Bevezetésként elmondanám, hogy a szokásos alapelvem (ti. arról írok, amiről mások nem) jegyében a Kispál búcsújáról nem feltétlenül szándékoztam megemlékezni. A következő napokban nyilván a csapból is ez fog folyni, ezen túlmenően pedig Dióssy Ákossal is tervezek egy interjút [UPDATE: itt elérhető], tehát a témát mindenképp érintem. Aztán végül úgy döntöttem, akadhat annyi önálló gondolatom, ami megér egy külön cikket. A címet az Omega együttes egyik dalából vettem kölcsön, más közös pont feltehetőleg nincs is a két zenekar között, azonban ez az idézet pont illett ide.

Számomra meglepő volt, hogy mindössze egy előzenekar vezette fel a fő műsorszámot. Emlékeztetőül, tavaly a Tankcsapda előtt három együttes melegített be. Talán Lovasiék is lehetőséget adhattak volna még egy vagy két fiatal csapatnak a bizonyításra, mindenesetre ezúttal egyedüliként a mezőtúri Esti Kornélt érte a dicsőség. Nekik nyilván eddigi pályafutásuk legnagyobb pillanata volt ez a szereplés, ennek ellenére cseppet sem tűntek megilletődöttnek, se izgatottnak (azért persze a meghívást nagyon megköszönték). Néhány perccel még előbb is kezdtek a kiírt időpontnál, és megbízható színvonalon nyomták le 40 perces műsorukat. Kis szerencsével ezt az alkalmat meglovagolva még több komoly lehetőséget is kaphatnak majd – ránézésre simán felnőttek a feladathoz.

A búcsúzkodó úriemberek színpadra lépését nem kevesebb, mint 1000 másodperces visszaszámlálás vezette fel a kivetítőkön. Ez szerintem kicsit túlzás volt, valódi izgalom egészen az utolsó másfél-két percig nem tükröződött az ekkorra már több tízezer fősre hízott közönségen. Ekkor aztán beindult a hangos visszaszámlálás, és az utolsó másodperc lepergése után – egy rövid filmbejátszást követően – felhangzott a Forradalmár. A kezdeti felállás az idén megszokott képet mutatta: a négy jelenlegi tag, Lecsóval kiegészülve. Előzetesen mindenki értesülhetett róla, hogy a búcsúkoncert megrendezésére Lévay Balázst kérte fel a zenekar. Ennek azonban az első órában semmilyen látható jele nem volt, talán a hátsó LED-falon időnként megjelenő feliratokat leszámítva. Az események akkor pörögtek fel, mikor a kivetítőkön megjelent egy 1988-ból származó koncertfelvétel, ami külön érdekességként az ideihez hasonlóan szintén Orfűn megrendezett Efotton készült. Ebből már sejteni lehetett, hogy a klasszikus legelső felállás következik, melyben még Ózdi Rezső basszusgitározott és Bräutigam Gábor dobolt. Mellesleg erre a felvonásra nem a központi színpadon, hanem annak egy fotósárokba mélyen benyúló szögletén került sor, a jobb oldalon állók nagy örömére így alig pár méter választotta el tőlük a zenészeket.

Ezt a blokkot követően – amely előre látható módon a Naphoz Holddal lemez dalaiból állt – ismét a klasszikus négyes (plusz Lecsó) vette át a stafétát. Érdekes módon a volt dobosok közül mást nem hívtak meg – vagy csak nem fogadták el a meghívást. Jelen volt ellenben a Csík zenekar, akiknek épp a Kispál-feldolgozások hoztak iszonyú népszerűséget az utóbbi években, illetve a velük több ponton is egyező tagságú Varga Ferenc vonóstrió. A közönség pedig ugyanolyan lelkesen ugrált a pusztán vonósok által megszólaltatott dalokra, mint az összes többire. A tömegénekeltetés sem maradhatott ki persze, a kötelező Zsákmányállat mellett ezúttal az Egy az egybe (csak maga) is így szólt, a kivetítőn feliratozva „a külföldiek kedvéért, mert ti úgyis mind tudjátok a szöveget”.

Lévay Balázs rendezése az első ráadás során jött ki leglátványosabban. Erre a blokkra egy komplett konyha díszletét építették fel a színpad bal oldalán, így a garázsrockot felválthatta a „konyharock”. Rögtön elsőre következett egy valódi különlegesség, ugyanis a Csillag vagy fecskét Lovasi és Kispál két akusztikus gitárral adták elő – emlékeim szerint egyiküket sem láttam még ilyen hangszeren játszani. Ezután pedig vendégzenészek egész sora foglalt helyet az ebédlőasztalok mellett: ott volt Kiss Tibi és Livius, Frenk, Németh Juci, Beck Zoli, Szűcs Krisztián. Az ő részvételükkel játszották a Hang és fényt, minden versszakot más énekelt, a végén pedig mindenki egyszerre – ez a We are the world-szerű összeborulás mindenképp a koncert csúcspontja volt, pedig eltúlzott giccsbe is fordulhatott volna, de szerencsére nem így történt. Még Kispál András is énekelt egy sort végtelenül hamisan, amit a tömeg lelkes tapssal jutalmazott.

Ezután újabb levonulás következett, majd jött az utolsó blokk, melyben a még el nem hangzott kötelező slágereket (Tiszai pu, Ha az életben) is letudták. Egyébként némi megilletődöttség még Lovasin is érződött – a megszokottnál sokkal kevesebb vicces monológja volt a számok között (talán azért, mert mint kiemelte, soha nem volt még ennyire józan koncerten), és több dal előtt is megjegyezte, hogy „hát ezért például tényleg kár”. Legvégül aztán az égbolt is zárt, majd miután elhaltak az utolsó hangok, meghajlást követően a közönségnek háttal állva (hogy ők is látszódjanak) „csináltak a világ végén egy nagy fotót”. És ennyi volt, bár nyilván mindenki hiányolt még pár számot (én például a 0 óra 2 percet, Tingli tanglit, Előre Illérit hallottam volna szívesen), de hát ugye mindent nem lehet. Egy ideig még nyilván sok rajongóban űr marad, de ezzel együtt érdemes továbblépni és azt figyelni, felszabadult kapacitásait latba vetve milyen hamar adja ki Lovasi a harmadik Kiscsillag lemezt, illetve mire lesz képes Kispál hamarosan startoló Velőrózsák projektje.

Zárszóként megteszem a tippem arra, hogy jövőre az akkor 20 éves Quimbynek lesz bérelt helye a nagyszínpad mínusz egyedik napi programjában. Két év múlva pedig az 1962-ben alakult Omega lehet esélyes, bár ezt még elég korai találgatni, de a cikket mindenképp keretbe foglalja.

(Kispál fotók: sziget.hu, Esti Kornél fotók /összevágva/: Szekeres Balázs)