Bő két és fél év hallgatás után teltházas koncerttel aktivizálta magát újra a hiperkarma, ráadásul eredeti felállásban, Frenkkel a dobok mögött és egykori ütősükkel, Zaják Péterrel kiegészülve. Ennél is jelentősebb fejlemény, hogy ugyanekkorra időzítve a szinte már örökkévalóság óta húzódó harmadik lemezüket is megjelentették. Minden jel arra mutat, hogy a 2011-es próbálkozás után most tényleg új, jóval hosszabb ideig tartó fejezet kezdődik a zenekar életében. Ennek első felvonása a Konyharegény, aminek egyértelműen ott a helye a legfontosabb idei albumok között, ahogy a PeCsában tartott halloween-i bulin is a legjobb formájukat mutatták.
Sokan, sok helyen leírták már, valamint én is több alkalommal hangoztattam a véleményemet, miszerint Bérczesi Róbert egyike a ma élő legnagyobb hatású szövegíróknak. Valódi alapember és igazodási pont az underground-alternatív kultúrában, akinek dalai vélhetően fiatalok egész tömegének jelentettek generációs élményt. Ami engem illet, még az első feloszlás előtt, 2007-ben ismertem meg a hiperkarmát és el is jutottam néhány koncertre abban az évben, de igazán csak azt követően mélyedtem el a zenekar munkásságában, amikor már nem volt lehetőségem élőben hallani őket. Éppen ezért rendkívüli örömmel fogadtam a 2011-es visszatérés hírét, szinte az összes budapesti és környéki koncerten ott voltam.
Eleinte úgy tűnt, Robi tényleg örökre leszámolt függőségeivel, de sajnos alig telt bele pár hónap, visszasüllyedt ugyanoda (vagy talán még mélyebbre), ahol már évek óta volt. Őszinte leszek: nem adtam volna rá sok esélyt, hogy innen fel lehet állni. Az látszott, hogy elvonóra nem akar menni, és mivel egyszer már megpróbált magától lejönni, ami a fenti tiszavirág-életű eredménnyel járt (ráadásul utólag beismerte, hogy végig gyógyszerre ivott), nyilvánvaló volt, hogy ez sem opció. Egy idő után inkább már a koncertjeit is elkerültem, annyira illúzióromboló volt, hogy gyakorlatilag egyetlen számot sem tud végigénekelni. Azt szerettem volna, ha olyannak marad meg az emlékeimben, amilyennek abban a rövid tiszta időszakában láttam. És persze végtelenül sajnáltam, hogy a
koncerteken megismert új dalok nem jutottak el a stúdióig, hiszen – gondoltam akkor –, erre így már soha nem kerülhet sor.
Az élet azonban bővelkedik váratlan fordulatokban: amikor már gyakorlatilag nem is reménykedtem benne, hogy lehet még jövője a hiperkarmának, jött a hír, miszerint Robi mégiscsak rászánta magát a kényszergyógykezelésre (igaz némi rendőri rásegítéssel, de saját akaratából), és három-négyhónapnyi tisztítókúra után kívül-belül új emberként hagyta el a kórházat. Megfogadva, hogy örökre hátat fordít a drogoknak. Bár ez a fogadkozás már első visszatérése alkalmával is elhangzott, mégis több jel utalt arra, hogy ezúttal tényleg sziklaszilárd az elhatározása. Egyrészt számos interjúban szokatlan nyíltsággal beszélt az elmúlt 10-12 évéről – ezzel is jelezve, hogy végképp maga mögött hagyta –, másrészt pedig zenekarának visszatérése kapcsán is jóval óvatosabban tervezett.
Bár 2011-ben is az volt a kiindulópont, hogy a saját érdekében szeretne visszavenni a tempóból, a showbiznisz hamar felülkerekedett: a hatalmas közönségigénynek engedelmeskedve sorra kötötték le az újabb és újabb dátumokat, ráadásul több helyen (és nemcsak Budapesten) duplakoncertet tartottak. Ez egyértelműen túlzott vállalás volt, ami valószínűleg jócskán hozzájárult Bérczesi újbóli összeomlásához – hiszen előtte évekig alig lépett színpadra, pláne nem úgy, hogy ekkora várakozások nehezedtek rá. Ezúttal viszont jó előre leszögezte, hogy saját józansága mindennél fontosabb. A zenekar összehívása terén is megfontoltan haladt, először a várva várt harmadik lemezt rögzítették, élő fellépésről csak utána lehetett szó, és akkor se turnéról, hanem első körben mindössze két alkalomról. Ha valami, ez tényleg bizakodásra ad okot.
