December végén hagyományosan mindenki visszatekint és összegez. Így vagyok ezzel én is, immár harmadjára teszek kísérletet top 10-es lista összeállítására az idén megjelent magyar lemezekből merítve. Ahogy eddig, most is azt hangsúlyoznám leginkább (az előző években kapott véleményekből okulva), hogy ez az egész teljesen szubjektív: kizárólag a saját szempontjaim alapján állítottam össze, így könnyen lehet, hogy más hasonló listákkal egyetlen közös pontja sem lesz. Ami szerintem megérdemli, az felkerült, amit pedig egyszerűen nem szeretek – mert például nem az én stílusom – az akkor sem, ha esetleg mindenki más az egekig magasztalta. Ennyit elöljáróban, mindenhol igyekeztem indokolni és ahol elérhető volt, ott meghallgatási lehetőséget is csatoltam.

30Y – Szentimentálé

A 30Y frissen megjelent albumának helyzete kissé paradox, hiszen nevezhetnénk akár a „legrégebbi új” lemeznek is. A rajta szereplő dalok többsége ugyanis közel sem új, életkoruk pár évestől közel egy évtizedesig terjedő skálán mozog. Eddig azonban csak nagyon ritkán, mindössze évi 2-3 alkalommal hallhatta őket a közönség, pedig már 2010 nyarán is megjegyeztem, hogy abszolút megérdemelnék a gyakrabban való előadást. Úgy tűnik, a zenekar mostanra jutott ugyanerre az elhatározásra: végre stúdióban is rögzítették a csendes-ülős Szentimentálé-koncertek repertoárját – vagy legalábbis annak jelentős részét –, jövő tavasszal pedig szakítva az eddigi hagyományokkal országos turnéra indulnak vele. Remek döntés volt, hiszen ezek a számok tényleg különösen jól el vannak találva, a hangszerelés letisztult, ugyanakkor a szövegekkel együtt nagyon jellegzetes hangulatokat ad át. Bónuszként a fizikai formátumban megjelent korong 15 dala mellé le lehet tölteni további 13 szerzeményt, melyek között saját hangos dalok átdolgozásai és feldolgozások egyaránt akadnak. Hiánypótló kiadvány lett ez tehát, remélhetőleg segít abban, hogy az eddig méltatlanul háttérbe szorított Szentimentálé-program a 30Y életművének egyenrangú részévé váljon. (Meghallgatható ezen a youtube linken.)

Bohemian Betyars – Stone Soup

A miskolci gyökerű Bohemian Betyars zenekar második albuma ez, amiről már egy tavaly ősszel készült interjúban is előrevetítették, hogy sokkal kiforrottabb lesz bemutatkozó anyaguknál. Így is történt, a Stone Soup-ot végighallgatva első gondolatom az volt, hogy a csapat megtalálta saját hangját, stílusuk akár a szöveget figyelmen kívül hagyva, csak az instrumentális részeket nézve is könnyedén felismerhető. A hangzás jóval punkosabb, mint az első lemez volt, erre erősít rá Palágyi Máté énekhangjának előtérbe tolása is, amely szinte már egyenrangú szerepet tölt be a főénekes Szűcs Leventével. Igaz, Máté szólamait sokkal inkább a vadulós ordibálás jellemzi, ami stúdiókörülmények között kevésbé tud érvényesülni mint élőben, de azért többnyire (például az Amok, vagy a Flying Down című dalban) igyekeztek ellenpontozni lötyögősebb részekkel, így otthon végighallgatva is élvezhető. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy színpadon működik igazán: a Bohemian Betyars valódi koncertzenekar, ők is főként így tekintenek saját magukra, ugyanakkor pályájuk szempontjából fontos mérföldkő, hogy rögzítették és kiadták ezt a lemezt. Külön figyelemre méltó, hogy hazai együttesekhez képest szokatlanul koncepciózusan építik külföldi karrierjüket. Már két éve kiszemelték maguknak Németországot és Spanyolországot és azóta is csak erre a két helyre járnak turnézni, viszont a szokásosnál jóval gyakrabban, így könnyen lehet, hogy többen már visszavárják őket. Ezzel párhuzamosan pedig itthoni rajongótáboruk is meredeken növekszik, így minden bizonnyal sokat halunk még róluk. (Meghallgatható itt.)

