Ez a beszámoló kicsit nosztalgikus hangvételű lesz. Az előző bejegyzésből nagyjából kiderülhetett, mit gondolok a zenekarról, ennek alapján pedig magától értetődő, hogy utolsó fellépésük előhoz belőlem bizonyos emlékeket. Azonban mielőtt az est fő műsorszámára rátérnék, néhány szó az őket búcsúztató előzenekarokról.

A Kéményseprők produkciójának elejét sajnos nem láttam, köszönhetően a maga után ismét sok kívánnivalót hagyó beléptetésnek. Alapvetően fel voltam rá készülve, hogy erre a koncertre mindenki el akar majd jönni, aki akár egyszer is hallott a Kaukazusról, és emiatt enyhén szólva nagy tömeg várható, de arra azért nem gondoltam, hogy már a bejáratnál 50-60 méteres kígyózó sor fogad majd (ezt megelőzőleg ilyet talán az utolsó Hiperkarmán tapasztaltam). Végül azért csak sikerült bejutnom, úgyhogy a – Kardos-Horváth János kifejezésével élve – pimaszul fiatal tagokból álló kecskeméti csapatról is véleményt tudok alkotni. Igencsak ígéretes formációról van szó, akik előtt nagy jövő állhat. Az első lépéseket már meg is tették ebbe az irányba a Zöld Pardon tehetségkutatóján való sikeres szerepléssel, illetve azzal, hogy beválogatták őket az MR2 legutóbbi válogatáslemezére. A Sodorj Duna című dallal már le is tettek egy olyan szerzeményt az asztalra, amivel szélesebb körök ingerküszöbét is áttörhették, és a többi saját számban is van fantázia. Meglátjuk tehát, mit hoz a jövő, de én akár nagy összegben is fogadnék rá, hogy rövidesen gyakrabban is hallunk majd róluk.

A Jurij meghívásának szintén igencsak örültem, ugyanis egyik nagy kedvencemről van szó, akiket már lassan tucatnyi alkalommal láttam, és sosem okoztak csalódást. A nyíregyházi csapat nagyjából a Kaukazussal egyidőben alakult, de széles körű ismertségre mindeddig nem tettek szert. Azonban rajongójuk akad így is szép számmal, ezt a kört pedig minden valószínűség szerint most is bővítették, ugyanis már az ő fellépésük alatt is rendesen megtelt a Gödör színházterme. Bírom az olyan együtteseket, akik az általuk játszott zenét saját egyéni stíluscímkével látják el, mint például a Paganza és az internatív világrock, illetve ez esetben a szocrock, amit tudomásom szerint szintén egy másik csapat sem használ műfajmegjelölésként. Amellett, hogy már maguk a megnevezések is frappánsan utalnak a képviselt hangzásvilágra, még a zenekari arculat alakítására is jótékony hatásuk lehet, amennyiben a közönség szélesebb rétegei is összekapcsolják az együttesnévvel.

Miután már mindenki kellőképpen hangulatba került, – ki adrenalin, ki alkohol/egyebek hatására – elkezdődött a fő attrakció. A zenekar megjelent a színpadon, Janó bemondta a mikrofonba hogy sziasztok, erre pedig mintegy jeladásként mindenki elkezdett sikítani. Ez természetesen csúsztatás, mert nem mindenki, csak az a bizonyos, legnagyobbrészt tinilányokból álló kisebbség, akiket az előző cikkben már elemeztem. De ők olyan intenzíven, hogy azt bármelyik vivatévé-konform fiúbanda (neveket direkt nem írok) megirigyelhette volna. Persze nincs ebben semmi meglepő, hisz ez a zenekar már rég alárendelte magát a közönség kiszolgálásának – ahogy ez kiderült ezúttal is, mikor Janó pont ezekkel a szavakkal (kb. „ne csináld már, most a közönséget kell kiszolgálnunk”) utasította rendre a két szám között basszus-improvizációba kezdő Demeter Zozit.

Némiképp keserű szájízzel indult tehát számomra a koncert, de ebben szerencsére gyors ütemű fordulat következett be. Előzetesen reménykedtem benne, hogy utolsó alkalom révén a játszott dalok között felbukkan majd néhány régen hallott darab, de az még csak meg se fordult a fejemben, hogy ilyen sok. Rögtön az elején, másodikként jött a Szaródik, majd sorban az Amszterdam, a Kreatív, a 21, az Olyat akarok, illetve később a Legyen/Élettér kombináció, a Győr, és a Szexuális élet is. A koncert első felében néhány kivétellel – Lángostejföl, Zánka, Anglia, és nagyjából ennyi is – csak olyan dalok hangzottak el, amelyek nem kimondottan a zenekar populáris és rádióbarát korszakát tükrözik. Az idő előrehaladtával aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a setlist kronologikus felépítésű, ez hát az ok, amiért a Teszkóra és a többi mainstream slágerre nagyjából félidőig várni kellett. Ez a körülmény igen hamar jelentősen feljavította a hangulatomat, annyira, hogy még azt a bizonyos második részt is kimondottan élveztem.