A lemez borítója az előző két albumnál megszokott, minimalista dízájnt követi. A rajta szereplő 11+1 számból ötöt ismerhetett már a közönség: Konyharegény mellett a Látogatók, a Szerinted?, a Pont és a Vagy/vagy is szerepelt a koncertek repertoárján 2011-12-ben, sőt van amelyik már 2007-ben is. Személyes kedvencem ezek közül a Szerinted? (nem véletlenül válogattam be a 10 legjobb magyar dalszöveg közé), de a címadó dal hangzásvilága is nagyon „hiperkarmás”, az első akkordokból felismerhető. Talán a Pont jelentett egy kis csalódást, ugyanis a régebbi élő verzióhoz képest – amiről létezik egy elég jó minőségű, általam széthallgatott felvétel a youtube-on – nagyon visszavágták. Alig két és fél perc maradt a játékidejéből, a bevezető szintitémát is elhagyták, pedig szerintem sokat hozzátett az egyébként összetéveszthetetlen hangulatához. Ezt leszámítva instant klasszikus, elsőre fülbemászó dallammal.
A most megismert dalok közül a Tesséklássék lett az első számú kedvencem (nemcsak a szövege, de a gitártéma is nagyon jól eltalált, könnyen megjegyezhető), de a klippes Senkitöbbet is eléggé slágergyanús, ahogy azt a Petőfi rádió toplistáján betöltött első helye is mutatja. A Vissza és a Semelyikedik egyszerűen csak tök jó (utóbbi szövegének egy része ismerős volt már a dalok közötti átvezetésekből). Az Új-nak elsőre nem nagyon tudtam hová tenni a refrénjét, de aztán kiderült, hogy csak félrehallottam, úgyhogy most már ez is értelmet nyert. A Vicces című szám tényleg vicces, nyilván nem koncertre való, de érdekes színfoltot jelent a repertoárban acapella hangszerelésével. A bónusz trackként felrakott Konyharegény dubstep remixet nem kommentálom, nagyon nem az én stílusom a műfaj, de Robi is ezt nyilatkozta, mégis úgy gondolta, hogy a lemezt jól keretbe foglalja – hát akkor hadd legyen ott, végül is elfér, hallgatni meg nem muszáj.
A koncert hasonlóan katartikus élményt nyújtott, mint a 2011-es visszatérés az Orczy Parkban. A Petőfi Csarnok nagyterme teljesen megtelt, a közönség végig énekelte a dalokat – a régiek mellett már az újak közül is többet. Bő két órát töltött a színpadon a zenekar, ami alatt nemcsak az új lemez anyagának nagy részét (két kivétellel), de szinte teljes életművüket is eljátszották. Volt több vendégfellépő is, Müller Péter Sziámi például a Csak az kiabál aki fél című dalba szőtt bele egy remek és hangulatában teljesen illeszkedő szövegbetétet. Kellemes meglepetést okozott Fluor Tomi, aki abszolút korrektül adta elő a Lidocaint, és Szekeres András is hozta a kötelezőt az Erdővel – ő szinte már állandó szereplő a koncerteken. Egyedül a Halott Pénz zenekar egyik rappere viselkedett némileg mesterkélten.
Sokakhoz hasonlóan kicsit én is cserbenhagyásként éltem meg Robi előző visszazuhanását, hiszen nagyon nehéz volt elfogadni, hogy a közönség részéről felé áradó óriási szeretet sem bizonyult elégnek arra, hogy ezzel kompenzálja a függőségét. A pontos okokat persze nem ismerem, csak találgatni tudok, mindenesetre felesleges tagadni, hogy ott és akkor becsapva éreztem magam – és ezzel nem voltam egyedül. Annyi viszont biztos, hogy még ha mondjuk tavaly ilyenkor még kételkedtem is benne, hogy megérdemel még egy esélyt, az elmúlt hónapokban tanúsított kiállásával egyértelműen rászolgált a tiszta lapra. Következő felvonás, ha minden igaz, jövő tavasszal a Budapest Park nyitóbuliján – valóban soká, de nem kell semmit elkapkodni, ha ez az ára annak, hogy tényleg az eddigi leghosszabb legyen ez a most indult fejezet. Én szurkolok.
(Második és harmadik fotó: Dudás Anett)