Ez a cikk egy újonnan induló sorozat első része, mellyel az a célom, hogy a zenei életnek a reflektorfénytől távolabb álló szereplőit is megszólaltassam. Elsőként a jelenleg talán legnépszerűbb hazai zenekar menedzserét kérdeztem sok más mellett arról, hogyan lehet bekerülni ebbe a szakmába, miből is áll konkrétan a feladata, illetve mi a véleménye a túlzottan magas jegyárakat felrovó kritikákról. További aktualitást ad a beszélgetésnek a Quimby rohamosan közelgő 20. születésnapi koncertje, mellyel kapcsolatban szintén több részletet megtudhattok, ha végigolvassátok az interjút.

Mikor és hogyan kerültél a koncertszervezői, menedzseri pályára?

Az egész úgy indult, hogy annak idején a gimnazista hobbizenekarunkban én voltam a mérsékelten tehetséges gitáros, csak aztán kiderült, hogy talán a „mérsékelten tehetséges” is egy túlzóan optimista állítás. Ezért egy idő után már egyre többet foglalkoztam azzal, hogy a nálam ügyesebb osztálytársaim koncertjeit szervezzem aktív zenélés helyett. 1985-ben aztán leérettségiztem, és azóta gyakorlatilag folyamatosan ezt csinálom.

Ha valaki ilyen munkakörben képzeli a jövőjét, mit tanácsolnál neki, hogy érdemes elindulni? Például kell-e hozzá feltétlenül valamilyen konkrét végzettség?

Biztosan sok minden meg lehet spórolni azzal, ha az ember megtanulja a fogásokat és nem a saját kárából kell okulnia. Én nem végeztem ilyen iskolákat, bár utólag látom, hogy számos dolgot hatékonyabban is csinálhattam volna, de idővel azért magamtól is sikerült beletanulnom. Az a nagy igazság, hogy a világ többi részén kitűnő szakirodalma van ennek a témának, még iskolába sem feltétlenül kell elmenni hozzá, nálunk viszont ez eléggé gyerekcipőben jár. Múltkor például kint voltam Bécsben egy zenész kollégámnál, és náluk a polcon ott volt körülbelül féltucatnyi könyv a zenekarmenedzseléstől az online marketingen át a házi stúdiótechnikáig. Idehaza ezek egyáltalán nem érhetőek el, úgyhogy vagy önállóan sajátítod el az ismereteket, vagy az internetről próbálod őket beszerezni, vagy elmész valamelyik ezzel foglalkozó iskolába. Ezeket nem tudom minősíteni, mivel egyikbe se jártam, de persze nincs kizárva, hogy vannak köztük valóban hasznosak. Mindenesetre ha valaki ezzel akar foglalkozni, a legjobb döntés az, ha megpróbál elhelyezkedni valamelyik koncertszervező cégnél, először nyilván gyakornokként. Nincsen ebben semmi olyan, ami atomfizikusi végzettséget igényelne, józan paraszti ésszel a legtöbb folyamat átlátható.

A Quimbyvel mióta dolgozol együtt és hogy kerültél velük közeli kapcsolatba?

A Quimbyvel van egyrészt egy nagyon régi együttműködésünk, ha minden igaz, én voltam a legelső menedzserük. Ekkor kialakult köztünk egy azóta is tartó barátság, az első kazettájukat is én adtam ki Mafioso Records néven. Utána aztán valahogy szétfújt minket a szél, de addig fújdogált, míg végül két évvel ezelőtt ismét egy sarokba kerültünk.

Szerinted mennyiben változott akár a te dolgod, akár a mindenkori menedzserüké azáltal, hogy egyre népszerűbbé vált a csapat? Könnyebb lett, vagy esetleg nehezebb?

