A név kötelez elve érvényesült a Kultur Shock A38-as koncertjén, ahol azt is megtudhattuk, hogy az „elsöprő erejű kocsmazene” nem feltétlenül azt jelenti, hogy az együttes tagjai lenyomják a kötelezőt, majd pedig elsöpörnek.
Az estét a Vodku nyitotta, akiket én leginkább korai korszakukból, még a nevük lerövidítése előttről ismertem. Ebből kifolyólag a feltoluló ködös emlékfoszlányok alapján túlnyomó többségében orosz nyelvű, balkáni klezmerzenére számítottam tőlük, és abban az értelemben nem is kellett csalódnom, hogy valóban hangzottak el ebbe a műfajba illő dalok. Azonban a csapat stílusrepertoárja feltűnően kibővült, immár gyakorlatilag egy kultúrákon átívelő népzenei együttesnek tekinthető, akik egyaránt játszanak tradicionális magyar népdalokat, görög nyelvű tánczenét, sőt egy elvetemültebb pillanatukban a Csillagok háborúja c. filmopusz egyik jól ismert dallamát is. A zenekar láthatóan nagyon együtt van, a hegedű különösen jól szól, de a fúvósok teljesítménye is figyelemre méltó. Szóval rendkívül élvezetes, jól táncolható muzsika ez, mindent egybevetve leginkább a Besh o Dromhoz tudnám hasonlítani. Ez a két csapat, kiegészülve még néhánnyal (lásd Csík zenekar) jó eséllyel pályázhat a tuctuccgeneráció megjelenésével igencsak hanyatlásnak indult magyar népzene népszerűsítésére, itthon és külföldön egyaránt.
ogy a sajnos azóta feloszlott, ám kétségkívül a legőrültebb és egyben a legtöbb teljesen felesleges taggal rendelkező ska-együttes, a Leningrad koncertje után úgy éreztem, innen már nincs feljebb, egyből a legelején elértük a csúcspontot szórakoztatás terén. Azonban alig telt el pár óra és tanúja lehettem főszereplő zenekarunk elsöprő erejű produkciójának, melynek végeztével a „…hát EZ odabaszott…” szófordulaton kívül – levegő híján – mást nemigen tudtam mondani. Adva van egy hét fős társaság, melynek tagjai négy különböző országból származnak, hazájuk stílusjegyeit mind kivétel nélkül beépítve a közös szerzeményekbe. A boszniai frontember kinézetre tipikusan az a fazon, akivel nem szívesen találkoznál egy sötét sikátorban. Tulajdonképpen rájuk nézel, és pontosan azt tudod elképzelni róluk, amit nyújtanak: eszeveszett, önfeledt darálást.
Az A38 ezen az estén pont megfelelően szellős mértékben telt meg ahhoz, hogy a színpad előtt egészséges pogó bontakozhasson ki, ám ez ne vegye el a katarzis kifejezésének ezen formáját kevésbé forszírozók kedvét se attól, hogy gyakorlatilag az első sorokból követhessék a koncertet. Zsákbamacska nemigen volt, a legtöbb szám struktúrája megegyezett: elaltató tingli-tangli bevezető, ezt követően pedig zúzás (legjobb magyar analógia erre a dalfelépítésre talán a Kistehén tánczenekar). Különösen jól szól a basszus: a legtöbb esetben saját vezető szerepe van a basszustémának, nem csak háttérkíséretül szolgál. A szövegek angolul, szerbül, illetve egyéb szláv nyelveken szóltak, de ennek tulajdonképpen nem sok jelentősége volt, a gypsypunk mint műfaj tipikusan nem mélyenszántó költőiségéről híres. Őszintén szólva sokkal többet nem lehet elmondani egy ilyen koncertről, ami megkülönböztető pont lehet a stílus képviselői között, az a zenekari tagok hozzáállása. Ugyanis semmiképp sem mindegy, hogy azért zúzunk le esténként másfél órát látszólag önfeledten, igazából velejéig unottan, mert jól megfizetnek érte, vagy pedig azért mert tényleg élvezzük, hogy szórakoztathatjuk a közönséget. Itt szerencsére az utóbbi a helyzet, a Kultur Shock tagjai több szimpatikus megnyilvánulást is tesznek: a kimondhatatlan nevű énekes (plusz olykor trombitás, tamburás, csörgődobos) többször is kommunikál a közönséggel, válaszol a bekiabálásokra, a koncert végén – két visszatapsolást követően – a színpad szélére állva percekig pacsizik az első sorokban állókkal. A fúvósszekció női tagjai úgyszintén, mosolyogva hálálkodva a dicsérő szavakért. Teljes mértékben rászolgáltak a reakciókra, aki eljött, pontosan azt kapta amire befizetett: másfél órányi, szórakozásba oltott tömény kultúrsokkot.