Idén tizedik alkalommal csinálok év végi összegző listákat, és évről-évre változó, mennyire erős mezőnyből kell válogatnom. Ez abból is látszik, mikor mennyi lemezt válogatok be: tavaly és tavalyelőtt például elég volt az alapnak számító 10, három éve viszont 15-re is felemeltem. Most megint elég nehéz dolgom volt, az utolsó pillanatban is jutottak eszembe olyan megjelenések, amiket nem tehettem meg, hogy lehagyok. Így 14 lett a vége, de a bővítésekkel együtt sem jutott hely mindenkinek, aki maradandót alkotott – ezeknek az albumoknak a legerősebb dalait a következő részbe mentettem át, ami pár nap múlva lesz olvasható. De nézzük először az idei év legjobb magyar lemezeit, szokás szerint abc-sorrendben, rangsorolás nélkül.
Abel Label – Blues Overthought
Tavasszal már négy éve lesz, hogy Mihalik Ábel kiszállt a Kiscsillagból, hogy az egyre idegőrlőbbé váló 
mindennapi mókuskereket hátrahagyva saját ötleteit is megvalósíthassa. Eleinte Drastik Putto nevű zenekarára fókuszált, ezzel azonban nem sikerült áttörést elérnie, így tavaly Abel Label néven új szólóprojektbe kezdett. A még abban az évben kiadott első lemeze funkos tematikára épült, idén októberben pedig megérkezett a folytatás, ezúttal a blues jegyében. A Blues Overthought nem kevesebb, mint két tucat remek vendégzenészt vonultat fel, olyanok működnek közre a dalokban, mint Jónás Vera, Lee Olivér, Sabák Péter, Élő Márton és Méhes Adrián. Már ez a névsor is garancia a színvonalra, de egyébként is tele van kreatív ötletekkel és virtuóz szólókkal az album. Ráadásul egy élő zenekar is összeállt, így ha minden jól megy, időről időre koncerten is lehet majd hallani az anyagot. (Meghallgatható + bővebben a dalokról itt.)
Carson Coma – Corduroy Club
Minden évben van legalább egy zenekar, akikről korábban még nem is hallottam, de annyira megfog a zenéjük, 
hogy egyből toplistára teszem a friss lemezüket. Idén a Carson Coma volt az egyik ilyen, mondjuk őket sokkal régebben nem is ismerhettem volna, hiszen első koncertjük csak tavaly ősszel volt. Azonban egyből elég magasra tették a lécet: bár átlagéletkorúk talán a 20 évet sem éri el, olyan átéléssel és dinamikával játsszák a ’60-as/’70-es évek beatzenéjét, amit talán a nagy öregek se mondhattak el magukról annak idején. Nincs benne semmi izzadságszag, a dalok és a külsőségek is teljesen természetesnek hatnak. Első születésnapi koncertjükön már megtöltötték az Akvárium kistermét, és minden jel arra utal, hogy ez közel sem a végállomás. (Meghallgatható itt.)
De jó elhagyni magamat – A magyar underground Kaláka feldolgozásai
A Kaláka idén ünnepli megalakulásának 50. évfordulóját, erre 
időzítve találta ki Szabó Benedek, Sallai László és Kirschner Péter, hogy összehoznak egy feldolgozásalbumot a munkásságuk előtt tisztelegve, 15 underground zenekar bevonásával. A koncepció unortodoxabb nem is lehetett volna, hiszen ezekről a dalokról nem feltétlenül a Zombie Girlfriend, a Tej, a Csaknekedkislány, a Gustave Tiger, vagy épp a Mambo Rumble jut az ember eszébe. A valószerűtlen átértelmezések mégis remekül működnek, persze abban, hogy így gondolom, nyilván nagy szerepe van annak, hogy az együttesek nagy részét eleve szívesen hallgatom. De maga Gryllus Dániel is elismerően nyilatkozott a végeredményről, aminél többet talán még a nagyközönség pozitív visszajelzései sem jelentenek az alkotóknak. (Meghallgatható itt.)
Elefánt – EL
„Már eleve erősen indítottak öt évvel ezelőtti bemutatkozó
albumukkal, de ahogy telt az idő, úgy lettek lemezről lemezre még kiforrottabbak. Zenéjükbe az elektronikát is ügyesen építették be, Szendrői Csaba pedig mára vitathatatanul generációjának egyik legtehetségesebb szövegírójává vált. Ha ilyen lesz az új album egésze is, mint amit ez a szám előrevetít, simán az első vonalba emelheti őket.” A fentieket tavaly írtam az Elefánt EL című lemezét felvezető egyik dal kapcsán, és most, hogy tényleg kijött az egész album, csak ismételni tudom magamat. Az utolsó félmondat még kérdéses, de ha azt nézzük, hogy a dupla lemezbemutató koncert mindkét estéje hetekkel előre teltházas lett az A38-on, nagy tétben nem fogadnék az ellenkezőjére. (Meghallgatható itt.)