Inkább úgy mondanám, hogy más lett. Annyiban könnyebb, hogy felnőtt a zenekar és sokkal profibban tudnak dolgozni. Annyiban viszont nehezebb, hogy ezzel párhuzamosan megnőttek a feladatok is: tök más dolog megszervezni egy Arénás koncertet, mint akár egy Pecsásat, akár egy Almássy tereset, hogy csak néhány példát említsek. Ahogy nő a helyszín, úgy sokasodnak az elintézendők is, bár nem feltétlenül egyenes arányban – van, amikor egy szimpla klubkoncert is tud annyira bonyolult lenni, hogy az ember beleőszül, és van olyan is, hogy mondjuk egy Pecsás koncert semmivel sem bonyolultabb egy 300 fős befogadóképességű helynél. Az biztos, hogy mások a feladatok, más a média és a közönség igénye. Például az, hogy most elköltünk cirka tízmillió forintot díszletre az Arénában, egy olyan probléma, amivel eszünkbe se jutott volna foglalkozni mondjuk tíz évvel ezelőtt. Akkor is költött a zenekar díszletre, de felépíteni egy cirkuszi porondot céllövöldével és egyebekkel azért más nagyságrend, mint felszerelni néhány tucat lámpát. Szóval ilyen szempontból jóval komplexebb lett a munka, másrészről viszont ugyanazt kell csinálni most is: gondoskodni a megfelelő promócióról, megszervezni a logisztikát, legyen ott mindenki időben – ezek a dolgok nem változtak.

A szervezési teendőkön túl a koncertekre is rendszeresen elkíséred a zenekart. Mi ilyenkor a feladatod?

Hát igen, a legtöbb zenész azért olyan, hogy igényel egy óvóbácsit… Rengeteg teendő adódik ilyenkor, de szerencsére van egy kiváló munkatársam, aki mellettem dolgozik a Quimbyvel, így ha mondjuk kitalálják koncert előtt húsz perccel, hogy még hat kávét az öltözőbe, azért nem nekem kell elrohannom a büfébe. Egyébként tök fegyelmezett a zenekar, ha megbeszéljük, hogy ekkor és ekkor itt és itt kell lenni, szinte mindig teljesítik – például ez is más volt húsz évvel ezelőtt. Van millió apróság, gyakran merül fel valami probléma a helyi stábbal, így mindenképp jó, ha van ott valaki, aki ezeket kézben tartja.

A koncertek lekötésénél téged keresnek meg inkább a helyek, vagy te telefonálsz körbe?

Nagyon sokan keresnek minket, de mivel a Quimby nem az a zenekar, akinek van egy fix gázsija, amiért cserébe elmegy bárhová, így csak kevés felkérést fogadunk el. Mostanában jellemzőbb az, hogy a zenekar kitalálja, hogy mondjuk tavasszal legyen egy teátrum-turné, és akkor végigtelefonálom a szóba jöhető helyeket, hogy hol mennyi a bérleti díj, milyenek a feltételek, ilyesmi. Általában a fesztiválok az egyedüliek, ahová fix gázsiért megyünk, a többi koncert mind saját produkció.

Idén tavasszal volt a zenekar első, több országot érintő nyugat-európai turnéja. Főleg az ott élő magyarok jöttek el a koncertekre, vagy sikerült azért a helyiek érdeklődését is felkelteni?

Ha jól tudom, külön-külön mindegyik érintett országban járt már a zenekar, annyiban volt ez más, hogy most egy hosszabb és egybefüggő turné keretében érintettük őket. A tempó azért nem volt annyira feszített, mindig hagytunk egy-egy napot utazásra és városnézésre. Annál is inkább, mivel nem titok, hogy hülyére azért nem keressük magunkat ezeken a fellépéseken, ezért úgy csináltuk, hogy legalább kényelmes legyen. Főleg a kint élő magyarok jöttek el a koncertekre, sőt ami külön érdekes volt, hogy többen jöttek Magyarországról csak emiatt – volt olyan is, akivel több koncerten is találkoztunk. Nyilván ez a közönségnek csak kis százalékát tette ki, de azért vicces volt, hogy lenéz a zenekar a színpadról és ugyanazokat az arcokat látja ugyanott, mint mondjuk Budapesten az A38-on, csak épp ezer kilométerrel odébb… De legnagyobb részben azért helyi magyarok voltak, illetve az adott környéken élők. Szerettük volna, ha tősgyökeres helyiek is jönnek, de azért lássuk be, hogy egy túlnyomórészt magyarul éneklő, magyar területen ismert zenekarnak naivitás is lenne azt várnia, hogy elmegyünk mondjuk Londonba és a Wembley tele lesz angol, skót és walesi szurkolókkal… (mosolyog)

A jövőben látsz perspektívát a külföldi turnészervezésben, adott esetben akár messzebbre nyúlóan?

