A38-tól a Zeneakadémiáig

Bár a Hobo Blues Band 2011 februárjában feloszlott, Földes Lászlótól a visszavonulás áll a legtávolabb. A 68 éves énekes-előadóművész azóta is évi 140 fellépést vállal, színházi monodrámái mellett Hobo és Bandája nevű új zenekarának élén. A Művészetek Völgyében már-már hagyományosan idén is külön helyszínnel várják az érdeklődőket: a kapolcsi Hobo Klub színpadán 10 napig minden este más műsorral lépnek fel. Ennek apropóján készített interjúmban szóba kerül még Hobo friss Nemzeti Színház-beli leszerződése, a fiatal zenekarokhoz való viszonya, illetve a közeljövőre vonatkozó tervei is.

Huszonéves kora óta jelen van a hazai zenei életben, saját zenekart mégis csak 33 évesen alapított. Mi az oka, hogy pont ekkor döntött úgy?

A fő ok az volt, hogy ekkorra végeztem el az egyetemet, illetve utána a levelező tagozatot és ezzel párhuzamosan megismertem olyan embereket, akik hajlandóak voltak velem játszani. Semmiféle professzionális cél nem lebegett a szemem előtt, hiszen nem voltam képzett zenész és a kezdeti időkben a többiek sem igazán számítottak annak. Nem gondoltam, hogy lemezeket fogunk csinálni, sem hogy sikerünk lesz. Tulajdonképpen az egészet a magam örömére, hobbiból kezdtem el és máig ez is maradt a legfőbb motivációm.

A Hobo Blues Band 33 év alatt számos felállást megélt. Mekkora mértékben épült a zenekar az ön személye köré és mennyit tett hozzá a többi tag?

Póka Egont mindenképp ki kell emelni a sorból, vele a zenekar első 15 évében gyakorlatilag szerzőpárost alkottunk – én írtam a szövegeket és ő a zenéket –, két éve pedig ismét együtt dolgozunk. Ő volt az, aki a kezdeti amatőrök helyett egyre jobb és jobb zenészeket hozott a HBB-be. A kiválását követően is jó páran megfordultak még a csapatban, köztük számos nagyszerű ember, a végén viszont inkább már inkább olyanokkal voltam körülvéve, akik nem játszottak a Hobo Blues Band-ben, csak dolgozni jártak be. Ennek az okai elég szerteágazóak: egyrészt annyira szűk lett a piac, hogy egy zenekarból szinte lehetetlenné vált megélni. Másrészt pedig azok az emberek, akikről szó van, már egy másik generációt képviseltek, akiknek a zene is teljesen mást jelent. Ezzel együtt én esélyt adtam nekik és a munkájukat a maguk módján tisztességgel el is végezték, de azt a pluszt, amit a saját értékrendem szerint elvártam volna, nem tudták hozzáadni a zenekarhoz.

Mennyiben jelentett fordulópontot az életében a zenekar két évvel ezelőtti feloszlatása?

Nem volt törés, hiszen azóta is ugyanazt folytatom, csak egy magasabb szinten. Úgy gondolom, hogy a Hobo és Bandája zenei értelemben a legjobb formáció, amiben 35 év alatt megfordultam. Óriási öröm számomra, hogy olyan emberek vannak körülöttem, akik szívesen játszanak Viszockijt, Tom Waits-et, vagy Jim Morrisont. Solti János, vagy Tátrai Tibor erre például alig volt kapható, hiszen teljesen más közegből érkeztek. Ezeket a mániáimat addig velük nem tudtam kiélni, részben emiatt is mentem előadóművészi pályára, hogy legalább színházi keretek között megtehessem. Most viszont végre zenekarral is lehetőségem nyílt rá, ráadásul olyan tagok által kísérve, akik a saját egyéniségüket is hozzáteszik a dalokhoz, valami tényleg újat létrehozva.

Vannak azért átfedések a régi és a mostani zenekar repertoárjában?

Abszolút, hiszen a HBB már említett első 15 évében szinte minden dalt Póka Egonnal közösen írtam. Nyolc nagylemezünk jelent meg ebben az időszakban, ezeket játsszuk végig Kapolcson két további műsorral kiegészítve, minden este másikat. De a későbbi időszakból is elő szoktunk venni számokat, például a már Póka nélkül született Vissza a 66-os úton albumról, vagy a Madarász Gáborral készített Circus Hungaricus-ról. Erre jönnek rá a Viszockij-, Morrison- és hasonló szerzemények, így összesen 350 körüli dalból állhat a repertoár. Ez egy hatalmas szám, de sajnos nem játszunk annyit, hogy mindegyiket rendszeresen elő tudjuk adni. A mostani 10 napos maraton egy szerencsés kivétel, amúgy viszont havi három-négynél nincsen több koncertünk. Például a tegnapi műsornak is volt olyan eleme, amit ezelőtt 35 éve énekeltem utoljára. A budapesti klubestjeinknek ősztől szintén szeretnénk minden alkalommal más tematikát adni, hogy minél több dal elhangozhasson, de több százat egyszerre műsoron tartani így is lehetetlen vállalkozás.

Ha koncertből nincs is annyi, az egyéb szerepléseivel együtt is bőven akad elfoglaltsága. Hogy bírja az iramot?

