Judit: Vizin Viktória
Kékszakállú: Szabó Bálint
Karmester: Fischer Ádám
Rendező: Hartmut Schörghofer
A rendező, a német Hartmut Schörghofer a budapesti Wagner-napok közreműködőjeként 
már ismerős lehet a magyar nézők számára.
Sajnos már azelőtt kiütköznek az elképzelés gyengeségei, mielőtt felgördülne a függöny. Vajon miért lehet Bartók művét egy este kétszer játszani, és miért nem szokás ugyanezt Wagner műveivel megtenni? Adja magát a válasz, hogy a Wagner-művek időtartama miatt. Ennek ellenére egy mű mélysége nem a hosszától függ. Bartók műve egy órás hossza ellenére jóval mélyebb és árnyaltabb, mint például egy-egy monumentális Meyerbeer zenemű.
És ez az, ami miatt a nézőt rövidsége ellenére is legalább annyira megterheli érzelmileg és értelmileg mint egy Wagner zenedráma. Emiatt gondolom azt, hogy a megduplázott előadással a mű pont az eredeti céljával ellentétes hatást ér el, ugyanis az előbb említettek miatt a nézőre túl sok zúdul Bartók nyomasztó, mélyen elgondolkodtató drámájából. Közhely, de ez esetben hatványozottan igaz: a kevesebb néha több.
A másik aggályom az "opera kétszer egy felvonásban" ötlettel kapcsolatban az, hogy ugyanattól a rendezőtől egy este én egy színrevitelt szeretnék látni. Ha egy rendező kétszer nyúl egy műhöz egy alkalommal, az legalábbis olyan felhangokkal bír, mintha nem 
tudná mit akar.
Helyénvalónak tartom azt, ha valaki a pályája során változtat elképzelésein, na de hogy 2 óra alatt? Teljes mértékig hiteltelen.
Milyen lenne ha Erkel Bánk bánjának a felvonásai különböző korokban játszódnának? Vagy Rossini Sevillai borbélya az első felvonásban Spanyolországban, majd a másodikban Üzbegisztánban kapna helyet? Aligha lenne hiteles interpretáció. És pontosan ezt a rendezésbeli bizonytalanságot nyomatékosítja a kétféle értelmezés.
Sokkal inkább ötletes lett volna két különböző rendező értelmezését látni, bár ebben az esetben is sok a mű kétszer.
Amennyiben az első nem teljesül, úgy legfeljebb pantomim lehet az opera-előadásból. Ezen az estén a mű háromnegyed részében pantomimot halhattunk (vagyis inkább láthattunk).
Szabó Bálint hangját inkább csak elképzelni tudtam, ugyanis a zenekar hangorkánját nem tudta nevetségesen kis vivőerejű hangjával keresztül énekelni. Az egy-két frázisnyi elkapott ének alapján pedig könnyű basszusként tudnám jellemezni. Sajnos nem csak a hangerő volt a probléma Szabó előadásában: megjelenése és dallamformálása a legkevésbé sem illett Kékszakállúhoz, aki magát A férfit kell, hogy megtestesítse. A 
basszista erőlködése a szólam hallhatóvá tételére irányulóan érezhető volt, ám ezzel még inkább rontott helyzetén, ugyanis a hangadás erőltetett, túlzottan kemény lett.
Több szót nem is érdemes ejteni róla: nem való Kékszakállúnak, és az esti előadás alapján azt hiszem jobb operák színpadára sem való, főszerepben legalábbis semmiképp sem.
Vizin Viktória mezzoszopránja kellemetlen és erőszakos volt, már amennyit hallani lehetett belőle. Vivőereje ugyan jelentősen meghaladta partnere hangját, ám még ez is kevés volt ahhoz, hogy ne a képzeletünkre hagyatkozva szóljon Judit szólama.
Pont a kellemetlen hangzás miatt (is) volt hiteltelen Judit szerepében, ugyanis A nő nem tébolyodottan rikácsol, hanem énekel, Bartók operájában különösen így van ez. A vocénak erőlködés nélkül kellene a zenekar fölé kerekednie, megtartva a mezzoszoprán fach sajátosságát, a szopránénál általában vészjóslóbb színt. Ha mindenképp pozitívumot kéne keresnem, akkor az Vizin kulturált mély regisztere. Hozzáteszem: senki ne várjon csodát, a rendkívül gyenge matéria egyik kevésbé gyenge pontja mindösszesen.
Bevallom nehezen tudom elhinni, hogy Carmenként bármelyik nagy operaszínpadon sikert érjen el ilyen hangi adottságokkal, annak ellenére, hogy az ismertetőben ez állt.
Egy ismerősömmel beszélgetve lettem figyelmes arra a kijelentésére, hogy van, amikor jobb is az, ha a zenekartól nem hallani az énekest. Ha tisztán a két énekes kvalitásait tekintjük, úgy ez a megállapítás tökéletesen helytálló, de sajnos most nem a Vizin Viktória, Szabó Bálint operát adták, hanem Bartók remekművét, amit a szerző erősen gyaníthatóan nem véletlenül operának, azaz énekes műnek komponált.
Nagyon szomorú, hogy 2009-ben az egyik -ha nem a- legnagyobb magyar szerző művének előadásakor a hallgató nem hallja az énekest.
Ugyanakkor Fischer Ádám felelőssége ebben az esetben kétszeres: zeneigazgatóként két harmatgyenge énekest választott Bartók nagyigényű művéhez, karmesterként pedig zeneigazgatói döntéséhez nem tudott alkalmazkodni a zenekar hangzásának kézbentartásával.
Konklúzióként csak egy tanács: ha műsoron marad a rendezés, akkor maradjanak inkább otthon és felvételről hallgassák a Kékszakállút. Ne hagyják, hogy a két énekes tiszteletlensége a művel szemben, és képzetlensége lerombolja ennek a fantasztikus műnek a nimbuszát.