Annál is inkább, mivel az összegző visszatekintés jegyében korábbi tagok is színpadra léptek, név szerint Hídvégi Áron, aki billentyűsként működött közre még a múlt ködébe vesző befutás előtti időkben, valamint Csaszi, akit nem kell bemutatni, lévén a Szalai Éva zeneszerzőjeként ő magának is jelentős a szerepe abban, hogy egyáltalán beszélhetünk befutásról. Az ő részvételével, klasszikus intróval előadott változatban még az inkriminált sláger is kimondottan élvezhető volt – a közönség reakcióiból ítélve a többség is ezt a variációt kedvelte jobban. Szintén fellépett Bakai Marci, aki alapesetben a Club Era tagja, de hegedűsként immár a Magashegyiben is többé-kevésbé állandó vendégnek számít, valamint az idők során a Kaukazus jó pár koncertjén is szerepelt. És milyen jó, hogy így történt, mert jelenléte rendkívüli mértékben színesíti a produkciót – a Hol a rendőrség című klasszikus dal például (ugye, ismerjük a szövegét) hegedűkísérettel már-már szürreálisan hangzik.

A koncert egyik csúcspontja számomra Lecsó szereplése volt, aki elsőnek a 10000 mérföld c. számba szállt be akusztikus gitárral. Ez nekem kissé érthetetlennek tűnt, lévén a dal elég hangos-zúzós természetű, nem igazán lehetett kiérezni a pluszt, amit hozzáadott. Azonban ezután jött az abszolút különlegességnek számító, duettben előadott A te anyád, amivel valóban sikerült maradandóvá tenni az estét. Nagyon nagy kár, hogy Lecsó első fellépése a zenekarral egyben az utolsónak is bizonyul, nagy fantázia lehetett volna egy ilyen együttműködésben, ha korábban kezdetét veszi.

Ezeken a különleges elemeken kívül azonban valahogy nem sok jele van annak, hogy ez az egész egy utolsó dolog – világvége-hangulat gyakorlatilag egyáltalán nincs. És mintha mindez nem is lenne véletlen: a tagok egyes megnyilvánulásaiból, ha nem is nyilvánvalóan, de következtetni lehet a belső ellentétekre. Janó magánakcióját például, mikor a Kicsiország szövegének elrontását követően hosszú szónoklatba kezd „A zenekar 12 pontja a következő kormányhoz” címmel, a többiek először félig értetlen, félig dühös arccal fogadják, majd pedig unottan nyomják az alapot nagyjából öt percen keresztül, amíg elhangzik, mi mindenre is kéri a „zenekar” a következő választások – meg nem nevezett – győztesét. Szó volt például környezetvédelemről, határon túli magyarok helyzetének rendezéséről, cigánykérdésről. Mindez akár nagyon szép és fennkölt is lehetett volna, csak éppen jelen helyzetben teljesen érthetetlen volt, mi a célja Janónak a „népneveléssel”. Talán a valószínűleg jó ideig utolsó alkalmat akarta kihasználni, hogy nagy közönség előtt szóljon az általa fontosnak tekintett közéleti kérdésekről, de ez így, ekkora terjedelemben akkor se volt rendjén. Amikor azonban gitárját levéve, letérdelve hajtott fejet a közönség előtt, köszönetet mondva az elért sikerek lehetővé tételéért, az egy igen szép és – számomra legalábbis – őszinte pillanat volt.

Mivel is fejezhetném be ezt a cikket? Valamikor nagyon sokat jelentett nekem ez a zenekar. Sajnos az első évekből tájékozatlanságom következtében kimaradtam, egészen 2007 szeptemberéig nem kerültem velük közelebbi kapcsolatba. Akkor már viszonylag szép számú rajongóval rendelkeztek, de a nagy áttörésig még úgy fél év hátra volt. Engem már elsőre hihetetlenül megragadott a csapatot átható szellemiség, nagyon sok koncertjükre elmentem, amit fokozatosan felváltott a kiábrándulás, és az ezzel járó koncertbojkott. Aztán pár hónap szünetet követően (ami alatt átértékeltem a véleményemet és kialakítottam azt a hozzáállást, amit az előző írásban részleteztem) újra gyakoribb vendég lettem a fellépéseken, és most valahol belül sajnálom, hogy vége. De tudom azt is, hogy tulajdonképpen így van ez jól. Ha valakikre alkalmazható a „csúcson kell abbahagyni” kifejezés, róluk ez biztosan elmondható. Sőt, szerintem még legalább egy, hasonló lendületű év lett volna ebben a dologban. Kíváncsi vagyok, mit hoz majd a jövő, akár a Magashegyi szempontjából, akár Janó projektjeinek sikerét tekintve. Aztán ha úgy alakul, hogy rendeződnek a belső konfliktusok és lemezanyag is lesz, a „Soha viszont nem látásra!” elköszönés ellenére még egy újjáalakulást is lehetségesnek tartok, amit még akár örömmel is fogadok majd. Az pedig csak rajtuk múlik, a budapesti olimpia évében-e, vagy előbb.

(Kaukazus fotók: Béky Zoltán)