Három hónap után először lépett fel a „kicserélődött tagságú, kívül-belül teljesen megújult, dögösebb hangzású” Kistehén – nevéből immár a tánczenekar jelzőt elhagyva. A fenti leírásból (amely egyébként egy interjúban szerepel) egyedül a kicserélődött tagság ténye a nyilvánvaló, annak megállapítása tehát a koncert tétje volt, valóban teljes megújulásról beszélhetünk-e, és amennyiben igen, van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a csapatnak azután, hogy – akárcsak pl. a Guns N’ Roses esetében – immár egyedül Kollár-Klemencz László képviseli az állandóságot.
Mindenekelőtt ki kell térnem az előzenekarra, amely jelen esetben nem is pontos megnevezés, ugyanis a warm-up act feladatkörét a frontember fia, Kollár-Klemencz Gergő töltötte be, aki amellett, hogy az új felállásban billentyűsként vesz részt, Lucrecia Protellor művésznéven DJ-karrierjét is építgeti. A koncert felvezetőjeként is ebben a szerepében láthattuk őt, de bár ne így lett volna. Előre kell bocsátanom: azzal együtt, hogy nem kifejezetten rajongok az elektronikus gépzenéért – még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán használható erre a stílusra a „zene” jelző –, nem vitatom a létjogosultságát, és elismerem, hogy manapság egyre szélesebb réteg van oda érte, akiket ki kell szolgálni. Azonban differenciálni is tudni kell. Azt hiszem, ezúttal teljesen nyilvánvaló, hogy mindössze arról van szó: Kollár Laci lehetőséget akart adni a fiának, hadd mutassa meg magát minél szélesebb közönség előtt. Ez voltaképp érthető, ugyanakkor ebben a formában mégis elhibázott döntés. Azt ugyanis nem nehéz belátni, hogy ez a produkció annyira távol áll a Kistehén-dalok stílusától, mintha teszem azt Palotai melegítené be a közönséget a Metallica előtt. És itt szeretnék hangsúlyt tenni az előttre, mivel úgy gondolom, Gergő szerepeltetése a koncert után, levezetésként teljesen rendben lett volna. Igaz, az általános gyakorlat szerint akkor is hasonló műfajú dalok szólnak, azonban például fesztiválokon bevett dolog, hogy egy-egy színpad napi programjának végén elektronikus zenei DJ veszi át a terepet. Akinek bejön, úgyis ottmarad bulizni, a többieknek pedig nem kell az idejüket vesztegetni olyasvalamire, amin önszántukból sosem vennének részt. Ez szerintem így korrekt.
A fentiek fényében kissé félve vártam a fő attrakció kezdetét, felmerült ugyanis bennem, hogy talán a teljes megújulás is ebbe az irányba történő elmozdulást takar. Azonban már a változatlan formában megmaradt intro első taktusai nyilvánvalóvá tették, ilyesmiről szó sincs. A későbbiek pedig még inkább megerősítettek abbéli meggyőződésemben, hogy ez az egész radikálisan új hangzásvilág-dolog kissé túl lett reagálva. A beharangozott újítások közül a több elektronikának gyakorlatilag alig tapasztaltam nyomát, egy-két hangsúlyosabb szintiszólamot ki lehetett olykor hallani, de az sem igazán elektronika volt. Ami a karcosabb gitárhangzást illeti, tényleg mintha valamivel több lenne a torzítás, mint ezelőtt. Azonban ez arra is visszavezethető, hogy az új szólógitáros, Bujdosó János nem használ nylonhúros hangszert. Szerintem kár ezért a változtatásért, mert pont ez adott a hangszerelésnek egy sajátos ízt, de ha a zenekarvezető így látta jónak, ám legyen. Mellesleg tangóharmonika sincsen, viszont ez már korábban sem mindig szerepelt a koncerteken.
Az előzőek lennének tehát a dögösebb hangzás alapjai, véleményem szerint a teljes megújulásnál jóval kisebb mértékű változást hozva. Illetve még egy fontos elemre ki kell térni, ez pedig a dob kérdése. Az a helyzet, hogy az új felállásban nincs percussion, ellenben 2 darab normál dobos kapott benne helyet, teljes felszereléssel. A hivatalos indoklás szerint az új dalok olyan erősre sikerültek, hogy előadásukhoz elengedhetetlen a két dobos. Nos, ismét előrebocsátom, hogy nem igazán számítok szakértőnek a témában, de laikus füllel elmondhatom, hogy egyáltalán semennyire nem lehetett kihallani azt a pluszt, amit ez adott hozzá a koncerthez. Pedig ritkán volt olyan, hogy valamelyikük tétlenül ült volna, az esetek legnagyobb részében mindketten csináltak valamit. És mégis, egyszerűen nem jött át a dolog – legalábbis nekem nem. Az egyik múltkori cikkben leírtam: már abban is kételkedni szoktam, az önálló percussionnek van-e értelme a normál dob mellett. Arra a következtetésre jutottam, hogy azért az esetek elég nagy részében indokolható a dolog, ki lehet érezni a pluszt. Jelen esetben viszont a két dobos teljesen feleslegesnek tűnt számomra. Hasonlóval eddig egyszer találkoztam, mégpedig a Hobo Blues Band 30. jubileumi koncertjén, ahol a fináléban három felállás dobosa játszott egyszerre. Az azonban különleges alkalom volt, nem hétköznapi fellépés. Kíváncsian várom, megmarad-e tartósan ez az újítás, mindenesetre én legfeljebb a lemezfelvétel során alkalmaznám, mert ott megfelelő keveréssel tényleg hallható eredménye lehet. Élőben viszont abszolút semmi értelme, ráadásul minden bizonnyal a logisztikai gondokat is megnöveli.
