köztudatban, mint amennyire a szakma ismeri. Ezért nagyon nehéz megmondani, hogy kire milyen hatással volt, de alapvetően szerintem pont azért vagyunk itt ennyien, mert szeretjük a dalait, a lényét, a spiritualitását, azt hogy ennyire komolyan veszi, amit csinál. Egyfajta üzenetet hordoz, egy olyan emberi történetet akar teremteni, amiben jobb lehet élni. A muzsika pedig alapvetően a fő cél, ami fölötte van a dolgoknak, benne pedig megvan az ehhez szükséges alázat.
Lecsó: Nem vagyok egy nagy megfejtő, de az biztos, hogy amikor én 16-17 évesen gitárt fogtam, eltévedtünk először URH, később Kontroll és Európa Kiadó koncertekre. Azelőtt Edda, Piramis, Beatrice, meg ehhez hasonló koncertekre jártam, és hirtelen belecsöppentem egy olyan közegbe, ahol az volt a zenekaroknak az üzenete, hogy nem kell baromi jól gitározni, csak írjál dalokat, áll fel a színpadra és mutasd meg. Ezek a zenekarok olyanok voltak, hogy láttad rajtuk, hogy nincs bennük iszonyú zenei tudás, mégis ki mertek állni a színpadra, és ez tök jó volt. Szóval ahogy ezek bejöttek, az ember egyből elkezdte nyomozni a hasonszőrű zenekarokat, egy barátomtól kaptam meg a Spions felvételét, aztán kiderült, hogy a Kontroll is játszik tőlük számokat. Szerintem amit akkor kitaláltak a Spions-szal, az termékenyítette meg a ’80-as évek magyar undergroundját. Engem és egy csomó kollégámat pedig pont ezek a zenekarok indítottak el, úgyhogy ez volt a közvetett hatása. Direkt hatása nem nagyon volt, mert igazából sosem lett egy mainstream bajnok belőle különböző okok miatt – akár a külföld, akár meg mert alkatilag sem az a tipusú ember. A kérdés második felére rákanyarodva: a ’90-es években láttam őt játszani a Szigeten, utána valahogy mellé kerültem egy koncerten, és elkezdtünk beszélgetni. És ez a fajta hozzáállás nagyon jellemző az Ogira, hogy mondom neki, tök jó volt a koncert, erre ő: „Igen? Akkor holnapután gyere már el ebbe meg ebbe a presszóba, dumáljunk kicsit, csinálunk zenekart.” Én akkor még egyáltalán nem játszottam más zenekarban, szóval leginkább valami viccnek gondoltam az egészet, de azért elmentem. Szóval leültünk, és elkezdte mondani, hogy írunk számokat, aztán majd kimegyünk Amerikába meg izé… Én meg csak néztem, hogy ezt az embert vagy a diliházból szalajtották, vagy nem tudom. Nem mondott hülyeségeket, de mintha a felhőkön járt volna. Adott egy kazettát, mert én a Spions utáni életművét nem nagyon ismertem, ez volt a Songs című kazetta, hazafelé beraktam az autóban, és meg kellett állnom, annyira meglepődtem, hogy ezt magyar ember csinálja. A ’90-es években ez egy olyan szintű produkció volt, ami Bowie-t vagy Peter Gabrielt jellemezte. Aztán másnap kérdezi Ogi, hogy meghallgattam-e, mert akkor mehetünk zenekart csinálni. Én meg erre mondtam, hogy te hülye vagy, nem rám gondoltál, én erre nem érzem magam képesnek. Aztán végül egy csomó együtt töltött idő, átbeszélt este után tényleg elkezdtünk együtt zenélni a Lantos Zolival hárman, aki Indiából, egy teljesen más helyről jött. Kezdetét vette egy azóta is tartó barátság, csináltunk egy lemezt, játszottam vele öt éven keresztül, és azóta is elhív a fontosabb koncertjeire, mint amilyen ez a mai is volt.