Drastik Putto – Bosszúból galamb

Mihalik Ábel Kiscsillag-dobos már jó ideje sejtetni engedte magáról, hogy kreatívabb figura annál, mintsem pusztán a színpad hátuljából diktálja az ütemet. Saját formációjának tervét évek óta érlelte, dalai folyamatosan gyarapodtak, de az első élő koncertig csak idén februárban jutott el. Ezt követően viszont pár hónap múlva a bemutatkozó album is megjelent és kellemes csalódást jelentett kiforrottságával. Ahhoz képest, hogy Ábelnek gyakorlatilag egyáltalán nincs énekesi múltja, meglepően kiegyensúlyozott teljesítményt nyújt. Külön pluszpont, hogy a lemezen a billentyű és néhány gitárszóló kivételével minden sávot ő maga játszott fel, de élőben is megállja a helyét a frontemberi poszton. A Bosszúból Galamb kellően eklektikus lemez lett, jazzes témák és torzított gitárok egyaránt találhatóak benne, olykor egy dalon belül is. A szövegek is szellemesek, kedvencem az állandó halogatást remek metaforával lefestő Mohaember, amiben tulajdonképp magamra ismertem és szerintem ezzel vannak így még páran. Mellesleg jó hosszú lett a játékidő, a bevezetővel és a kivezetővel együtt 17 szám kapott rajta helyet. Összességében szerintem a mostani listán szintén szereplő Frenk óta ez a legígéretesebb szólóelőadói bemutatkozás egy amúgy más poszton szereplő zenésztől, remélhetőleg az utóélete is bizonyítja majd létjogosultságát. (Meghallgatható itt, interjú itt.)

Frenk – Minden ellen

Frenk 11 dalt felvonultató harmadik szólólemeze április közepén jelent meg. Érdekessége – ami egyben fő hitelességét is adja – hogy a szövegek jegyzésén túl az összes hangszert is Frenk játszotta fel, így tényleg a szó szoros értelmében vett szólóanyagról beszélhetünk. Mondanivaló tekintetében hangsúlyos a váltás az előzőekhez képest: már nem a buja éjszakai életet lefestő témák dominálnak, amitől az egész jóval életszerűbb lett. Alapvetően elmondható, hogy Frenk nagyon sokat változott előnyére az elmúlt években: sikerült levetkőznie színpadi manírjainak többségét, amelyek bár előadóként vitán felül egyedivé tették, másrészről viszont legalább ekkora mértékben kelthettek visszatetszést is sokakban, így végső soron inkább voltak kárára, mint hasznára. "Festett arcom lemosom, véget ért a szexuális forradalom" – énekli a címadó számban, és valóban, immár nem a külsőségeken, hanem sokkal inkább magukon a dalokon van a hangsúly. Amelyek között amúgy kimondottan sok a személyes hangvételű darab: a Vaj és méz, illetve a torokköszörüléssel induló Lecsuklik minden pilla most alatt mindössze zongorakíséret szól, az Öreg földút pedig egy szál villanygitárral megy majdnem végig. Persze vannak azért pörgősebb szerzemények is a sorban, de ezek hangszerelése is letisztultabb, mint ami az előző, fúvósokkal felturbózott Nagyvárosi éjszakákon jellemző volt. Mérleget vonva, őszinte és hiteles lemez lett a Minden ellen - ha Frenk továbbra is ebben a szellemben folytatja, érdemes lesz odafigyelni önálló munkásságára.(Meghallgatható itt.)

Intim Torna Illegál – Kísérlet

Az Intim Torna Illegál bemutatkozó lemeze körül még számos bonyodalom akadt, az eredetileg meghirdetett időponthoz képest több hónapot csúszott a megjelenése. Ilyen malőr második alkalommal már nem fordulhatott elő: mint ahogy minden tekintetben, ezen a téren is kiforrott a csapat és jó előre megtervezték a közönségtalálkozóval és dedikálással egybekötött megjelenést. Ezt követte egy másfél hónapos, egész országra kiterjedő lemezbemutató turné – többnyire teltházas, vagy ahhoz közeli koncertekkel –, amely minden bizonnyal jövőre is folytatódik majd. Mivel a Kísérletről és a zenekar speciális helyzetéről külön cikkben részletesen is írtam, most nem ismétlem önmagam, legyen elég annyi, hogy a 11 számot (köztük több potenciális slágert) felvonultató korongnak joggal van helye az idei év legjobbjai között. Az felfrissített repertoár mellett megújult fellépőruhákat és színpadképet is hozott magával, így méltán tekinthető egy új és valószínűleg minden eddiginél sikeresebb fejezet nyitányának az ITI pályafutásában. (Meghallgatható itt.)

