Nem mindennapi formáció lépett fel május első péntekjén a Művészetek Palotájában: a Staff Benda Bilili tagjai olyan hajléktalanok – többségükben mozgássérültek is –, akik a kongói Kinshasa városának állatkertjében éltek és zenéltek egészen addig, amíg egy külföldi filmes stáb rájuk nem bukkant és el nem kezdte támogatni őket. Ennek köszönhetően rövid időn belül nagy-britanniai koncertturnéra indulhattak és elkészíthették első lemezüket, amely a szakma egyöntetű véleménye szerint tökéletesre sikerült, és gyökeresen megváltoztatta életüket. Azóta már mindannyiuknak van saját lakása, de eredeti szellemiségüket tovább képviselik. Az elmúlt pár év során számos elismerést zsebeltek be, a leghíresebb európai koncerttermekben és fesztiválokon kaptak lehetőséget, most pedig Magyarországra is eljutottak.
Én is az említett stáb filmjének apropóján ismertem meg a csapatot: az idei Frankofón Filmnapok programjában bukkantam rá a Benda Bilili! című alkotásra (amely egyébként lingala nyelven nagyjából annyit tesz: ne törődjünk a külső megjelenéssel), és bár megnézni akkor nem tudtam, az ennek kapcsán meghirdetett koncert rögtön felkeltette érdeklődésemet. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben bő félház gyűlt össze az alkalomból, elég sok üres hely maradt, de a megjelentek kellően lelkesek voltak. Miután a tagok röviddel fél 8 után bevonultak a színpadra – ki kerekesszékkel, ki mankóval, ki saját lábán –, magyar nyelven köszöntötték a közönséget, majd egyből belecsaptak a buli közepébe.
Sajnos a köszöntést követően nem sok összekötőszöveg hangzott el, mindössze néhány köszönöm-öt, illetve egy spontán danke schön-t hallhattunk – valószínűleg amiatt, mert a zenészek nem igazán beszélnek angolul (a koncert végén a tagok bemutatása is francia nyelven zajlott). Főleg azért sajnáltam ezt, mert szívesen vettem volna egy-két mondatot az egyes számokat megelőzően, amely abba avat be, miről is szól az adott szerzemény. Az együttes dalainak jelentős része ugyanis konkrét mondanivalót hordoz: a körülöttük élők által mesélt történeteket zenésítik meg, illetve komoly hangsúlyt fektetnek a népnevelésre is – írtak például egy számot arról, hogy mindenki menjen el szavazni, mert a közvetlen demokrácia gyakorlása kiemelten fontos a diktatúrától sokat szenvedett ország számára. Mindebből sajnos nem sok jött át, de néhány angol felirattal ellátott youtube videó (például ez, amely a gyermekbénulás elleni oltások fontosságáról szól) segíthet a megértésben.
Az összkép viszont a nyelvi akadályok ellenére sem hagyott semmi kívánnivalót maga után. A Staff Benda Bilili klasszikus világzenét játszik, amelyben egyaránt megtalálhatóak a rumba, funk, rock, rhytm & blues és még számos más stílus jellemzői, az egész összegyúrva pedig teljesen magával ragadó elegyet alkot. Mindezt akkora lendülettel prezentálják, hogy csukott szemmel képtelenség lenne rájönni, hogy nem teljesen egészséges emberek produkciójával állunk szemben. Idehaza talán csak Deák Bill Gyula az, aki mozgáskorlátozottként tett szert jelentősebb népszerűségre, de ez a társaság színpadi aktivitás tekintetében őt is messze túlszárnyalta. A legfigyelemreméltóbb az egyik mankóval járó fiatalember volt, aki segédeszközeire támaszkodva olyan rongylábmozgást mutatott be, hogy azt akár Michael Jackson is megirigyelhette volna.
A felállás egyébiránt nyolc főt számlál, mindenki énekel, a hangszerek között pedig basszusgitár, gitárok, illetve ütősök találhatók. Illetve fő különlegességként az a házilag barkácsolt, konzervdobozból és damilból álló alkalmatosság, amely a csapat kvázi védjegyének számít: jellegzetes nyikorgó hangja az egész hangzásvilágot meghatározza, tulajdonosa pedig olyan átéléssel szólózik rajta, ahogy azt a legnagyobb gitárvirtuózoktól szokás látni. A dalok jöttek sorban egymás után, és tényleg nem volt érzékelhető semmi különbség ahhoz képest, ami a műfaj etalonjainak produkcióját jellemzi. Sőt, bizonyos szempontból még többet is kaptunk: ezek a zenészek ugyanis szemlátomást még ma sem dolgozták fel teljesen az őket ért sikert – attól végképp nem kell tartani, hogy a fejükbe szállt volna a népszerűség, inkább minél többet igyekeznek visszaadni a feléjük áramló szeretetből. Ennek megfelelően unottságnak semmi jele nem mutatkozott rajtuk, szemben a hosszú európai turnén lévő csapatok jelentős hányadával.
A levonulást követő ráadásra egyenként jöttek vissza a tagok, így az egy szál gitáron elkezdett pengetéshez fokozatosan csatlakozott a többi hangszer és énekszólam. Az utolsó számot majdnem tíz percig húzták, és a végére egészen elementáris fieszta-hangulat kerekedett: nemcsak a zenészek kezdtek minden addiginál intenzívebb táncba – tolószékeikkel pörögve, mankóikat már-már figyelmen kívül hagyva – hanem a közönség is szinte kivétel nélkül felállt székeiből, sőt néhányan még előre is mentek a színpad elé. Több zúzós könnyűzenei koncerten is voltam már a MüPában, de ilyet még egyszer sem tapasztaltam: gyakorlatilag minden jelenlévő ember összeforrt egy vibráló egészben, amit elsöprő taps koronázott meg a végén.
Konklúzióként számos ideillő közhelyet idézhetnék – „Ne higgyünk az előítéleteinknek”, „Mindent lehet, csak akarni kell”, „A zene mindenkié” stb. –, de úgy gondolom, jelen esetben semmi szükség a szájbarágós kihangsúlyozásra. Aki ott volt és megtapasztalta a színpadról áradó energiát, pontosan tisztában van ezek igazságtartalmával, aki pedig nem, remélhetőleg lesz alkalma pótolni, illetve ide kattintva addig is megtekinthet egy teljes koncertfelvételt. A Cirko-Gejzír moziban emellett nemsokára a bevezetőben említett film is látható lesz. Én biztosan megnézem majd.
(Fotók: Kékes Szaffi – http://koncertfotok.blog.hu)
