Ezúttal két egymástól merőben különböző produkciót ajánlanék a figyelmetekbe, azonban úgy gondolom, színvonalát tekintve mindkettő méltó arra, hogy írjak róla. Első menetben azok figyeljenek, akik annak idején figyelemmel kísérték Bérczesi Róbert munkásságát, és kíváncsiak rá, mi mindennel rukkolt elő a Hiperkarma feloszlása után beállt hosszú csendet megtörve. Ezt követően pedig a lengyel, magyar: két jó barát című elcsépelt közhelyben rejlő igazságtartalomra próbálok meg rámutatni.
Az R33 nevű közösségi-művészeti helyszínen lépett fel története során másodjára a Panírozott Barikád néven néhány hónapja megalakult formáció. Ennek részletezése előtt néhány szó a helyről: az egésznek egy immár több éves múltra visszatekintő önszerveződés az alapja, amely mára a magyar undergroundnak nevezett zenei élet legmeghatározóbb zenakarait gyűjtötte maga köré. A mindössze néhány taggal indult kezdeményezés jócskán kinőtte kereteit, és ez a helyszínváltozásokon is megmutatkozott. Az R33 ugyanis sokkal inkább a csoport, mint maga a hely neve, ez a csoport pedig a kezdetek után a Dürer Kert feletti régi ELTE-épület termeiben lelt otthonra. Ennek a helynek egészen sajátos atmoszférája van, úgy kell elképzelni, hogy mész végig a folyosón, és szinte minden teremből (ahol nem is olyan régen még oktatás folyt) más zene szűrődik ki. Ez így van még most is, de azon a helyszínen immár egy másik csoport, a Keleti Blokk Művészeti Egyesület tevékenykedik, hasonló lelkesedéssel - egyszer talán majd róluk is írok. Az R33 véglegesnek tűnő székhelye tavaly nyár óta a Közvágóhíd környékén, egy gyártelepen található. Ez elsőre nem tűnik túl vonzónak, azonban ha a félreeső helyszíntől eltekintünk, egy minden szempontból ideális alkotóműhely jött itt létre, ahol számos zenekar próbál napi rendszerességgel. Ezen kívül profi hangstúdiók is kialakításra kerültek, illetve egy nagyon hangulatos klubszoba, amely heti rendszerességgel kötetlen jammelésnek, valamint koncerteknek ad otthont.
Március 19-én a Panírozott Barikák voltak soron (az elírás nem véletlen, második koncertjükre nevüket is megváltoztatták - erről később). A két éves elszigeteltségből tavaly ősszel visszatért Bérczesi Róbert nevével fémjelzett legújabb projektről van szó, amelynek rajta kívül négy lány a tagja - név szerint Bencze Alma, Egerszegi Kata, Haragonics Sári és Mayer Bernadette. Visszatérése óta Bérczesi aktívabb, mint valaha: úgy tűnik, mintha most egyszeriben be akarná pótolni a kihagyott időszakot. Ennek első megnyilvánulása ugyebár a Biorobot zenekar volt, melynek repertoárja folyamatosan bővül, első lemezük felvételét a közeljövőben tervezik. Ezen kívül közös projektbe fogott Karányi Danival (erről egyelőre nem sokat tudni), illetve DJ Titusz Chip Chip Chokas-lemezén is szerepel. Nem utolsó sorban pedig itt van a jelen cikk témáját adó formáció. Ennek felállása igencsak sajátos: egy gitár + vokál, valamint négy ének. Egy akusztikus csapatról beszélhetünk tehát, amely viszont létszámából adódóan jóval túlmutat a megszokott egyszálgitáros-énekes produkciókon. Azonban senki se gondoljon profi zenészek szakmai alapokon nyugvó együttműködésére: ennek az egésznek az öt tag közötti szoros baráti kapcsolat az alapja. Tipikus örömzenélés, amelyben a próbafolyamat nyilván ugyanakkora (ha nem nagyobb) hangsúlyt kap, mint maguk a nyilvános fellépések. Talán ebből következik az is, hogy a januári megalakulás óta mindössze két koncertet hirdettek meg.
