Az év utolsó hónapja hagyományosan az összegzések időszaka. A zenei blogokon bevett szokás, hogy ilyenkor közzéteszik a szerzők kedvenc lemezeit, az általuk legígéretesebbnek tartott zenekarokat, illetve számos ehhez hasonló dolgot. Én sem akarok ebből kimaradni, viszont saját magam által kialakított profilomnak megfelelően egy jóval szűkebb körből válogatok: következzen elsőként a 10 legjobb idei magyar lemez. Ez valószínűleg a legszubjektívabb lista lesz az összes hasonló közül, hiszen kizárólag az volt a szempontom az összeállításánál, hogy az általam ismert és kedvelt előadói körből kiválasszam azt a 10 zenekart, akikről úgy gondolom, hogy az idei év folyamán különösen jól sikerült stúdióalbumot adtak ki. A rendezés ABC-sorrend alapján történt.
Colombre Band: Tánc az ördöggel
A győri Colombre Band a manapság virágkorukat élő akusztikus produkciók egyik legígéretesebb képviselője. Október közepén már ajánlottam őket, abban a cikkben tulajdonképpen mindent leírtam, amit tudni érdemes róluk. Első nagylemezük idén tavasszal jelent meg a Gryllus Kiadónál, három dalban közreműködik Ferenczi György és a Rackajam is. Ebből is adódik, hogy a stúdiófelvételek sokszor nagyban eltérnek a koncertváltozattól, azonban egyik se jobb vagy rosszabb a másiknál: ezeket a dalokat otthon is élvezet hallgatni, és élőben is minden további nélkül lehet ugrálni-táncolni rájuk – ami egy basszusgitárral és rendes dobbal nem rendelkező zenekarnál azért nagy szó. (A lemez az interneten nem hallgatható meg, de youtube-on számos koncertfelvétel akad.)
Frenk: Nagyvárosi éjszakák
Frenk szólóprodukciójáról a VOLT Fesztiválról szóló beszámolóm második részében írtam. Véleményem azóta se változott róla: messzemenőkig elismerem a tehetségét, illetve azt a profizmust, amellyel imidzsét az évek során kialakította, viszont nem tartozom a rajongói közé, és valószínűleg nem is fogok soha. Ennek ellenére tavasszal megjelent második lemezének helye van a legjobbak között, ugyanis tökéletesen adja át azt az életérzést, amivel valószínűleg mindenki azonosítja a frontembert – akár első ránézésre is. A dalok persze nagyban szövegközpontúak, emellett viszont a hangszerelés is mestermunka. (Meghallgatható itt.)
KontrolAltR: Egyszer volt
Hosszas munka előzte meg ezt a lemezt, amelyről többek között ebben az interjúban mesélt az együttes. A KontrolAltR véleményem szerint a legígéretesebb fiatal zenekarok egyike (a jelző mind a csapat, mind a tagok életkorára vonatkozik), akikben hatalmas potenciál rejlik – ha a megfelelő emberek felfigyelnének rájuk, és ki is tudnák ezt aknázni, simán országos hírnévre tehetnének szert. Egyelőre még ott a feltételes mód, de ez például a jövő év egyik nagy kérdése. A dalok szinte kivétel nélkül nagyon erősek, a szövegvilág is egyre kiforrottabb, nem utolsó sorban pedig már azóta is születtek újabb számok, hogy a bemutatkozó anyagot közzétették november elején. (Bővebben a dalokról + beépített lejátszó ebben a cikkben.)
MAnökken ProlEtarZ: Kegyetlen lányok
Erről a lemezről bővebben itt írtam, tulajdonképpen csak ismét
elni tudom magamat. A Mapez az a zenekar, amelyre talán a legjobban illik az „alternatív” jelző, ez azonban csak azok számára pejoratív, akik úgyis az egész stílust a Kispállal azonosítják. Valójában csak arról van szó, hogy a szövegek az átlagosnál jobban „megmondósak”, azonban egyes beszűkültebb kritikusok véleményével szemben a zenekar korántsem veszi önmagát véresen komolyan. A Kegyetlen lányokat épp ez teszi jó lemezzé, és bár igaz, hogy a zenei megoldások közül több is dèja-vu érzést hozhat elő a hallgatóból, ez vajmi keveset von le az egész élvezeti értékéből. Van egy mondás, amely szerint a rockzenében már minden létező riffet ellőtt valaki – ehhez kéne tartaniuk magukat azoknak is, akik állandóan a „gátlástalan lenyúlások” miatt elégedetlenkednek. (Meghallgatható itt, interjú a zenekarral itt.)
