Tizedjére voltam idén a Fishing on Orfűn, az első alkalommal még magam se gondoltam volna, hogy ez a kezdetben három, később négy nap a nyaraim magától értetődően kötelező programja – sőt több szempontból csúcspontja – lesz. Az ideiről már írtam egy általános beszámolót máshová, ezért az alábbi cikkben inkább egy másik oldaláról fogom meg: ez egy személyesebb jellegű visszaemlékezés lesz arról, mit jelentett nekem régebben és mit jelent most a fesztivál.
2010-ben még épphogy csak elkezdtem fesztiválozni, összesen háromszor jártam a Szigeten, ugyanennyiszer az akkor még Várpalotán rendezett – azóta pedig meg is szűnt – Pannónia Fesztiválon, és ennyi. Tudósításról addig szó sem volt, eleve a fellépők jelentős részéről nem is hallottam korábban, szóval igazából csak ismerkedtem az életformával. Ez a blog akkor bő fél éve létezett, komolyan vehető referenciának aligha lehetett nevezni, szóval igazából az esélytelenek nyugalmával adtam be az akkreditációs kérelmet. Mégis megadták, amiért a mai napig hálás vagyok, mert ők voltak az elsők, akik megelőlegezték az azóta talán már megszolgált bizalmat.
Ahogy most végigpörgettem az akkor készített fotóimat, a botrányos minőségen túl az a legszembetűnőbb, mennyire más volt a fellépők összetétele. Egyrészt nyilván azért, mert bizonyos zenekarok akkor még nem is léteztek, mások pedig mára feloszlottak. Van ugyanakkor pár név, akik hellyel-közzel azóta is aktívak, mégis évek óta fájóan hiányoznak a programból. Az például egészen szürreális, hogy a Boogie Mamma a nagyszínpadon játszott, de a Pluto, a Manökken Proletarz, vagy a Malacka és a Tahó is éveken át stabil fellépő volt Orfűn. Nagy kár, hogy egy ideje már nem hívják őket.
Ugyancsak fájó pont A Kutya Vacsorája legendás zárókoncertjeinek megszűnése: két évvel ezelőttig mindig ők zárták a 2-es nagyszínpad programját szombatról vasárnapra virradó éjjel 1-kor, ezek a bulik pedig még legendásabbak voltak addig, amíg mindezt nem annyira józanul tették. Emlékszem olyan évre, amikor hajnal 3-kor még javában tolták, és ezalatt 5-6 dalnál többet nemigen játszottak végig. Persze ez egy pontot túl akár az élvezhetőség rovására is mehetett volna, de azért sokkal inkább vicces volt. Akinek meg nem tetszett, elmehetett aludni. Ráadásul mindig kiválasztottak egy táncdalslágert – például a Sandokant, vagy a Táncolj még c. klasszikust –, ami az este visszatérő motívumaként kb. 10 percenként újra és újra elhangzott. A zenekar azóta megkomolyodott, sokkal összeszedettebbek és érettebbek lettek zeneileg is, ami nyilván az előnyükre vált, de ezek az alkalmak akkor is nagyon hiányoznak.
Egyes előadók felívelését is elég jól végig lehet követni az orfűi fellépéseik helyszínét és időpontját összehasonlítva. Az Esti Kornél a legkisebb sátorból jutott el a nagyszínpadig, a Bohemian Betyars szintén ezt az utat járta be – ők ráadásul alig 5 év alatt –, az Elefánt ugyancsak sátorban kezdte (igaz, a nagyobbikban), a Csaknekedkislány, a Müller Péter Sziámi Andfriends, a Ricsárdgír, vagy épp a Szabó Benedek és a Galaxisok pedig a Borfaluból indulva nőtte ki magát pár év alatt a 2-es nagyszínpadra, de minimum a nagysátorba. És mindannyian bebizonyították – ha mással nem, a közönségük méretével –, hogy joggal léptek szintet.
Pozitív, hogy az évek során egyre nőtt a programhelyszínek száma, ezzel párhuzamosan pedig az eredeti „alterfeszt” koncepciót is meghaladta a Fishing. A PMFC színpadon évek óta tartanak tematikus hiphop-, metál- és punknapot, a Borfaluban a népzene kap a többi műfajnál hangsúlyosabban teret, a két éve átadott Tűzhöz közel színpadon pedig akusztikus, egy szál gitáros és zongorás fellépők mutathatják meg magukat. Ezek mind színesítik a fesztivált, ahogy a kempingen kívül szintén harmadik éve megszervezett színházi helyszín is. A Víziszínpadnál menőbb és unortodoxabb fellépőhely pedig nemigen van a hazai mezőnyben, konkrétan önmagában ezért is érdemes ellátogatni Orfűre.
Ami a személyes hozzáállásomat illeti, ma már sokkal kevésbé feszülök rá a programra. Persze mindig van pár kivétel, például a Kubalibre, akik csak Pécs környékén koncerteznek, ezért az orfűi bulijukat sosem hagyom ki, hiszen amúgy maximum csak az Ördögkatlanon jutok el rájuk. A fellépők túlnyomó részét viszont tucatnyinál is több alkalommal láttam, szóval nem oszt, nem szoroz, hogy x+1. alkalommal is elkapom-e őket. Igazából egyetlen okból rohantam idén a színpadok között, ez pedig jó tudósítóhoz méltó módon a fotózás. Eléggé megnehezítette a dolgot, hogy mindig csak az első három szám alatt lehetett bemenni a színpad előtti árokba, de végül azért pár kivétellel majdnem mindenkiről sikerült képet csinálnom, akiről akartam. Ha máshonnan nem, a közönség soraiból.
Tulajdonképpen már harmadik éve csak össze-vissza csapódom. Idén is nagyon kevés koncertet néztem végig, de szinte sehonnan se azért mentem tovább, mert mindenképp meg akartam nézni valaki mást, aki ugyanakkor játszott. Egyszerűen csak így esett jól. Másrészt ez az a fesztivál, ahol „csak akkor maradok egyedül, ha tényleg egyedül akarok lenni” – sőt, néha még akkor se. Hiába nincs fix társaságom, nehezen tudok megtenni akár csak 50 métert úgy, hogy ne fussak bele valaki ismerősbe. Gyakorlatilag majdhogynem mindenki itt van ebben a 4 napban, aki egyébként ugyanabban a közegben mozog Budapesten, mint én. Ez is elég erős érv amellett, miért foglal helyet a preferencialistám élén.
Ha összegezni akarom a fentieket: a Fishing teljesen megérdemelten fut teltházzal zsinórban hatodik éve, és tök jó volt évről évre végigkövetni a fejlődését. Külön plusz pont jár azért, hogy a zsúfoltságon viszont egyáltalán nem érezni a sokszorosára nőtt hype-ot. Nyilván amiatt, mert a kemping befogadóképessége messze nincs teljesen kihasználva, és nagy dicséret illeti a szervezőket, amiért nem engedtek a több látogató – több bevétel csábításának. Az pedig, hogy minden évben más koncepció mentén szavaztatják meg a nagyszínpadok nevét, az arcba tolt szponzorlogók mennyiségét pedig jó ideje minimálisra csökkentették, tényleg csak hab a tortán, de szintén része a nagy egésznek. Már elég unalmas, hogy minden ilyen cikket a jövőre ugyanitt mondással fejezek be, de nem tudok mit tenni, ha egyszerűen mindig ez az első gondolatom, amikor utolsó reggel (vagy éjjel) elhagyom a kempinget. Szóval jövőre ugyanitt!
