A38-tól a Zeneakadémiáig

A Bélaműhely zenekar személyében alighanem az egyik legkülönlegesebb hazai formációt ismertem meg. Hangszerparkjukat ugyanis gitár, szintetizátor és hasonlók helyett kizárólag hétköznapi használati tárgyakból, háztartási és ipari hulladékból, illetve bármilyen kezük ügyébe kerülő dologból átalakított eszközök alkotják. Színpadi produkcióik alapeleme az interaktivitás, fő céljuk az, hogy a közönség is minél közelebb kerülhessen a párját ritkító arzenálhoz. Az együttes vezetőjét, Rimóczi Istvánt a valószínűleg mindenkiben felmerülő „honnan jött az egész” mellett olyan részletekről is kérdeztem, mint a koncerthelyszínekre való eljutás nehézségei, vagy nemrég megjelent lemezük kapcsán a dalok működőképessége a látványvilágtól megfosztva.

Az első kérdés adja magát: kitől származik a semmiképp se mindennapi alapötlet?

Kicsit távolabbról kezdeném a választ. Sokat gondolkodtunk rajta az elmúlt lassan hat évben, mi lehet az oka, hogy kortól, nemtől és nemzetiségtől függetlenül mindenki számára ennyire vonzó az, amit csinálunk. Végül arra jutottunk, hogy valószínűleg amiatt van ez, mert az emberben már születésétől fogva megvan a hangok iránti kíváncsiság: mindenről ki akarja deríteni, hogy szól, és ha tetszik neki, utána rendszeresen használja. Kezdi ezt a saját beszédhangjával és folytatja addig, amíg mondjuk a szülei meg nem akadályozzák benne, hogy leverje a festéket különböző használati tárgyakról. Idővel aztán tompul ez az ösztönösség, de valószínűleg mindenkinek akad legalább néhány ilyen emléke a gyerekkorára visszatekintve. Tehát arra a kérdésre, hogy kinek az ötlete volt, az a legkézenfekvőbb válasz, hogy mindenkié. Mi mindössze annyit tettünk, hogy újra felfedeztük ezt az élményt és igyekszünk minél szélesebb körben terjeszteni.

Hogy állt össze a tagság?

Sokkal korábbról nem ismertük egymást, úgy alakult ki az egész, hogy bennem felmerült, hogy kéne csinálni valami hasonlót, és különféle beszélgetések során megemlítettem az ismerőseimnek, akikkel találkoztam és érdeklődtek, mivel foglalkozom épp. Többeknek nagyon tetszett az ötlet, sőt olyan is akadt köztük, akiről kiderült, hogy korábban ő is foglalkozott már ilyesmivel. Például így ismerkedtem meg Terebessy Tóbiással, a Medence Csoport egyik tagjával, akivel azóta is együtt készítjük a hangkeltő eszközöket. A többiekkel is hasonló módon történt a dolog, aztán persze van aki időközben más irányba haladt tovább, mások viszont megmaradtak. Tóbiás mellett ilyen Varga Merse, akivel szintén hatodik éve dolgozunk együtt. Rajtuk kívül nagyjából három éve alakult ki egy viszonylag stabil gárda, akikre már hosszabb távon is lehet építeni.

Volt korábbról, „hagyományos” zenekarban és hangszereken szerzett tapasztalatotok?

Én elég későn fordultam a zenélés felé, előtte tizenkét évig színészettel foglalkoztam különféle független társulatokban és csak harmincéves korom környékén kezdtem el a dél-amerikai ütőhangszeres zenével ismerkedni. Ennek révén aztán bekerültem pár profi-félprofi formációba és a tagság többi része is mind játszott valahol: van aki gitáron, van aki darbukán, vagy hagyományos dobon, de inkább az ütősök a jellemzőek, illetve később jöttek a fúvósok is. A aktuális tagok közül Krolikowski Dávid a Meszecsinka zenekarral épp most indul majd amerikai turnéra, Varga Merse elég magas szinten darbukázik és tanítja is, Molnár Bence a Szimpla Jam programsorozat vezetőjeként szokott gitározni, Nagy Tóni különböző kortárstáncos eseményeket kísér fúvós hangszereken városszerte, Horváth Ricsi pedig zsonglőrök produkciói alá dobolt sokáig.

És könnyebb vagy nehezebb a ti hangszereiteket megszólaltatni, mint a megszokottakat?