Maszkura és a Tücsökraj: Kérlek így szeress!
Az erdélyi származású Maszkura és zenekara egy olyan stílust képvisel, amely minden bizonnyal teljesen egyedülálló a hazai palettán. Lényegében hiphop-szövegekkel felturbózott popzenét játszanak, képzett jazzisták hangszeres kíséretével, összességben tényleg soha nem hallott műfaji kavalkádot létrehozva. Mindehhez még jön a frontember cilinderes-harmonikás karaktere és csajozós-piálós mentalitása, ami mindent egybevéve egy nagyon szerethető produkciót eredményez. Valaki azt írta róluk egy kritikában, „elértek arra a szintre, hogy ha nem lennének jelen a magyar zenei életben, akkor hiányoznának” – nos, ezzel az állítással maradéktalanul egyetértek. Ebben a felállásban második nagylemezüket adták ki idén tavasszal, új dalok és Maszkura korábbi számainak áthangszerelt változatai egyaránt szerepelnek rajta, érdemes meghallgatni. (Interjú itt, több dal hallgatható a youtube-on.)
Mocsok 1 Kölykök: Mezítláb
Az „igényes popzene” egy olyan kategória, amely valószínűleg sokak számára alkot összeférhetetlen szókapcsolatot, pláne magyar nyelven. Azonban nincs így: az utóbbi időben számos olyan név tűnt fel a hazai porondon, akiknek közük sincs a ’90-es évek – vagy akár napjaink – szénné sztárolt diszkóhőseihez (neveket hadd ne írjak), hanem valódi színvonalat képviselnek. Említhetném a Magashegyi Undergroundot, akiknek első nagylemeze most nem fért fel erre a listára, de tizenegyedikként biztos ott lenne, illetve jó példa a kecskeméti gyökerű Mocsok 1 Kölykök is. A két csapatot egyébként Demeter Zoltán basszusgitáros személye is összeköti. Az M1K szintén idén adta ki első albumát – a Mezítláb a CLS Kiadónál jelent meg, és magabiztosan hozza azt a szintet, amit egy normális értékítélettel rendelkező ember elvárhat a fent említett műfaji besorolás alapján. Több dalt már az MR2 is felkarolt, tehát ők is látnak fantáziát ebben a hozzáállásban. (Meghallgatható itt, interjú itt.)
Óriás: Példák hullámokra
Az Óriás második lemezét jó pár blogon méltatták, ami már önmagában nagy fegyvertény, mivel a magyar kritikusok nagy többsége nem arról híres, hogy olyan sok pozitív véleményt adnának közre hazájuk képviselőiről. Amikor viszont mégis – például jelen esetben –, akkor csak egyetérteni tudok velük. Az Óriás zenéje azért különleges, mert tulajdonképpen úgy rock, hogy közben pop. Tehát használják rendesen a torzítópedált, a dalok nagy része ennek ellenére simán rádióbarát. Egyedi Péter pedig remek dalszerző, na meg frontember is. Sokoldalúságát az is bizonyítja, hogy az ebben a zenekarban való éneklése és gitározása mellett az Isten Háta Mögöttnek is oszlopos tagja – ott basszusgitáron. Ha már itt tartunk: az Óriás billentyűse pedig dobol az IHM-ben. A tagok hangszeres tudását ez alapján nehéz lenne kétségbe vonni, de a szövegekről se tudok rosszat mondani. Az egyikben ott című dalra készült klip pedig egyike az általam valaha látott legjobb zenei videóknak. (A lemez meghallgatható itt.)