Fekete Jenő – Sárarany
Bár évtizedek óta megkerülhetetlen szereplője a hazai 
blueséletnek, Fekete Jenőnek egészen eddig nem jelent meg saját dalokat tartalmazó lemeze, magyarul pedig még élőben is csak nagyritkán hallhattuk énekelni. A Sárarany mindkét szempontból fordulópont. Maga az ötlet már évekkel ezelőtt megszületett, a megvalósítás azonban mostanáig váratott magára. Sajnos a lehető legrosszabbkor szólt közbe az a súlyos betegség, ami hónapokra ágyhoz szegezte őt. a stúdiózást és a koncertezést is lehetetlenné téve. Nyár végére azonban így is megjelent az album, amire megérte várni: mind a Valla Attila segítségével írt szövegek, mind a rengeteg neves közreműködőt (Ganxsta Zolee, Charlie, Mester Tamás, Voga Viki, stb.) felvonultató dalok új szintet képviselnek az életműben. (Meghallgatható itt, interjú itt.)
Hangácsi Márton – <30
Hangácsi Márton már több mint egy évtizede írt dalokat és
koncertezett, amikor 2017 tavaszán megjelent első nagylemeze, a folytatásra viszont alig két évet kellett várni. A My True Fairytale egy addigi karriert és magánéleti hullámvölgyeket összegző album volt, hosszabb időszakot felölelő dalokkal, a <30 viszont sokkal egységesebb anyag. Érződik rajta, hogy Marci megtalálta a helyét, így bátrabban nyúl általánosabb témákhoz is, amik már nem feltétlenül róla szólnak, de így is könnyű azonosulni velük. Végre újra születtek magyar nyelvű szövegek is, amiket nagyon hiányoltam, zeneileg pedig abszolút kiforrta magát az egyszemélyes zenekar projekt: nem is tudnék igazán mást említeni, aki jobban csinálná ezt manapság Magyarországon. (Meghallgatható itt.)
hiperkarma – A napsütötte rész
Amikor először elkezdtek szivárogni a hírek arról, hogy a 
hiperkarma ötödik lemeze a megszokott hagyományokkal éles ellentétben nem komplex, hadarós dalokat tartalmaz majd, hanem csupa egyszerű szerkezetű, vidám, populáris számot, valószínűleg nem csak én aggódtam, mi fog kisülni ebből. A vége kellemes csalódás lett: persze az első két albummal semmi értelme összevetni, de így is simán bármikor végig tudom hallgatni, nincs rajta kifejezetten idegesítő töltelékdal. Úgy 4-5 szám (pl. Micsoda kép, Napsütötte rész, Rád talált, Belekerültél) pedig akár tartósan is megragadhat a koncertműsorban, megmutatva a zenekar másik arcát. Azért annak örülök, hogy már a megjelenéskor tisztázták, a hatodik lemez újra visszatér majd a gyökerekhez – ha Bérczesi Robi tartósnak szánta volna ezt az irányváltást, nem egyszeri kikacsintásnak, hosszabb távon aligha számíthatna az eddigihez hasonló sikerekre. (Meghallgatható itt, interjú itt.)
Ivan & The Parazol – Exotic Post Traumatic
Négy év telt az Ivan & The Parazol előző lemezének megjelenése óta, erre az időszakra pedig éppúgy rányomta a
bélyegét a zenekar által elért rengeteg siker és új rajongó, mint alapító basszusgitárosuk súlyos betegsége. Tarnai János hosszú ideje nem tud fellépni a csapattal, az Exotic Post Traumatic munkálataiban sem vett részt, de jelzésértékű, hogy a helyére azóta se vettek be senkit fixen: hivatalosan négytagú most az együttes. Az új album Deli Soma (Middlemist Red) közreműködésével készült, és a Los Angeles-i EastWest stúdióban rögzítették, ahol korábban a Rolling Stones, a Foo Fighters és Michael Jackson is megfordult. Arra felesleges is több szót vesztegetni, mennyire profi a hangzás, de maguk a dalok is méltóak a világhírű helyszínhez. (Meghallgatható itt, interjú itt.)
Junkies – Negyedszázad kockázat és mellékhatás
Válogatáslemeznek alapesetben aligha lenne helye az adott 
év legjobbjait összegyűjtő listán, hiszen a jellegéből adódóan olyan dalokat tartalmaz, amelyek korábban már megjelentek. A Junkies 25. születésnapi albumával mégis kivételt tettem, két okból is. Az egyik, hogy a rákerült slágerek mindegyikét újravették, az eredetinél jellemzően sokkal jobb minőségben. Ezek a számok megérdemelték, hogy végre normálisan szólaljanak meg, és most tényleg pontosan azt a hangzást kapjuk, amit a koncerteken is. A másik pedig, hogy hat új dal is helyet kapott a lemezen, és mivel mind a négy tag írt legalább egyet, ezek szintén tök jól megmutatják, hol tart és mennyire sokszínű a Junkies 2019-ben. (Meghallgatható itt, interjú itt.)