A csapat stílusát nehéz lenne behatárolni, ugyanis a játszott dalok mindegyike több részből áll össze. Az egésznek a magját a népdalfeldolgozások jelentik, azonban közel sem szokványos formában. Analógiaként a manapság virágkorát élő "mossuk össze a népzenét populáris szerzeményekkel" módszer képviselőit, elsősorban a Zubolyt lehetne felhozni. Itt is erről van szó: példának okáért az A csitári hegyek alatt és a Tavaszi szél vizet áraszt szövege a Rolling Stones Paint it Black-jével lett összegyúrva, a Már minálunk babám kezdetű darab alatt pedig a Red Hot Chili Peppers-féle Californication dallama szól. Utóbbinál külön hozzáadott értéket jelent az, hogy az eredeti szám egyes sorai is bele lettek építve az interpretációba, méghozzá magyar tükörfordításban. Ez minden bizonnyal Bérczesi érdeme, aki már korábban is próbálkozott ilyesmivel: a szintén RHCP-klasszikus Under the Bridge-ből a Hiperkarma koncertjein is hallhattunk magyarosított részleteket, illetve a közelmúltban a Biorobot Sosebánd című számába is bele lett építve. Ezúttal pedig nem csak néhány versszak, hanem az egész dal része a repertoárnak - tényleg végig le van fordítva, ráadásul a szótagszámok és rímek teljesen a helyükön vannak. Szép munka. Hasonló különlegességet jelent Petőfi Egy gondolat bánt engemet kezdetű versének interpretációja John Lennon Imagine-jének dallamára, szintén úgy, hogy teljesen összepasszol a zene és a szöveg.
A fentiek elsősorban Bérczesi szövegírói-dalszerzői zsenialitását bizonyítják, azonban a lányok is tevékenyen kiveszik részüket a produkcióból. Sőt, az egészet tulajdonképpen ők teszik szerethetővé színpadi jelenlétükkel, állandó mosolygásukkal, na és nem utolsó sorban hangjukkal. Amin változtatni lehetne, az a négy szólamban rejlő lehetőségek nagyobb mértékű kihasználása: egyelőre az esetek többségében vagy mind a négyen ugyanazt éneklik, vagy ha egy-egy számban csak ketten, illetve hárman vesznek részt - ilyenre is akadt példa -, akkor sem térnek el egymástól. Pedig szerintem pont ez jelenthetné a sok énekessel való felállás igazi ütőkártyáját. 
Az elején említett átkeresztelésre visszatérve: nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés volt. A Panírozott Barikád kellően elvont ahhoz, hogy bár tulajdonképpen nem jelent semmit, egy kis fantáziával mégis bele lehet magyarázni különböző dolgokat. Azzal viszont, hogy egyetlen betűt megváltoztattak, az egész szóösszetétel kézzelfogható jelentést kapott, ám ez inkább komolytalan, mint szellemes. Ha csak a négy lány alkotná a csapatot, más lenne a helyzet, őket valóban el tudom képzelni ilyen néven fellépni, azonban Bérczesi részvételével (aki mégiscsak 34 éves lesz az idén) nem érzem helyénvalónak. Ettől függetlenül azonban ígéretes kezdeményezésről van szó, akik a későbbiekben - ha az elhatározás is megvan bennük erre - bőven kaphatnak majd fellépési lehetőséget, akár saját köreiken túl, a népzenét hozzájuk hasonlóan alternatív módon feldolgozó csapatok (pl. Rackajam, Csík Zenekar, Zuboly) társaságában is.
(Képek: facebook-oldal, egy videó itt)
A magyar és a lengyel nép évszázados barátságának kihangsúlyozása és megerősítése céljából szerveztek programsorozatot a napokban. Ennek keretében lépett fel az A38 hajón a Lengyelország legjobb zenekarai között emlegetett, alig pár éves története során már több díjat is elnyert Zakopower. A koncert beharangozásaként a következőket olvashattuk róluk: "elképesztően őrült, népzenét, popot és punkot a korálokkal ötvöző" társaság. Ami a korálokat illeti, nem találtam semmi erre utaló nyomot a zenéjükben, ellenben élek a gyanúperrel, hogy esetleg a tagok Goral-népcsoporthoz való tartozását értették félre a magyar sajtósok. Lényeg a lényeg, a fentiek alapján feltételeztem, hogy ismét egy ugráltatós-megtáncoltatós bulizenekar produkciójában lesz részem, mint ahogy a közelmúltban többször is. Ebben volt is némi igazság, azonban ezúttal nem érvényes maradéktalanul az említett prekoncepció.
