Szűk két évvel a bemutatkozó Cirkusz után jelent meg az Intim Torna Illegál második, Kísérlet névre keresztelt albuma. A januárban harmadik születésnapját ünneplő zenekar ezzel új korszakba lépett: repertoárjuk mellett fellépőruháik és színpadképük is teljesen felfrissült. Mivel a legelső perctől fogva követem őket, megfelelőnek látszik a mostani pillanat arra is, hogy a lemez mellett pályafutásuk alakulásáról is írjak néhány gondolatot – bár nem egyszer megállapítottam már itt, hogy ilyen iramú népszerűségnövekedéssel nem sokan büszkélkedhetnek idehaza, de ez most újabb alkalmat szolgáltat rá.
Az ITI a mai magyar mezőnyben a fokról fokra történő építkezés mintapéldája: nem igazán tudok más csapatot mondani, akiknek minden lépése ennyire tudatosan meg lenne tervezve. Ráadásul a dolog a gyakorlatban is működik: jelenleg 13 ezernél is több facebook-követőt, Budapesten állandó teltházas (értsd: 800-1000 fős) koncerteket, vidéken pedig szintén az átlagosnál jóval nagyobb – és mindenhol folyamatosan növekvő – nézőszámokat tudhatnak magukénak. További bizonyítékai a zenekar „trendi” mivoltának a turnéplakátokon immár jó ideje jelenlévő változatos szponzorlogók. Ezek akár úttörő jellegűnek is mondhatók, hiszen szintén nem tudok más hazai példát arra, hogy ilyen különböző portfóliójú cégek (pizzástól takarékpénztáron át autó- és ruhamárkákig) egyaránt fantáziát lássanak egy magyar együttesben, vagyis úgy véljék, hogy rajta keresztül sikeresen elérhetik fogyasztói célcsoportjukat.
A csapat szekere (biciklije?) tehát nagyon megy: Kiss Sándor menedzselésének köszönhetően kétség sem fér hozzá, hogy nem pusztán elérték, de nagyjából harmadannyi idő alatt jóval túl is szárnyalták anyazenekaruk, a Kistehén legnagyobb sikereit. Egyedül a külföldi turnék hiányoznak még a palettáról – bár januárban megjárták a hollandiai Eurosonic fesztivált –, de valószínűleg ez is tudatos. Van már hang- és fénytechnikusuk is, ezen kívül a színpadkép részét képező hatalmas világító betűk, illetve dedikáltatható képeslapok, matricák, pólók, cipők és ki tudja még, mi minden. Egyszóval immár egy jól kialakult brandről beszélünk, amelyet a legmagasabb fokú profizmussal irányítanak és fejlesztenek folyamatosan tovább.
Az elért eredmények magukért beszélnek és persze örülök is a sikereknek, hiszen ha pusztán a legalapvetőbbet, 
tehát magukat a dalokat nézzük, már ezzel is rászolgáltak. Mindazonáltal, a legelső rajongók egyikeként van bennem némi nosztalgia azokért az időkért, amikor még nem volt minden ennyire szögmérővel kimérve. Amikor még – szemben a mostani „kiéheztetős” módszerrel – nem másfél-kéthavonta, hanem akár két-háromhetente volt koncert Pesten, illetve amikor még adott esetben simán belefért egy meg nem hirdetett meglepetésbuli is a tagok törzshelyének számító Castro Bisztróban, vagy éppen egykori gimnáziumom pinceklubjában. Vagy vegyük csak a 2010-es Volt fesztivál előtt a soproni vasútállomáson rögtönzött gerilla-utcazenélést, amely azóta is egyik kedvenc emlékem a zenekarral kapcsolatban. Ezek a spontán pillanatok hiányoznak kissé, pedig nagyon jó kontrasztjai lehetnének az aktuális „Tour” végletekig körülhatárolt és promótált állomásainak.
