Az idei év elején kezdett akusztikus koncertsorozatba a Nagymező utcában található Eklektika étterem. A minden hónap utolsó csütörtökén megrendezett, eclecticAcoustic névre hallgató esemény áprilisi meghívottja a Magashegyi Underground volt, akiktől – aluljárókban és kávézókban megejtett gerillafellépéseik révén – eddig sem állt távol dalaik áthangszerelt előadása. A mostani alkalom azonban mind szervezettségét, mind hosszát tekintve túltett az eddigieken.
A beharangozó ajánlóban a következő mondatot olvashattuk: „A 75 ülőhely karnyújtásnyi közelségbe hozza az előadót, és olyan közvetlen kapcsolatot alakít ki előadó és befogadó közt, amiről eddig csak álmodni mertünk.” És valóban, a zenészeket alig pár méter választotta el az asztaloknál ülő közönségtől – színpad nem is volt egyáltalán –, valóban bensőséges hangulatot teremtve ezzel. Kisebb bonyodalmat mindössze az okozott, hogy az állandóan járkáló pincéreknek is nehéz volt olykor átmanőverezniük a rendelkezésükre álló pár lépésnyi területen. A felállás nem tartogatott nagy meglepetéseket: a zenekar állandó tagjait ezúttal is Bakai Marci egészítette ki, az ő hegedűjéhez jött még kiegészítésként néhány különleges hangszer. Ezek közé tartozott a Glockenspiel nevet viselő, xilofonra emlékeztető alkalmatosság, a mini furulyához hasonlító tilinkó, a Paganza együttes által is alkalmazott melodica, illetve még jó pár egyéb. Fúvósok cserébe ezúttal nem voltak, bár az igazat megvallva el se fértek volna nagyon, és egyébként is a fesztiválszezonra ígérték újbóli megjelenésüket.
A koncert fél 10 magasságában kezdődött, és már rögtön a legelején látni és hallani lehetett, hogy ez nem olyan műsor lesz, ahol a dalok akusztikus jellegét mindössze az adja, hogy az elektromos gitárt kicserélik nylonhúrosra. Bár ez a hangszer is előkerült, ám a dolog érdekessége abban rejlett, hogy egyik alkalommal Fodor Máriusz billentyűs, utána pedig több számban is Toldi Miklós dobos játszott rajta, a csapat tagjainak sokoldalúságát bizonyítva. Fűrész Gábor pedig ezalatt vagy mandolinon játszott, vagy a keze ügyében lévő csörgődob, illetve egyéb ütőhangszerek segítségével keltett különféle érdekes hanghatásokat. Alapjában véve elmondható, hogy a gitárriffeket és a szintiszólamokat hanyagolta a zenekar, sokkal inkább a hegedű dominanciája volt jellemző. Ez néhol kicsit furcsán is hatott, például a Berekerdő Balladája és a Szívtakarítás szokatlan volt a jól ismert gitártémák nélkül (utóbbit a ráadás során még egyszer eljátszották, ezúttal már a jól bejáratott változatában).
A talán legismertebb sláger Anglia esetében azonban kifejezetten örömmel fogadtam az elektronikus intro mellőzését. Gyakorlatilag ez az utolsó kapocs, ami a csapatot zeneileg a Kaukazushoz köti, és szerintem erre se lenne már szükség. Kezdetben mindenképp hasznos volt, hogy az újdonsült rajongók találhattak egy kapcsolódási pontot a zenekarhoz, azonban a Magashegyi mára eljutott arra a szintre, hogy saját jogán is képes slágereket kitermelni (a szó pozitív értelmében). Különösen igaz ez a Tariska Szabolccsal való együttműködésből született dalokra, az ő szövegei teljesen egyedi hangulatot árasztanak, és immár gyakorlatilag a csapat jól felismerhető védjegyét képezik. Ennek fényében úgy gondolom – bár az a néhány dal, melynek Janó a szövegírója, nyilván a jövőben is a repertoár szerves részét képezi majd –, az elekto-diszkóhoz való hangzásbeli kötődést nyugodtan el lehetne hagyni.
A továbbiakban elhangzott a csapat kis híján összes szerzeménye, sőt a végén még az est házigazdája, a The Unbending Trees zenekarból ismert Hajós Kristóf is beszállt a Sanzon című dalba két pálinka között. Szórakoztatóak voltak a számok közötti konferáló szövegek is, többek között megtudhattuk a Walking Home „vagyok, nem vagyok…” mantrájának eredetét: a székely kisgyerekek szavajárása ez, mikor alapos bepálinkázást követően eltakarják szemüket a kezükkel, aztán vissza, és így tovább. Bocskor Bíborka mellesleg a lehető legmegfelelőbb egyéniség ezeknek a daloknak az előadására, közvetlen és természetes stílusa tökéletesen illik a szöveg- illetve dallamvilág által megteremtett hangulathoz. Ugyanúgy igaz ez a fent említett Tariska-szövegekre, az általa behozott népzenei vonalra, illetve a kicsit elvont és szürreális számokra (pl. Salátaleves) is.
A közönségénekeltetés sem maradt ki, a visszatapsolás után pedig olyan magasra hágott a hangulat, hogy mind a zenekar, mind a közönség megfeledkezni látszott a koncert akusztikus jellegéről: előbbiek tisztességes rockzenekarhoz méltó zúzásba kezdtek, utóbbiak közül pedig többen is párokba rendeződve táncra perdültek, fittyet hányva a tőlük centiméterekre lévő székekre és asztalokra. Az est legfőbb tanulsága az volt, amit az összes többi fellépés is bizonyított az utóbbi időben: a Magashegyi mára a magyar mezőnyben előkelő helyen álló, teljesen összeszedett együttessé nőtte ki magát, rendes másfél órás repertoárral és csak rá jellemző egyedi stílusjegyekkel. Ez pedig annak fényében igencsak impozáns teljesítmény, hogy tavaly januárban gyakorlatilag a semmiből, mindössze 4 dallal a tarsolyukban, szövegíró nélkül kezdtek el építkezni, ráadásul a csapat nagy részének még közel egy évig meg kellett osztania az energiáit a Kaukazusban való párhuzamos szereplés miatt. Jelen pillanatban bízvást kijelenthető, hogy a zenekar elindult egy úton, melynek a vége még nem ismert, azonban nagyobb tétet is aggodalom nélkül tennék rá, hogy felfelé fog vezetni.
(Fotók: Fábián Évi - http://fabianevi.hu)
