NeszeZen címmel adta ki harmadik albumát a jelen formájában alig másfél éve létező, zeneileg hiperaktív Tai Chi Teacher formáció (korábban itt írtam róluk). A nyolc számot tartalmazó dalcsokor az előzőekhez hasonlóan most is nagyon konkrét mondanivalóval rendelkezik, hangszerelése pedig az eddigi legösszetettebb. A következő cikkben – az egész egy idézet – Huszti Gergely dalszerző-szövegíró-frontember próbál kulcsot adni először az egészhez általánosságban, majd az egyes dalokhoz külön-külön, végül pedig a zenekar jövőbeni tervei is szóba kerülnek. A számokat rögtön meg is hallgathatjátok, a lap alján található linken pedig letölthetitek.
A felvételek közvetlen előzménye az volt, hogy a tavaly szeptemberben megrendezett Fenntarthatósági napra nevezett a zenekar a Kiskosz című dallal. Ez nagyon tetszett a négytagú zsűrinek, és végül minket hoztak ki győztesnek, ami azért rettentő nagy dolog, mert épp azt nyertük vele, amire leginkább szükségünk volt: stúdiólehetőséget. Nagyon nagy segítség volt ez nekünk, mert mivel nincs szponzorunk, mindent önerőből oldunk meg – és általában pont erre nem szokott maradni keret, mert a hangszerpark felépítése elviszi az összes forrást. Ebben támogattak most meg minket, ráadásul nem is rossz helyen, a Kultúrpart stúdiójában dolgozhattunk a Millenárison. A hangmérnök is nagyon jól ráérzett arra, mit akarunk kihozni az egészből. A rendelkezésünkre álló 40 óra bőven elég volt, sőt még maradt is belőle, ezt később fogjuk majd felhasználni. Összességében mind a hárman úgy érezzük, hogy ez eddigi életünk legjobb stúdiófelvétele, már csak azért is, mert minden ötlet amit eredetileg kitaláltunk, végül is úgy lett ahogy szerettük volna. Hangszerelés szempontjából is az eddigi legösszetettebb, most először működtek közre fúvósok, akik egyfajta himnikus érzést adtak hozzá azokhoz a dalokhoz, amelyeknél ezt szükségesnek éreztem. A fentieken túlmenően úgy gondolom, hogy olyan szövegeket sikerült összeválogatnom, amelyek nem feltétlenül csak pár hónapig lesznek aktuálisak, hanem akár évek múlva visszahallgatva is jól tükrözik majd a megcélzott gondolatiságot.
10 legrosszabb hely a Földön
Ennek az ötlete úgy jött, hogy a neten böngészve találtam egy felsorolást, amelyik a bolygó legsilányabb, leginkább lepusztult helyeit mutatta be. Ezeken a helyeken olyan körülmények között élnek az emberek – ha egyáltalán élnek –, hogy az egyszerűen nem élőlényhez méltó. Főleg radioaktív telepeket, elsivatagosodott pusztákat, nyomornegyedeket, illetve ehhez hasonló helyeket kell elképzelni. Tehát valamilyen természeti katasztrófa, illetve teljes társadalmi elhagyatottság sújtja mindegyiket. Ennek hatására vetődött fel bennem, hogy ha intézményesítve létezne katasztrófa-turizmus, például ezekre a helyekre lehetne elvinni az embereket, hogy „tessék, itt próbálj meg élni” – ez szerintem elég jelentősen megváltoztatná a nagy többség világszemléletét.
Erre a kiindulópontra építve találtunk ki egy számot, amely három részből áll össze, így tulajdonképpen nem is illik rá a megszokott dalszerkezet – gyakorlatilag egy utat szimbolizál, amelyen végigmész. Az első egy fogadalomtétel, ezt afféle esküvői/templomi érzületűre akartam hangszerelni, orgona és gospel-kórus jellegű háttérvokállal. Ezután hirtelen jön egy átvezető, ahol tulajdonképpen egyfajta Canossa-járás áll a középpontban („mától térden járok”), tehát próbáljunk meg valamiféle alázatot gyakorolni, a legvége pedig olyan, mintha – filmes hasonlattal élve – a hegytetőn megjelenne a sereg. Egészen addig egyetlen ember fogadkozásáról volt szó, most pedig egyszerre egy egész kórus csatlakozik hozzá, akik harmadik személyben beszélnek róla a háttérben, mint a kar Szophoklész drámáiban. A vállalt fogadalmak („felvarrok minden ráncot és gombot”, stb.) nyilván teljesíthetetlenek, de mégis megjelenik valamiféle hit és bizakodás, főleg a fanfárszerű fúvósoknak köszönhetően. Ez lett a legutolsó szám a lemezen, mert az volt a célom, hogy az egésznek pozitív legyen a kicsengése..jpg)
Hogy vagy
Ezt majdnem elrontottuk a borítón egy végére tett kérdőjellel, ami persze nem kell oda: a hangsúly a vagy-on van. Az alaptézise, hogy bár életünk nagy részében szerepeket játszunk, összességében nem tudunk magunkból kivetkőzni. A kulcsmondat („egy önmenedzser, vagy annak zakója, vagy a zakó zsebében egy rózsa”) is erre utal – mindenki attól függően próbálja megtalálni a szerepét, hogy milyen világban él. Szóval magadat nyomod, vagy ez csak egy látszat és belül mást gondolsz, vagy még annak is csak a látszata… Ami pedig nekem még fontos volt, az egy 1913-as Gertrude Stein vers elég emblematikus sora („a rózsa az rózsa az rózsa”) – ezzel azt mondta ki, először az irodalomban, hogy a rózsa pontosan az, aminek látszik. Tehát nem valaminek a metaforája, nem nőiséget, szerelmet, vagy bármi ilyesmit reprezentál. Szerinte ennek vége van, amit úgy érzékeltet, hogy nemcsak kétszer mondja el (a dolog = önmaga), hanem a dolog önmaga, és ez = önmaga. Így már gyakorlatilag ott van a rózsa a pofámban, szóval tényleg nem lehet más. Ezt akartam én is megjeleníteni a dalban. Ami pedig a hangulatát illeti, egyfajta szétesettség és zaklatottság jellemzi az egészet. Manapság már minden olyan impulzus-szerű, sosem tudunk igazán koncentráltak lenni. A refrén aztán visszatér kissé a normális mederbe, de a bizonytalanság alapvetően rányomja a bélyegét az egészre.