Marble Mist – Balance
A Marble Mist volt az idei év másik új felfedezése 
számomra. Ők se túl régiek, 2017 tavaszán alakultak, a Balance az első nagylemezük. Műfaját saját meghatározásukkal „hamisítatlan budapesti beatzeneként” írják le, mivel mindannyian itt élnek, a város légköre és hangulata pedig a dalokra is hatással volt. Én ezt annyira nem tudom megítélni, az viszont tény, hogy egy tök jó poprock albumot sikerült összehozniuk, tele fülbemászó slágerekkel. A magyar nyelvű számok (főleg a Holdvilág és az Óceán) a kedvenceim, de többször is végighallgattam már az egészet anélkül, hogy bárhol úgy éreztem volna, ezt most inkább át kéne tekernem. (Meghallgatható + bővebben a dalokról itt.)
Nunki Bay Starship – Sigma Sagittarii
A Nunki Bay Starship már tavaly és tavalyelőtt is szerepelt a 
listáimon egy-egy dallal, idén tavasszal pedig első nagylemezük is megjelent. A Sigma Sagittarii debütáló albumhoz képest szokatlanul nem az eddigi repertoárt összegzi, inkább a folytatása, hiszen kilenc olyan szám került fel rá, ami a tavalyi Magnetic Resonance Imagination EP-n nem szerepel. A színvonal viszont semmit nem csökkent: ugyanúgy profin hangszerelt dalokat kapunk hosszú – de sosem unalmas –, elszállós, instrumentális részekkel és fülbemászó refrénekkel. A zenekar nemrég bekerült a Hangfoglaló Program induló előadói közé is, úgyhogy a következő szezonban minden bizonnyal még többet hallunk majd róluk. (Meghallgatható itt.)
Pál Utcai Fiúk – Igazán ez minden
Amikor 2008-ban nyolc év szünet után megjelent a Pál
Utcai Fiúk előző lemeze, nagy volt a fogadkozás, hogy a következő albumra ennél sokkal kevesebbet kell majd várni. Voltak is biztató fejlemények, már 2010 végén kiadtak két új dalt, aztán valahogy mégis tizenegy év telt el a Legelőhöz képest, mire idén megérkezett a folytatás. Ez persze a várakozásokat is alaposan megnövelte, de Lecsóék nem okoztak csalódást: az Igazán ez minden méltó folytatása a már 36(!) éves zenekar életművének. Legalább 4-5 egyértelmű koncertsláger van rajta, de az összesen 14 szám egyikét se nevezném tölteléknek, mindet szívesen hallgatnám élőben is. (Meghallgatható + bővebben a dalokról itt.)
Ricsárdgír – The Rise of Koala
A listán szereplő összes zenekar közül valószínűleg a 
Ricsárdgír érte el a legnagyobb áttörést az előző lemezük óta. Hogy csak az utóbbi pár hét fejleményeit említsük: SzintisLaci című daluk önálló életre kelve már több milliós megtekintésnél jár a különböző felületeken, ők írhatták meg a jövő évi Fishing on Orfű himnuszát, a The Rise of Koala című album – amelyen az említett két szám is szerepel – január eleji bemutató koncertje pedig már teltházas az Akvárium nagytermében. Joggal, hiszen tényleg ez az eddigi legerősebb lemezük: van rajta elsőre dallamtapadást okozó elborult rapdal (Smackleves), punkos vadulás Papp Éva-módra (Azonistúl), alternatív és nagyon aktuális diszkósláger szövegében „a ló néz, a csikó lát” sorral (Bulikrumpli), a végén pedig egy nagyívű összegzés (A pap), a szokásosnál mélyebb mondanivalóval. (Meghallgatható itt, interjú itt.)
Szeder – Bátran Lépek
Szeder-Szabó Krisztina zenekara a hat évvel ezelőtti megalakulás óta lemezről lemezre vált egyre kiforrottabbá.
Már az első album több dalából is sláger lett (élen a Reggeli dallal), a hangzás viszont folyamatosan csiszolódott, aminek az idén megjelent Bátran Lépek a kiteljesedése. Ehhez egy teljesen átalakult felállás is kellett, olyan tapasztalt zenészekkel, mint a fentebb már saját projektje kapcsán is említett Mihalik Ábel. vagy Lee Olivér. akik producerként is részt vettek a munkálatokban. A végeredmény egy sokszínű és profi anyag lett, ami akár nagyszínpadokon is simán megállja a helyét. (Meghallgatható itt.)