Bizonyos szempontból mindkettő igaz. A könnyűsége talán abból adódik, hogy jórészt nincsenek temperált skáláink, tehát a többé-kevésbé konkrét hanggal bíró eszközeink sincsenek egzaktul behangolva sem általánosságban, sem egymáshoz képest. Szóval nem adódnak olyan kérdések, hogy most akkor mollban vagy dúrban játszunk – nekem személy szerint nincs is sok tudásom ezekről a zeneelméleti dolgokról, ritmuskottát valamennyire tudok olvasni, de egyébként nem vagyok képzett zenész.

Adott esetben nem nehéz így reprodukálni a számokat? El tudjátok játszani őket ugyanúgy egyik koncertről a másikra?

Még az előző kérdésre visszatérve, a könnyűséget tehát az okozza, hogy kicsit felelőtlenebbül kalandozhatunk ezeken a hangszereken, mint ami normális esetben adott lenne. Viszont a nehézsége is pont ebből adódik, hiszen ahogy mondod, könnyen elmászhatnak a hangok, mivel a legtöbb eszközünk nincs olyan biztosan összerakva. Például a biciklidobnál a küllőkön nem igazítottunk egyszer sem, mióta elkészült, így már tök máshogy szól, mint akár egy évvel ezelőtt. Szóval ez a nehezebb oldala. A reprodukcióval kapcsolatban pedig annyit tudok mondani, hogy volt már olyan számunk, amit tényleg át kellett alakítani mondjuk egy Szigetes workshop után, annyira megviselődött valamelyik benne szereplő hangszer. De pont ez benne az izgalom, hogy nem ragaszkodunk semmihez: ha egy dolog megváltozik, mi is vele változunk, egyáltalán nem kerülünk zavarba a helyzettől.

Egyáltalán le vannak kottázva valahogy ezek a dalok?

Nincsenek, többnyire csak megjegyezzük őket, illetve gyakran felvesszük diktafonnal. Megtehettük volna azt is, hogy lekottázzuk, bár nyilván ennek meglennének a határai. Zenei kifejezéseket – crescendo, fortissimo, pianissimo stb. – viszont használunk a próbák során, ezzel is megkönnyítve a kommunikációt egymás között.

Hogy dőlt el az, melyik hangszeren ki játszik?

Ez a dolog nem állandó, alapvetően cserélődni szokott az alapján, ki mihez érez épp kedvet. Persze van olyan, hogy valaki ezt vagy azt a hangszert annyira nem szokta használni, de szerintem már mindenki játszott mindenen. A lemezfelvétel során azért persze mindegyikünknek megvolt a pontos szerepe, de egy spontán improvizáció esetén ez közel sem ilyen fix, sőt még külön kihívást is jelent, ha nem a fő hangszeremet szólaltatom meg.

Ha már említetted a lemezfelvételt: mennyire jön át vajon ez a dolog csak a hang alapján, látvány nélkül?

Ezt a közönségnek kell eldöntenie, hiszen a mostani az első olyan felvételünk, ami tényleg lemezminőségű és így számunkra is vállalható. Többek között azért is csináltuk meg, mert mi magunk is kíváncsiak voltunk, működnek-e a számaink önmagukban, a képi körítéstől megfosztva. Lehet, hogy fel is teszünk majd egy körkérdést arról, hogy akik otthon hallgatják a dalokat, képesek-e vizualizálni, milyen hangszerek szólalnak meg bennük.

Hogy tudjátok ezeket az eszközöket szállítani, milyen járművel mentek az egyes koncertek helyszínére?

A legtávolabbi célpont eddig Finnország volt, ott csak a légi szállítás jöhetett szóba, amihez két napig csomagoltuk az egyes elemeket. Igazából azon is gondolkodtunk, hogy talán egyszerűbb lenne ott a helyszínen újra elkészíteni mindent, mint kivinni, de ezt a helyi szervezővel egyeztetve végül elvetettük, mivel akkor legalább egy-két héttel hamarabb ki kellett volna mennünk, illetve egy műhelyt is bérelni hozzá. Mindazonáltal elvi lehetőségként semmi akadálya ennek, hiszen a hangszereink legtöbb alkatrésze bárhol könnyedén hozzáférhető. Visszatérve a kérdésre, eleinte okozott némi nehézséget a cuccok mozgatása, de mára ez már rutinná vált. Megtanultuk, hogy lehet a leggyorsabban és legegyszerűbben összepakolni, mindennek megvan a maga helye, így közelebbi helyszínek esetén már egész pici kisbuszokba is beférünk.