Küzdő szellem
Ennek is van olvasmányélmény-alapja, mégpedig a Kezdő szellem című zen-buddhista írás, ami arról szól, hogy mindenfajta kezdetben iszonyú nagy energia van. Én úgy értelmezem ezt egy hasonlattal élve, hogy ha például egy hangszer vagy játék először kerül a kezedbe, akkor olyan dolgokra tudsz rájönni ösztönösen magaddal és az adott dologgal kapcsolatban, amelyeket azonnal elkezdesz elveszíteni, amint valaki elkezdi tanítani neked a használatát. Ilyenkor elkezdesz betagozódni azoknak a táborába, akik értenek ehhez a dologhoz, így jó felhasználó, magas szintű előadóművész leszel – viszont én akkor éltem át eddig a legnagyobb örömöket, amikor egy abszolút idegen és furcsa hangszerrel bénáztam teljesen magamtól. Szerintem ebben van az igazi energia, a dalnak is ez a kiindulópontja: az élet egy nagy kísérlet, nagyon össze kell szednünk magunkat ahhoz, hogy nap mint nap helytálljunk. Ezen kívül azt is meg akartam fogni, hogy mibe vetjük a hitünket – van aki Istenbe/vallásba, van aki ezotériába/ufókba, egyesek ilyen-olyan kütyükbe/elektronikába… Valami hitet nyilván mindenki hordoz magában, még akkor is, ha csak önmagában hisz – bizonyos szempontból amúgy ez a legjobb. A fentiek pedig szükségszerűen együtt járnak az állandó küzdelemmel. Ami pedig emblematikus mondat, az „a világmegváltás csak chili a sebre” – ez szerintem fontos, hogy például ezt a zenekart sem szabad úgy elképzelni, hogy nekünk vagy másnak köszönhetően majd bárki „megváltódik”, meg ilyenek. A cél sokkal inkább az, hogy próbáljuk megtalálni a helyünket ebben az eléggé katyvasz-szerű világban.
Zen zene
Ez a szám két másikkal – Nesze egy virág, Ne törődj magaddal – együtt egy nyári élményből született. Egy buddhisták által szervezett csendtáborról van szó, ahová egy zaklatott időszakot követően mentem el „lenyugodni”. Természetesen egy Isten háta mögötti helyen tartották a tábort. Gyakran sétáltam egyedül, nagyon inspiráló volt a környezet, változatos állat- és növényvilággal, de a középpontban persze a hallgatás és önmegfigyelés állt. A legérdekesebb dolog viszont akkor történt, miután eljöttem: beszálltam az autóba, és alig tudtam vezetni, szörnyen gyorsnak tűnt minden. Amikor egy kereszteződéshez értem az autóval, percekig álltam, mert egyszerűen nem mertem kikanyarodni – és utána is még jó ideig nagyon kellett koncentrálnom.
Ilyen előzmények után történt, hogy elővettem a diktafonomat, kitettem magam mellé, és a másfél óra alatt amíg úton voltam, gyakorlatilag a semmiből felénekeltem az említett három számot. Persze nagyon rekedten, szinte nulla hanggal, de akkor is majdnem teljes egészében – valószínűleg az egy hétnyi koncentrált hallgatás miatt tört ki minden ilyen intenzíven. Az igazán nagy szerencse pedig az volt, hogy ekkor épp a Balatonhoz tartottam, ahová egy zenekari tábort szerveztünk, így Norbival azon nyomban nekiláthattunk a részletes kidolgozásnak. Utólag is egészen furcsa erre a spirituális élményre visszagondolni. Egyébként az Ádám által készített lemezborítón a Zen zene szövegében szereplő létkör jelenik meg.