Extra Paganza: Extra Paganza
Császári Gergely zenekara évekig Csá, Misi! néven futott, tavaly tavasszal váltottak Paganzára, majd rá bő egy évvel az Extra jelzőt is hozzácsapták az új névhez. Ebben a felállásban kiadott első lemezük is erre az időszakra (2010. június) datálható, bemutatkozó anyaghoz híven önmagukról nevezték el. Azt azért tudni kell, hogy a repertoár nagy része nem új, már a névváltás előtt is ezeket a dalokat játszották, azonban a Csaszi mellett Apáti Ádámot és Szert Zsigmondot felsorakoztató trió-felállás stabillá válása indokolttá tette a tiszta lappal való folytatást, egyben több szám újbóli rögzítését. A 12 dalt tartalmazó album nagyon erős lett, számos jó értelemben vett sláger van rajta, a triózásban rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználják a tagok. Ami viszont érthetetlen, hogy nagyjából pont a lemez megjelenésével egy időben a csapat felfüggesztette a koncertezést: június óta egyszer sem léptek fel ebben a formációban. Tudtommal semmilyen konfliktus nem áll a háttérben, mindössze mindenkit egyéb elfoglaltságai kötöttek le. Azonban friss hír, hogy a Dürer kert szilveszteri bulijának programjában szerepel a zenekar, úgyhogy végül még idén pont kerül a hosszú kihagyás végére, és remélhetőleg nem is lesz ilyen soha többé. (Letölthető itt, interjú itt.)
Quimby: Kicsi ország
A Quimby 5 év után kiadott új nagylemezének magától értetődően helye van egy ilyen listán. Ezt is szerette az eddigi véleményezők többsége, de hát nyilván a Quimbyről (illetve anno a Kispálról is) még azok se írnak negatívan, akik amúgy tízből kilenc magyar zenekart lehúznak. Ez persze nem Kiss Tibiékkel, hanem az átlag kritikusokkal szembeni kirohanás volt, mivel a Kicsi ország szerintem is jó lemez lett. Mások felrótták neki, hogy a dalok között nincs semmi összefüggés, csak jönnek egymás után, de szerintem ez se akkora probléma. Egyedül talán azt hiányoltam, hogy Livius mindössze egy számot énekel – változatosság szempontjából mindenképp nagy előny, hogy Tibivel közösen látják el a frontemberi teendőket, de ez most csak alig jött ki. Kicsit soknak tartom a 17 elemből álló számlistát is: oké, hogy 5 éve az első stúdióalbum, de így akkor is túl tömény, a két angol nyelvű szerzeményt például simán át lehetett volna menteni egy jövőbeni EP-re. Mindazonáltal ennek a lemeznek remélhetőleg nagy szerepe lesz abban, hogy megújuljon a koncertek utóbbi években eléggé berögzült repertoárja. (Meghallgatható itt, interjú Liviussal itt.)
Wakachuka: Kell ez a levegő
A győri Wakachuka zenekar egy két évvel ezelőtti bemutatkozó EP után idén adta ki első teljes hosszúságú albumát. Stílusát tekintve az imént sorra vett Quimbyhez áll legközelebb, de itt is hülyeség lenne koppintásról beszélni. Inkább jó dolog, hogy aki szeret egy adott zenekart (legyen ez most a Quimby), az tovább bővítheti kedvencei körét, mivel nagy valószínűséggel ezt is kedvelni fogja. A Kell ez a levegő dalai kifejezetten egységesek, szövegviláguk is jól lehatárolt, emellett viszont számos különleges zenei megoldással találkozhatunk. A lemezen szereplő 15 szám talán kicsit sok, egyet vagy kettőt lehagyva kevésbé lenne tömény az összhatás. Azonban nem kell attól tartani, hogy a csapat ezzel összes ötletét ellőtte: már most több új daluk van, jövő év első felében pedig alkotói szabadságra vonulnak, és legközelebb valószínűleg csak akkor lépnek majd színpadra, ha már második nagylemezük anyaga is repertoárjuk részét képezi majd. (Meghallgatható itt, interjú itt.)
Nem kerülhetett fel a listára az Intim Torna Illegál első albuma, pedig november végén már a lemezbemutatóra is sor került. Sajnos a stúdiózás során több probléma is adódott, így a megjelenés előbb december végére, majd ennél is tovább csúszott – jelenleg január közepe a dátum, remélhetőleg ezt már sikerül tartani. Szintén nem jelent meg idén a Biorobot bemutatkozó nagylemeze, amelyet máig nagyon sokan várnak, de ezt még csak nem is rögzítették. A zenekar ugyanis nyár vége óta határozatlan ideig szünetel, a folytatásról egyelőre nincs hír. Nagy kár érte, mert működésének egy éve alatt pont kiforrott egy lemezanyagnyi repertoár, amelyből a leállás előtt csak két számot sikerült felvenni. Remélhetőleg a jövő év során ez a kérdés is rendeződik, de addig is a Pluto januárra tervezett negyedik lemeze segíthet betölteni az űrt.
(A második részben az év legjobb koncertjeit, illetve a szerintem legjobban sikerült cikkeimet idézem fel.)