Évente 140 körüli fellépésem van és idén sem lesz kevesebb. Annyira hozzászoktam már ehhez az életmódhoz, hogy valószínűleg inkább akkor lennének problémáim, ha felhagynék vele és kijönnék a jól megszokott gyakorlatból, amit az állandó utazás és szereplés, illetve az ezzel járó tanulás jelent. Rengeteg megvalósításra váró ötletem van és szerencsére az egészségi állapotom is megengedi, hogy hasonló tempóban haladjak tovább, így nincs okom lassítani.

Ősztől a Nemzeti Színház társulatának is tagja lesz. Mennyire tartja ezt meghatározó momentumnak a karrierje szempontjából?

Nyilván ez megtiszteltetés, ugyanúgy ahogy a Kossuth-díj volt, de a lényeget tekintve semmin nem változtat. Vidnyánszky Attilával 2006 óta dolgozom együtt a debreceni Csokonai Színházban, akkor is folytattuk volna a közös munkát, ha nem ő nyeri a pályázatot. Így viszont magától értetődő volt, hogy jövök vele. Együttműködésünk így a budapesti közönség folytatódhat, amely azért mégiscsak nagyobb, mint a debreceni volt, már csak a lakosságszámból kiindulva is.

Milyen darabokban láthatja majd a közönség?

Októbertől a Ballada a sebzett hattyúról című darabot kezdjük játszani, amit én írtam és Viszockij, illetve Marina Vlady szerelméről szól. Rajtam kívül Szűcs Nelli beregszászi színésznő szerepel benne, aki szintén a Csokonai Színházból érkezik. Ezen kívül a Tudod, hogy nincs bocsánat című József Attila est is minden hónapban menni fog, ez volt a kérésem és egyben feltételem a felkérés elvállalásakor. Utcazenész címmel írok egy monodrámát, amit terveim szerint a zenekarom kíséretével fogok előadni, ezt februárban mutatjuk be. Valamint dolgozom egy olyan darabon is, ami a Gulag koncentrációs táborokban fogvatartott rabok verseit dolgozza fel saját anyaggyűjtésem alapján, ennek a pontos premierje még kérdéses.

József Attilát hosszú ideje szívügyének tekinti, azt is mondhatnánk, hogy egyfajta missziós jelleggel terjeszti a költészetét. Tud olyan esetet említeni, amikor valaki kifejezetten önnek köszönhetően ismerte és szerette őt meg?

Nehéz lenne ezt pontosan megállapítani, de egy friss példa azért eszembe jut. Idén a költészet napján a tököli börtönben játszottam és az előadás végén felállt egy rab, akit talán 12 évre ítéltek. Azt mondta, hogy az én tiszteletemre és József Attila szeretete miatt megtanult egy verset és szeretné elszavalni. Sok megható pillanatban volt már részem, de ez mindenképp a legemlékezetesebbek között van.

A mai fiatal zenekarok tevékenyégét mennyire követi?

Azt gondolom, hogy hatalmas kulturális szakadék van a mi generációnk és a mostaniak között szinte minden területen, vegyük akár a zenét, akár a színház- és filmművészetet, vagy bármi mást. Ők a saját virtuális világukban élnek, a televízió előtt nemzették őket és az internet előtt nőnek fel, annak segítségével fejezik ki magukat, erre pedig én nem vagyok vevő. Persze ettől még lehetnek jók, nyilván a saját köreikben megvan a közönségük és sikeresek, rám viszont egyáltalán nem hatnak. A rap és az elektronikus zene semmilyen szinten. De a rockzenekarok túlnyomó többsége is a könnyű ellenállás irányába megy: a szövegeik tele vannak öncélú káromkodással, nincs bennük semmi mélység.

Már említette, hogy rengeteg megvalósítandó terve van, mi áll most az első helyen ezek közül?

A zenekarral épp a Requiem a blues-ért című anyagon dolgozunk, ezt most kezdjük majd felvenni, amint Kapolcsról hazamentünk. Ezzel párhuzamosan készítem az említett Utcazenész monodrámát, hogy tartani lehessen a jövő év eleji bemutatót. A miskolci színháznak is írok egy darabot, ami a saját dalszövegeimre alapul zene nélkül és szeretném, ha valami olyasmi sülne ki belőle, amin a sok komolyság után mindenki fekvőbetegre röhögi magát. Történelemóra Hobóval a munkacíme, de hogy végül mi lesz belőle, az csak jövő tavaszra derül ki.

Jut azért ideje mindezek mellett pihenésre és a családjára?

Persze, a boldog családi háttér elengedhetetlen feltétele annak, hogy talpon tudjak maradni Mivel sosem éltem társasági életet, ha nincs fellépésem, mindig otthon vagyok a feleségemmel és a gyerekeimmel. Azért is lehetek ilyen hatékony, mert tőlük rengeteg szeretetet és megerősítést kapok. Az országútról pedig negyven éve nem jövök le, így már megszoktam a gyűrődést. Ráadásul az idősödés sem hatott rám negatívan: nem estem szét, nem híztam húsz kilót, illetve ami a legfontosabb, nem vagyok beteg sem – és úgy tűnik, nem növök fel soha.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.