Ne törődj magaddal
Itt is azt akartam, hogy minél jobban átjöjjön az az élmény, amit az előbb elmeséltem – erre szolgálnak a fúvósok és a kissé szokatlan „gyerekkórus hang”. A tézismondat: „élni nem muszáj, létezni kell” – van egy olyan létezési fázisa az embernek, amely sokkal mélyebb a tágan vett, nyüzsgéssel teli életnél. Az utóbbi csak a felszín, és a kettő elég gyakran vesz egymástól eltérő irányt. A szám végén pedig elhangzik egy zongoratéma, ami nem más, mint az a dudaszólam a Harmadik típusú találkozások című filmből, amit az idegeneknek játszanak le miután rájönnek, hogy zene segítségével lehet kommunikálni velük. Ritka jó film, csak ajánlani tudom.
Nesze 1 virág
Ez a harmadik dal, ami az említet
t élményből fakadt – egy felsorolós szám, könnyen érthető üzenettel: manapság minden van már, gyakorlatilag nem lehet semmi újat kitalálni, vagy akár csak mondani. Ennek ellenére a vágyak továbbra is sorakoznak, ahogy az egyik kielégült, máris a helyébe lép egy újabb. Az ember viszont néha azért érzi, hogy mindezeknél a kreált dolgoknál sokkal fontosabb az egyszerű hétköznapiság – ezt testesíti meg a virág, mint ősi szimbólum. Olykor bőven elég nagyon egyszerű gesztusokkal, érzésekkel operálni, mert ezek is sokkal többet mondanak el, mint az a rengeteg felszínes dolog, amely nagyrészt kitölti az életünket.
36 fekvőtámasz
Itt is fontos a fanfárszerű fúvósszekció, amely végig egyetlen dallamot ismétel. Ez egy elég személyes monológ, illetve igazából olyan, mintha megszólítanál valakit. Én úgy képzelem ezt az egészet, hogy az Istennel (bármelyik valláséval) is lehet társalogni ahhoz hasonló hangnemben, mint ahogy mi most itt beszélgetünk: adott esetben úgy meghallgatni a teremtéstörténetet, mint egy sztorit – tehát pont úgy, mintha mi most megtárgyalnánk, mi történt velünk tegnap. A monológ-jelleg határozza meg a dalszerkezetet is: nincs refrén – vagyis fúvósok játsszák –, pedig az lenne elvileg a válasz, amit eszerint csak találgatni lehet. A fekvőtámasz pedig egy olyan dolog, amit modern kori szenvedéstörténetként is fel lehet fogni: alapvetően senki se szereti csinálni, mégis megteszik – ennek van egy bizonyos önostorozás-jellege.
Hamistudat diszkó
Ádám egyik furcsa stílusú dobtémája inspirálta, ami nagyon megfogott, így hoztam rá egy riffet, ezután pedig elkezdtük csiszolni. Lett egy adott diszkós/funkys beütése, illetve Bee Gees-szerű magas vokálok is kerültek bele, de ezeket persze nem kell komolyan venni, csak afféle apró kikacsintások más műfajok felé. A szövegvilágot szintén nem kell túlmagyarázni, gyakorlatilag a jelenben való lét áll a középpontjában: egyedül az a lényeges, ami most van, az illúziók és hamis tudatok csak elvonják a figyelmet. A történet pedig nem végtelen, úgyhogy használjuk ki minél jobban a lehetőségeinket, amíg tehetjük.
Összegezve az elmondottakat szerintem ki lehet jelenteni, hogy egy elég koncentrált, elsőre nem túl könnyen befogadható szövegvilágú anyag született. Persze tisztában vagyok az ebből adódó korlátozott lehetőségekkel, de nekem az okoz elégedettséget és mindennapi inspirációt, ha ilyesmit adhatok tovább. A sekélyes mondanivalójú dolgok hiába tetszenek sokkal több embernek, előbb-utóbb elkerülhetetlenül elkopnak. Ami a jövőbeni terveinket illeti, legközelebb február 26-án játszunk a Bárka Színházban, hivatalosan ez lesz a lemezbemutató koncert – az ingyenes letöltés mellett itt fizikai formában is kapni lehet majd. Ezt követően pedig dolgozunk tovább, tele vagyunk tervekkel: elsőként szeretnénk kicsit visszanyúlni az eddigi két anyagunkhoz (Aquapark és Gerinctorna), mivel ezek csak afféle demo-felvételek, néhány dalt valószínűleg profibb hangszereléssel is rögzíteni fogunk. A másik nagyobb szabású dolog pedig egy filmzenei projekt, de ez még nagyon előkészületi fázisban van, úgyhogy sokat nem tudok mondani róla – szerintem év vége környékére lehet belőle valami. Nagyon jó hangulatúak mostanában a próbák, 6-7 órákon át zajlik az ötletelés. Mindenki iszonyú lelkes, újabb és újabb hangzások születnek, úgyhogy a következő lemez valószínűleg megint más hangulatú lesz. Úgy érzem, hogy ebben a koncepcióban igazán megtaláltam magam: félórás anyagok egy adott zenei- és szövegvilág köré csoportosulva, rengeteg lehetőséget rejt ez magában.
(A teljes lemez letölthető innen.)