Ennyi bevezető után térjünk rá a lemezre, amelyen a fentebb leírtakat újból bizonyítva szintén érződik a maximális tudatosság, tehát hogy centiről centire össze van rakva. Igaz ez egyfelől a hangzásra, amely a koncerteken megszokottnál jóval gazdagabb, főleg gitársávok tekintetében. És nagyon jól szól: sehol a stúdiófelvételek gyakori hátulütőjének számító sterilitás, az effektezéssel is pont megfelelő mértékben játszottak. A dalok sorrendjében szintén nem találok hibát: minden pont megfelelő helyen van, a hosszú instrumentális bevezetővel indító Holnap-tól kezdve a zeneileg talán legkevésbé populáris Dobj egy kötelet-ig. Talán plusz egy dal elfért volna még a korongon, így viszont az első albumot hozzáadva éppen 25 számos a zenekar repertoárja, ami legalább kereknek mondható.
A 11-ből minimum 6-7 dal garantált sláger, már-már szemtelenül fülbemászó refrénekkel és gitártémákkal. A Felhő fenn az égen került be elsőként a Petőfi rádió repertoárjába és valóban tény, hogy alig néhány meghallgatás után azon kaptam magam, hogy folyamatosan ezt dúdolom, egyszerűen nem bír kimenni a fejemből. De hasonló babérokra pályázhat az Eva Mendes, a Holnap, az Adta alám és a Felfedező is, a Mennyország kapujában pedig már túl is van rajta. Ami a tempót illeti, persze ismét az ugrálós-táncolható szerzemények dominálnak, ráadásul a torzított gitárok sokkal nagyobb szerepet kapnak, ahogy ez már a koncerteken is jellemző egy ideje. Külön pluszpont jár a számos remek gitárszólóért, ezeket mindig a szívügyemnek tekintettem. Van azért néhány középtempós (Hold, A Mennyország kapujában) és egy kimondottan lassú, akusztikus dal is (Fekete Mambó), de a Nevetségesen például a zenekar eddigi legpörgősebb száma.
A lemez legviccesebb pontja a legénybúcsú-tematikájú Hozzátok a nőket című dal végén a női hangot imitáló „BMW-vel visznek minket” kórus – utoljára talán a Pál Utcai Fiúk egyik dalában hallottam hasonlót. Érdekesség egyébként, hogy ez az egyetlen vokálszólam, amelyet nem Dorogi Péter énekelt fel (élőben persze a többi is a másik három tagra hárul). Hogy az ellentétes végletet nézzük, nagy meglepetés volt számomra, milyen mély hangszíneket képes előcsalni magából Péter: az első lemezen nagyjából egyenletes magasságon énekelt minden dalban, ezúttal viszont többször elkalandozik lentebbre. Legjobban a Fekete Mambónál jön ez ki, amelyről első hallásra konkrétan azt hittem, hogy Hobót hallom – slusszpoén, hogy még a „Valakit elvittek a farkasok / a zajban hiába ordított” sorpár is erre a hangulatra erősít rá. De újszerű ilyen téren a Dobj egy kötelet verzéje és a Hold is, kíváncsi vagyok, koncerten hogy fognak szólni.
Az ITI ezzel a lemezzel megerősítette helyét a hazai élmezőnyben, sikerült egy olyan kiforrott anyagot lerakniuk az asztalra, amely egyértelműen bizonyítja, hogy immár nem gyerekcipőben járnak. Érdekes, hogy annak ellenére kapta az album a Kísérlet címet, hogy érzésem szerint pont ezzel léptek ki a kezdeti kísérletezős időszakukból és találták meg saját stílusukat. Talán az imént említett hangszínbeli újítások, illetve a Dobj egy kötelet enyhe disszonanciája nyitnak egyedül más irányba ahhoz képest, amit a rendszeres koncertlátogatók megszokhattak. Utóbbi dal egyébként szövege tekintetében is kilóg a sorból, illetve a Fekete Mambóról is elmondható, hogy az átlag ITI-szerzeményeknél mélyebb gondolatokat fogalmaz meg. Ellenpontnak azért ott van például a Nevetségesen, egyfajta garanciaként arra, hogy a zenekar fő profilja változatlanul a könnyed és szórakoztató bulizene – minden bizonnyal rajongóik legnagyobb örömére.
(Budapesti lemezbemutató november 17-én az Akvárium Klubban!)