Junkies – Mi van veled? Semmi?

Az idei év azzal a hírrel indult, hogy a Junkies zenekar bő másfél évtizedes működése során először hosszabb pihenőre vonul. Ez azonban csak koncertszünetet jelentett, a Sajti Levente csatlakozásával öttagúra bővült csapat a próbateremben rögtön megkezdte új albumának összerakását. Ősz elejére végeztek is vele, így visszatértek a színpadra, de jelentős változás, hogy koncertek terén mostantól a mennyiség helyett sokkal inkább a minőségre helyezik a hangsúlyt. Ami az alig egy hete megjelent lemezt illeti, legfőbb jellemzője az, hogy nagyon jól szól. Erős a stílusbeli váltás: bár a szövegvilág többnyire változatlan maradt, zeneileg nagyot mozdult a csapat populárisabb irányba. Ennek első számú bizonyítéka, hogy a Nincs Pardon című dal nemrégiben első helyen állt a Petőfi Rádió toplistáján – azt hiszem, az eddigi szerzemények közül nem sok lett volna alkalmas erre, most ellenben szinte mindegyik dal annyira rádióbarát, hogy simán rotációba kerülhetne. Persze felmerül a kérdés, vajon nem megalkuvás-e ez, de nekem személy szerint bejön, hogy Szekeres András átlagon felüli énekhangja végre nem csak a Stereomilkben tud érvényesülni. Bár csak 9 szám található a korongon, a minőség itt is kompenzálja a mennyiséget, mármint semmivel sem kapunk kevesebbet annál, mintha lenne pluszban még három töltelékdal a meglévőkön túl.

Mulligan – Gyöngyhalász

A lista több másik szereplőjéhez hasonlóan ez a lemez is szinte nulla publicitást kapott februári megjelenése óta, pedig bőven rászolgálna. A triófelállásban működő Mulligan igazi hobbizenekar évi alig pár koncerttel, ennek ellenére a februárban kiadott Gyöngyhalász album profi munka lett. Jellegzetes, fanyar hangulatú szövegek és pattogós ritmus jellemzi a 9 dalt, pont megfelelően letisztult hangszereléssel ahhoz, hogy meglegyen az egyensúly a mondanivalóval. Rá lehetne húzni a sanzonos bárzene, kocsmai beat, vagy bármely hasonló jelzőt, de felesleges kategorizálni. Borza László frontember sokoldalúságát amúgy jól jellemzi, hogy emellett még a Nemereszt zenekarban is betölti ugyanezt a posztot, de a két csapatot szinte csak az énekhang köti össze, szövegvilág és zenei stílus tekintetében is jól elválnak egymástól. Kedvencem a Szakadatlan című szám, de a többit is bármikor végig tudom hallgatni, amivel sok zenekar albumainak esetében azért közel sem vagyok így. Külön dicséret illeti a lemezborítót (Demeter Ádám munkája), amely a címet is segít meglepően váratlan kontextusba helyezni.

(Meghallgatható itt.)

Tai Chi Teacher – Lennonádé

Az immár négytagúra bővült Tai Chi Teacher formáció ezúttal sem szakított azzal az egyedülálló hagyománnyal, miszerint éves rendszerességgel készíti el újabb és újabb 7-8 számos albumait, mindig egy adott koncepcióra felfűzve. Ezúttal John Lennon személye jelenti az összekötő kapcsot a dalok között, de történelmi hűségről nincs szó, a szövegek igen gyakran elemelkednek a valóság talajáról a képzelet világába. A végeredmény egy szórakoztató és fülbemászó, hangzását tekintve az aktuális nemzetközi trendeket is visszatükröző dalcsokor. A Lennonádé megjelenését követően aztán majdnem háromnegyed évig tetszhalott állapotban volt a csapat - Huszti Gergely frontembert annyira lekötötte polgári foglalkozása, hogy még lemezbemutató koncertet sem tartottak. Már épp kezdtem volna aggódni, amikor hirtelen remek hírek érkeztek: nemcsak a színpadra való visszatérésüket jelentették be, de azt is, hogy megállapodtak az egyik legnevesebb hazai zenekar-menedzsmenttel (Soundkitchen), így a közeljövőben biztosan nem lesz újra ehhez hasonló kihagyás fellépések terén. Közben már gyakorlatilag készen áll újabb tematikus lemezanyaguk is, így elég valószínű, hogy a jövő évi listán is bérelt helyük lesz. (Bővebben a lemezről, lejátszóval itt.)