Müller Péter Sziámi: A koncertet felvezető konferanszomat azzal fejeztem be, hogy íme egy nagyszerű, nélkülözhetetlen, és teljesen felesleges kiváló zenész. Ezt úgy értem, hogy a magyar kultúra azzal a dimenzióval, ahol a Péter otthonosan mozog, nehezen tud mit kezdeni. Ő egy képzett zenész, sok mindent meg tud csinálni, filmzenéket, olyan előadóknak is szerzett zenét, akik talán távolabb állnak tőle, de mégis becsülettel megcsinálta. Az a dolog, amiben ő nagyszerű, ide nehezen illeszthető. A mi barátságunk nagyon régi, a Spions elejétől fogva tart. Én akkor még nem gondoltam rá, hogy valaha zenélni fogok, de érdekes módon lett egy olyan ambícióm, hogy dalszöveget írjak, és az első URH számot közösen csináltuk: bekúsztunk a Zeneakadémia stúdiójába, és ott megírtuk az Atommagömlés című dalt. Közben a Spions-ban is végig részt vettem, egészen amíg ki nem mentek Franciaországba. Péter aztán ment a maga útján, majd mióta hazajött, újra sűrűbben vagyunk együtt. Borzasztó jó startot vett, de az általa képviselt irányvonalat itthon nehéz tartani, ez inkább világtermék, amit ilyen terepen nem könnyű érvényesíteni. Megjelent egy-két nagyszerű lemeze, volt pár próbálkozása a beilleszkedésre, kevés sikerrel. Azt gondolom, hihetetlen tehetségű, szabad és következetes ember, de ebben az országban próbál érvényesülni, ami kicsit abszurd.
Péterfy Bori: Az az igazság, hogy én nem ismertem őt személyesen, csak erre a koncertre kért fel, hogy énekeljek el egy számot. Elég nehezen jött össze, mert a színházból rohantam, de szerencsére nem késtem el. Szóval személyesen nem ismertem, de abszolút tudok róla, szerintem ő az egyik olyan ember, akinek átjárása volt a világba itthonról. Mindenképpen egy érdekes figura, de olyan részletesen eddig nem ismertem az életművét.
Somló Tamás: Nem vagyok autentikus kritikus, mert a mi ismeretségünk elég újkeletű, a zenéit ismertem régről, de őt személyesen eddig nem. Nagyon tetszik a sajátos mentalitása, a zenei tudása, ami egyébként elég komoly, ha jól tudom, akadémiára járt, hangszereléssel foglalkozott. Jó zeneszerző, sok alternatív zenekarnak komponált, aztán végül magának is, ezek között pedig van egy-két nagyon komoly, nemzetközi értékű opusz. Szóval nagyon színvonalas ez a fajta alternatív zenei mentalitása és gondolkodása. Sokat dolgozott kint a nagyvilágban, nagyon jó helyeken, biztos ebből is sokat tanult, de tulajdonképpen sosem jött előtérbe, mindig visszavonult volt, úgyhogy ezért is különösen örülök neki, hogy végre előlépett.
Varga Livius: Több korszakot felölelt ez a koncert, amelyek közül mindegyiket jellemez egy olyan sajátos íz, ami nem hiányozhat a korszak magyar palettájáról, még akkor sem, ha bizonyos számokat éppen New Yorkban, Tokióban, vagy Párizsban írt. Olyan zeneszerzőről van szó, akinek saját füle van, nem hallgat senkire, emiatt fontos megőrizni és nagyon jó játszani ezeket a dalokat. A mi ismeretségünk az itteni illusztris vendégek között egész fiatal, tíz évre, vagy talán annyira sem tehető, a korábbi korszakait felvételekről ismertem meg. A Central European Café nevű new york-i bandájának volt idehaza egy utódzenekara, amiben ideig-óráig én magam is játszottam. Nagyon nagy élmény volt, mikor meghallottam azt a fajta hangszerelést, éneklést, nyugalmat, amit az a korszaka árasztott. A legfontosabb viszont az, hogy amikor Ogival vagyok, akár zenélünk, akár csak beszélgetünk egy kávé mellett, mindig ilyen hihetetlen zen nyugalom áraszt el. És ez nagyon furcsa, mert aki meg már húsz-harminc évvel ezelőtt ismerte őt, akkor teljesen másmilyennek látta. De számomra ő maga a nyugalom és harmónia, ezért szeretek vele bármit, muzsikálni, vagy akár csak filozofálni.
Fotók: .:Gly:. – köszönet érte!