Az a helyzet, hogy amit Magyarországon ma egy alternatív rockzenét játszó csapat elérhet, azt a Quimby többé-kevésbé elérte. Viszont a hazai helyek száma korlátozott, ráadásul egyre csökken. Így óhatatlanul előáll az a helyzet, hogy újra és újra körbejárni ugyanazokat a klubokat egy idő után már nem inspiráló. Kell emellett egy kicsit kalandozni, erre jók a külföldi fellépések – pénzt nem keresünk vele, de a zenekar feltöltődik inspirációval, ami végső soron sokkal fontosabb, mint az, hogy mennyire járnak jól anyagilag. Pénzt rengeteg úton-módon lehet keresni, nyilván a Quimbyvel is, ez sem titok, de minket nem az motivál. Például csomószor kapunk ajánlatokat ilyen-olyan céges bulikra x millió forintos gázsiért, amit kapásból visszautasítunk, mert egyáltalán nem inspiráló.

Több külföldi zenésszel is kapcsolatban állsz, te szervezed például Tommy Emmanuel, Ian Siegal, vagy Ripoff Raskolnikov magyarországi koncertjeit. Ezek az együttműködések hogy indultak?

Mindegyik másképp. Ripoff Raskolnikovval a legrégebbi a barátság, ’87-ben kezdődött, egyébként ő a Quimby egyik kedvenc zenésze is. Méltatlanul kevéssé ismert, pedig sokkal jobb, mint a magyarországi A-listások közül bárki, de a nemzetközi mezőnyben is az élen jár tehetségét tekintve. A huszadik születésnapra készülő DVD-n a számok feliratozva lesznek angolul, ennek az elkészítésében is ő segít nekünk. Ian Siegal-lal az ismeretség nagyjából tíz éves, egy angol bluesénekesnő ismerősöm ajánlotta őt a figyelmembe, mint a jelenleg legjobb férfi énekest Londonban. Nem sokkal ezután egy ottani zenekar kíséretében ő is eljött Budapestre, a koncert után összehaverkodtunk, gyakorlatilag akkor indult a Braindogs is, mert beszéltük, hogy mindketten mennyire szeretjük Tom Waits dalait, és milyen jó lenne valami ilyesmit csinálni. Bár nem mondtam igazat, mert Tibiékkel korábban is felmerült már ez, de itt kapta meg a végső lökést. Tommy Emmanuelt pedig egy holland ügynökség ajánlotta nyolc évvel ezelőtt – illetve még előtte szerveztem a De-Phazz-nek egy koncertet a Pesti Est tizedik születésnapja alkalmából, ami után a gitárosuk megemlítette, hogy hallott egy ausztrál gitárost valahol Németországban, aki egyszerűen szenzációs. Pár hónappal ezután jött meg az ügynökség ajánlata, hogy szervezzek neki koncertet Magyarországra, mert még sosem járt itt és érdeklődik. Én lelkesen meg is szerveztem, azóta tart ez az együttműködés. Van egyébként még jó pár hasonló, például az említett De-Phazz, vagy a Russkaja, és még sorolhatnám.

Tom Waits-szel mi a helyzet? Látsz rá esélyt, hogy ha a most megjelent lemezével turnéra indul, ide is elhozzad őt?

Van hozzá kontaktom, nagyon sok zenészt ismerek, aki együtt játszik vele, a család közeli barátait is, de sajnos nem ezen múlik. Körülbelül húsz éve bombázom őket megkeresésekkel, egészen eddig sikertelenül. Idén nyáron például itt volt Charlie Musselwhite, aki több Tom Waits-lemezen is játszik – például a mostanin is –, emellett közeli haverok, gyakran járnak együtt nyaralni családilag. Őt is környékeztem, hogy ha átmegy látogatóba, említse már meg, hogy szívesen látnánk Tomot Magyarországon… A probléma az, hogy ők is olyanok, hogy nem a pénz számít nekik – állítólag a legutóbbi turnénál az volt a módszerük, hogy egy térkép mellett felborítottak egy kávéscsészét, és ahová kifröccsent, oda mentek. Rajtam mindenesetre ezután sem fog múlni.

Idén elmaradt mindkét hagyományosan ingyenes Quimby-koncert (Óbuda Napja, Belvárosi Fesztivál), illetve nem volt ZP-s fellépés sem. Ennek következtében elég sokan felrótták, hogy a magas jegyárak miatt nincs lehetőségük megnézni a zenekart. Tudsz nekik valami biztatót mondani a közeljövőre nézve?