Yellow Spots – AgylebenyFlört I.

A Yellow Spots zenekar eredeti felállásának felbomlása kétségkívül a legrosszabbkor jött karrierjük szempontjából: éppen akkor, amikor végre a küszöbére kerültek annak, hogy szűk egy évtizedes működés után olyan anyagot tehessenek le az asztalra, ami nem csak párszámos EP, vagy gyenge minőségű demo, hanem valódi nagylemez. A megjelenéstől tényleg már csak egy lépés választotta el őket, mikor borult minden és az alapító dobos Schleki magára maradt a Yellow Spots névvel, illetve egy nagy rakás rögzített hangsávval, aminek a túlnyomó többségét engedély hiányában nem használhatta fel. Szűk fél évig tartott, amíg rendezte a sorokat és új zenészeket maga köré gyűjtve ismét nekiállt a stúdiózásnak. Ennek eredménye a végül novemberben kihozott AgylebenyFlört I., amely bár jól összerakott konceptlemez lett, mégsem feledtetheti, mennyivel nagyobb dobást jelentett volna mindez akkor, ha az eredeti tervek szerint jön ki. Így abban, hogy mégis felkerült a listára, az összes többi versenyzőnél nagyobb szerepe volt a külsőségeknek, azon belül is a vizuális körítésnek. Az Oravecz Gergely munkáját dicsérő képregényfüzetes szövegkönyv ugyanis a maga nemében mestermű, olyasmi, amire itthon biztosan nem volt még példa. Úgy gondolom, hogy nemcsak hosszú, de középtávon is egyedül az ehhez hasonló extrákkal lehet majd elérni, hogy a fizikai formátumú lemezkiadás piaca ne szűnjön meg teljesen - ebben mindenképp úttörő az AgylebenyFlört I. Sőt megkockáztatom, hogy ha nincs a szétválás, egyenesen az év legjobb magyar albuma lehetett volna, de az elmondottak miatt a tíz között így is helye van.

Zaják és Társa – Minden kezdet könnyű

Minimális hírverés által kísérve jelent meg ez az album októberben, ami egyben egy új formáció bemutatkozása is. A nem szokványos név Zaják Pétert, a Galapagos dobosát és a hiperkarma egykori ütősét, illetve Nemes András Pluto-frontembert takarja. A lemezanyag főként Zaják ötleteire épül, ő érlelte magában már régóta ezeket a dalokat, amelyeket végül a producerként és vokalistaként betársuló Nemessel közösen formáltak véglegessé. Ebben a lemezben a közvetlensége tetszik leginkább: ahogy a Dunaújváros című nyitódalban megszólal az ének, egyből eluralkodik a mesélős hangvétel, ami szinte végig meg is marad. Abszolút hiteles az egész, bele tudjuk képzelni magunkat Zaják helyébe, hogy ezek a dalok valóban róla, az ő fiatalságáról, érzéseiről és gondolatairól szólnak. A hangszerelés a lehető legletisztultabb, a számok többsége egy szál gitárral is megállná a helyét, de az alárakott dob, basszus, gitárszólók és néhol a billentyű még kerekebbé teszi. Az átlaghossz így is mindössze két perc, nincs semmi felesleges sallang, csak a mondanivaló. A duót oldalkocsis motorkerékpáron feszítve ábrázoló nagyszerű borítóért külön pluszpont jár. Koncepciójuk szerint az együttes (melynek egyelőre élő felállását sem lehet tudni) mindössze egyetlen koncertet tervez évente, mégpedig a Fishing on Orfű fesztiválon. Remélhetőleg jövőre össze is fog ez jönni, én mindenképp kíváncsi lennék rá. (Meghallgatható itt.)

(Pár nap múlva jön a második rész, amelyben az eddigiekhez hasonlóan koncerteket és saját blogbejegyzéseket idézek majd fel az idei évből.)