A dalaitok többsége instrumentális – ezután is tudatosan maradtok ennél, vagy lehet, hogy elmozdultok majd a szövegközpontúság felé?

Ez is kedv kérdése, ilyen szempontból nincs koncepció a lemezen sem, szöveges és instrumentális darab egyaránt akad rajta. A minél eklektikusabb hangzás volt a cél, hoztunk mindenféle ötletet, szövegrészleteket és zenei témákat egyaránt. A jövőben is meg szeretnénk tartani mindkettőt, egyrészt van egy olyan tervünk, hogy összerakunk egy modern tánczenei alapokra épülő programot, ami a manapság divatos dj szettekhez lenne hasonló. Másrészt olyan visszajelzéseket is kapunk, hogy a táncolható számok mellett a különböző irodalmi alkotások ilyen kontextusba helyezett verzióit is szereti a közönségünk, úgyhogy valószínűleg ez a csapásirány is meg fog maradni.

A szó szoros értelmében vett koncertek mellett több más produkcióval is rendszeresen felléptek. Tudnál ezekről mondani pár szót?

Van egyrészt a Karmesterjáték, ami egy interaktív dolog: rövid ismerkedés és a hangszerek bemutatása után a gyerekek és a felnőttek is külön program keretében vezényelhetik a zenekart. Tehát valaki a közönségből kiáll – egy alkalommal többen is sorra kerülnek –, és kézmozdulatokkal, vagy bármilyen más formában jelzi, melyik hangszert szeretné hallani, illetve milyen intenzitással. A Hanyatt névre hallgató előadásokon egy nagy körbe rakunk le több mint húsz hangkeltő eszközt, a közönség helyet foglal középen hanyatt fekve, mi pedig majdnem teljesen sötétben „körbejátsszuk” őket. A Hangszercsépelő programok keretében aktívan ki lehet próbálni a hangszereket, bár ez egyébként minden fellépésnek jellemzője, de itt hatványozottan erre hegyezzük ki az egészet. Kérésre akár tanácsokat is adunk, hogy lehet házilag elkészíteni őket, hiszen ahogy már mondtam, egyik se igényel túl nagy szaktudást: a legtöbbet pár nap munkával és néhány ezer forint ráfordítással bárki előállíthatja.

Hol lehet titeket látni legközelebb?

Április 22-én játszunk a Gödörben a Föld napja alkalmából, ez egy hagyományosabb koncert lesz. Másnap pedig Milarepa Sound System néven egy jóval nagyobb szabású produkciót valósítunk meg, amely összesen 19 órán át fog tartani. Röviden összefoglalva az a terv, hogy hajnali 4 óra 40 perckor elindulunk az albertfalvai temetőtől a belváros felé, útközben pedig összegyűjtünk különféle eldobott tárgyakat. Útközben több alkalommal megállunk és a legváltozatosabb formában igyekszünk zajt kelteni a frissen beszerzett dolgokkal. Koradélutánra megérkezünk a Trafóba, ahol egy már előkészített színpadra felpakoljuk a szerzeményeinket, majd bevilágítjuk és hangosítjuk őket. Egyébként ezt is végig nyomon követhetik az érdeklődők. Az egész viszont este fog kicsúcsosodni egy nagyjából egyórás, improvizációra épülő koncert keretében. A végén pedig ismét útra kelünk, felrakunk mindent egy platós teherautóra, és az elengedés aktusát gyakorolva visszavisszük pontosan oda, ahol találtuk. Minderről részletes videofelvétel készül, amiből már a Trafóban is vetítünk részleteket – hogy mindenki láthassa, ez vagy az a tárgy honnan származik –, emellett utólag egy összegző rövidfilmet is összevágunk majd.

Biztosak vagytok benne, hogy találni fogtok megfelelő mennyiségű és minőségű alapanyagot?

A próbatermünk környezetében már több modellezést végeztünk, és hát jelenteném minden kedves olvasónak, hogy nem kell aggódni: szemét van. Úgyhogy hacsak a Greenpeace nem tervez előző napra egy nagyszabású szabadtéri porszívózást a 11. kerületben, nem lesz probléma. Nyilván ez egyfajta kihívás nekünk, abszolút nem tudhatjuk előre, hogy alakul majd az egész, de épp ez benne a szép.

(A Milarepa Sound System filozófiai hátteréről további részletek itt olvashatók. Fotók: Boldizsár Márk – Ebolty Photo)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.