Ennek okai már a felállásban is megmutatkoznak: a fúvósszekciót mindössze egy szaxofon képviseli, ellenben három hegedű is gazdagítja a hangzásvilágot. Véleményem szerint legalább egy kontrafúvós jót tett volna az összhatás szempontjából, vagy ha nem, a szaxofon helyett trombita ideálisabb lenne, az valahogy jobban illik vonósok mellé. Azonban ez sem tragédia, mindössze árnyalatnyi különbségről beszélünk. Érdekes a ritmusszekció összetétele is: az alap dob és basszusgitár mellett része még egy basszushangszer, amiről pontosan nem tudtam megállapítani, micsoda. Leginkább talán brácsához hasonlít, de nem függőlegesen játszanak rajta, hanem nyakba akasztva, mint egy basszusgitáron. Igazat megvallva sok értelmét nem láttam ennek a kettősségnek (egy mértékadó vélemény szerint az egész oka a lengyel virtusban keresendő - bármit is jelentsen ez), azonban tény, hogy a brácsa tulajdonosa eléggé kitett magáért. Egy hatvan év körüli, szemüveges bácsiról van szó, aki minden bizonnyal az együttes legidősebb tagja, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy időről időre különböző táncfigurákat mutasson be kézzel és lábbal egyaránt, hangszerét mindvégig a nyakában hagyva.
Ami a csapat repertoárját illeti, saját számaik kizárólag anyanyelvükön íródtak. Ilyen esetekben, ha egy nem túlzottan elterjedt nyelven megszólaló zenekar külföldön turnézik, természetesen mindig előtérbe kerül dalainak instrumentális része, mivel az esetek nagy százalékában olyanokból áll a közönség, akik a szövegből nem sokat értenek, így nyilván a dallamvilágra, illetve a kettő összképére helyezik a hangsúlyt. Emiatt fontos ugyebár, hogy a zene elsőre magával ragadó, jól táncolható, dallamos legyen - egy lengyel nyelvű rapcsapatnak például nem hiszem, hogy túlzott sikere lenne hazáján kívül. Ezúttal annyiban különbözött a helyzet a szokásos bulizenekarok stílusvilágától, hogy a Zakopower zenéje sokkal összetettebb, pszichedelikus elemek is bőven vannak benne. Utóbbit támasztja alá a csapatot erősítő DJ is, aki rendszeresen szkreccseléssel és egyéb zajokkal gazdagítja a számok bevezető, illetve átkötő részeit.
Ki kell még emelnem a rendkívül összeszedett vokálszekciót, amely kifejezetten sokat tesz hozzá a hangzásvilághoz: sokszor nemcsak a főének megtámogatásaként, hanem önállóan is funkcionál, teljes versszakokat átvéve az énekestől. A sokszínűség a dalok hangszerelésében is megmutatkozott: szinte nem volt olyan zenész, aki valamelyik számban ne játszott volna önálló szólót - így a gitáros mellett sorra kerültek a hegedűsök, a szaxofonos, sőt a koncert vége felé még a dobos is.
Az est fénypontját kétségtelenül az egyik játszott dal jelentette: mégpedig a lengyel földön rendkívül népszerű Omega-klasszikus Gyöngyhajú lány előadása. Az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor Deák Bill Gyula fonetikusan betanult Hendrix-számokat énekelt a '70-es években a Syrius-hajón. A számot többek között ugyebár a Scorpions is feldolgozta, azonban ők angol szöveget írtak rá, amely bár jól sikerült, igazi kihívást így mégsem jelent. A Zakopower ezzel szemben az eredeti, magyar változatot adta elő, hihetetlenül vicces akcentussal, ám annál nagyobb sikert elérve. Innentől kezdve borítékolhatóan azok is szívükbe zárták a csapatot, akik addig nem tették meg - nem meglepő, hogy a ráadásban ugyanezzel tért vissza a színpadra a zenekar. Ekkor végre közönségénekeltetés is volt, a legvégére igazán katartikussá téve a hangulatot. Tulajdonképpen már önmagában emiatt is megérte ellátogatni a koncertre, azonban ezen túlmenően is emlékezetes kulturális élményt jelentett a Zakopower vendégjátéka. Ha gyakrabban is sor kerül ilyen kezdeményezésekre, talán eljön a napja, amikor nem Chopin számít majd az első számú asszociációnak a magyarok számára, amennyiben lengyel zenére terelődik a szó.
(Gyöngyhajú lány videó itt)