Ezek közül az igazat megvallva egyik sem volt hagyományos, attól függetlenül, hogy egyszer-kétszer előfordultak. A ZP-be idén azért nem mentünk, mert a legutóbbi pár alkalommal egyszerűen már annyian voltak, hogy a zenekar úgy gondolta, a koncert élvezhetőségének rovására megy. Sokkal szimpatikusabb például a Kobuci Kert. Egyébként a jegyek egyáltalán nem drágák – két-három mozijegy áráról beszélünk, amiért cserébe egy ott helyben létrehozott élő műsort kap a közönség. Az emberek nagy általánosságban nem szeretnek fizetni, ez tény, a zenekar viszont csomó időt és energiát áldoz arra, hogy színvonalas produkciót hozzon létre. Szerintem tök normális, hogy ebből a nézők is kiveszik a részüket. Én viszonylag gyakran járok kocsmákba és ott is tapasztalom, hogy egy este alatt bőven elszórnak annyit, amibe egy belépő kerül. Persze lehetne azon is elmélkedni, hogy Magyarországon miért esik egy adókategóriába a kultúra mondjuk a gyorséttermi termékekkel, de ez már egy jóval messzebbre nyúló kérdés. Ezzel együtt nincs kifogásunk az ingyenes bulikkal szemben, egyszer-egyszer belemegyünk, a jövőben is biztos lesz ilyen, ha nem politikai az adott rendezvény és ha megvannak hozzá a megfelelő technikai feltételek.

Ami a születésnapi koncertet illeti, én előzetesen szinte biztos voltam benne, hogy – hasonlóan a tavalyi és tavalyelőtti Kispálhoz és Tankcsapdához – az idei Sziget mínusz egyedik napján kerül majd rá sor. Kaptatok esetleg ilyen megkeresést?

Igen, ez a Szigetnek is eszébe jutott, de nem tartottuk jó ötletnek. Egyrészt nem akartuk, hogy úgy tűnjön, a Kispált vagy a Tankcsapdát másolja a Quimby, másrészt pedig ősszel indult a zenekar, így a születésnapot is akkor szerettük volna tartani. Nincs bajunk a Szigettel, de nem gondoltuk úgy, hogy ennek a produkciónak ott lenne a legmegfelelőbb helye. Igaz, az Arénát is nagyon sokáig mereven elutasította a zenekar, de befogadóképesség tekintetében egyszerűen nem volt más alternatíva, vagy ami mégis, az ennél is rosszabb. A legkisebb rosszként fogadtuk el, most arra gyúrunk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. Nyilvánvalóan adott egy barátságtalan miliő, ebből kell egy lehetőségekhez mérten meghitt koncerthelyszínt kialakítani. Ez sajnos azt is jelenti, hogy iszonyú pénzeket kell elkölteni olyan dolgokra (plusz lámpák, díszlet, stb.), amelyekre egy jobb helyszínen nem lenne szükség. Emellett iszonyatosan magasak a fajlagos költségek is, mert míg az Arénában rendszerint fellépő világsztárok egy-egy díszlettel 80-100 koncertet is lenyomnak szerte a világon, nekünk egyetlen alkalomra kell legyártatnunk ugyanezt. Ezt csak azért mondom el, mert bár így is a nemzetközi produkciók szintje alatt van a jegyár, ennek ellenére sokan írogatnak, hogy jajj milyen drága, meg ilyen-olyan kurvák a Quimby tagjai, stb. Erre csak azt tudom reagálni, hogy csinálja meg bárki alacsonyabb költségekkel, ilyen feltételek mellett.

Egyre közeleg a koncert időpontja, hogy haladnak az előkészületek?

Iszonyú gyors tempóban, nagyon sok a meló, most is épp próbál a zenekar. Csomó régi szám elő lett véve, a régóta játszottak át lesznek alakítva, pár dalban lesz majd vonósnégyes, illetve fúvósszekció és vendég ütősök is. Ritkán adatik meg nekünk, hogy tényleg úgy szólaltassuk meg a dalokat, ahogy szeretnénk, így most igyekszünk maximálisan kihasználni a lehetőséget. Igazából nincsen mögöttünk rutinos profi stáb – azért lássuk be, kevés olyan cég van idehaza, aki heti szinten kapna hasonló megbízásokat –, ezért bizonyos szempontból nézve nulláról kellett indulnunk. Rengeteg a kihívás, de bizakodóak vagyunk.

(Péter mellett a második képen Tommy Emmanuel, a harmadikon az Imperial Crowns zenekar, az ötödiken Pee Wee Ellis, a hatodikon Roberta Gambarini, a hetediken pedig Victoria Tolstoy látható.)