Ami a játszott dalokat illeti, a klasszikus koncertslágerek (Szájbergyerek, Nyúlpinyó, Ég ha kék, stb.) nagyjából megmaradtak. Volt néhány olyan, amely ezelőtt állandó szereplő volt a koncerteken, most viszont kimaradt – Ne engedj el sohasem, Virágok a réten, Kislány sirat –, de valószínűleg ebben sincs koncepció, mindössze arról van szó, hogy az új zenészek még nem tanultak meg mindent. Az új dalok kérdése már érdekesebb, ugyanis több oldalról is meg lehet közelíteni. Vannak egyrészt azok, amelyek még nem jelentek meg lemezen, viszont már egy ideje szerepelnek a koncertprogramban, tehát a régi felállás is játszotta őket. Ez kábé négy-öt szám. Másrészt van legalább még egyszer ennyi (ha nem több), ami teljesen új, tehát eddig még nem hangzott el élőben. Igen ám, de ezek is mind olyanok, amelyeknek összerakásában a kilépett zenészek tevékenyen részt vettek, hozzáadták saját ötleteiket. Tehát ha szigorúan vesszük az új szám definícióját, egyetlen olyan se hangzott el, amely az aktuális felálláshoz kötődne. Úgy pedig nem igazán lehet túllépni a zenekar lezárni kívánt korszakán, ha azóta semmi újdonság nem született.
Egyetlen kivétel talán akad, bár ez is csak félig-meddig saját munka: a koncert vége felé hangzott el az MR2 Akusztik műsor kedvéért a közelmúltban elkészített feldolgozás, a Cseh Tamás-klasszikus Budapest. Azonban ezzel kapcsolatban is negatívat kell írnom, mert szerintem nem volt jó döntés ezt a dalt választani. Lehet azzal érvelni, hogy az egész feldolgozás-koncepció lényege éppen az újraértelmezés, a mű más zenei környezetbe helyezése, de szerintem mégis van olyan helyzet, amikor egy adott ponton nem szerencsés túlmenni. Cseh Tamás elidegeníthetetlen stílusjegye ugyebár a fokozott szövegközpontúság, a végletekig egyszerű zenei kísérettel előadott lírai mondanivaló, amelyben minden szónak súlya van. Pont ez veszik el akkor, ha a dalokat meghangszerelik, ezzel az instrumentális részekre tolva a hangsúlyt. A Kistehén ráadásul egy különösen zúzós feldolgozást készített, erősen torzított riffekkel, néhol már-már bántóan erőszakos énekkel. Olyan sorokat pedig, mint például „Éva tegnap volt az abortuszbizottság előtt” így nem lehet előadni. Mindez azért is furcsa, mert a feldolgozást eredetileg nem is a hangos zenekar, hanem a tőle hivatalosan független, ám néhány kivétellel ugyanazokból a tagokból álló Melanko formáció készítette el, melynek legfőbb jellemzője épp a nevéből adódó ünnepélyes, melankolikus hangzásvilág, illetve a fokozott szövegközpontúság.
A fent leírtakból kitűnik, tulajdonképpen csak a kicserélődött tagság jelent igazi változást az eddigiekhez képest. Mert hiába tűzték ki célul a „lakodalmas romantika” feladását és a keményebb, punkos vizekre evezést, ha Kollár Laci énekstílusából mindez egyszerűen nem következik. Be lehet torzítani a gitárokat, viszont az egyedi íz, a hangsúlyozás – nem tudok rá jobb kifejezést –, ami eddig is már az első szavakból felismerhetővé tette a Kistehén-dalokat, nem változott semmit. Ugyanígy megmaradtak a közönséghergelő jo-jo-jo kiáltások az instrumentális részek alatt. És mielőtt megvádolnának azzal, hogy lehúzom a produkciót, gyorsan kijelentem: én kifejezetten örülök ennek a változatlanságnak. Ugyanis pont ezek az attribútumok tették számomra a Kistehén Tánczenekart az egyik legjobb magyar koncertzenekarrá, amit nyugodt szívvel ajánlhattam megtekintése bárkinek. Az új felállás első koncertje után pedig azt is állíthatom, hogy bár a néhány hangzásbeli változtatás – nylonhúros gitár és harmonika elhagyása – inkább ártott mint használt, a sodró lendület, ami eddig is fő vonzereje volt a csapatnak, megmaradt. Az új zenészek pedig nyilván értik a dolgukat - Bujdosó János és Vajdovich Árpád produkciója különösen szimpatikus volt -, bár azért arra nem vennék mérget, hogy önállóan összeállva is olyan teljesítményre lennének képesek, mint az Intim Torna Illegálba távozott négy eredeti tag. Ezzel kapcsolatban sok mindenről fog árulkodni az, milyen dalok születnek majd a továbbiakban, az ő részvételükkel.
Mérleget vonva talán az a legkorrektebb, ha úgy fogalmazunk: ez a Kistehén már nyilván nem ugyanaz a Kistehén, ami eddig volt. Azonban aki eddig szerette, annak valószínűleg ezután is tetszeni fog. Ha pedig hozzávesszük, hogy a régieknek milyen fokú sikerekben van részük kiválásuk óta, és már most mennyi mindent tettek le az asztalra, még örülhetünk is hogy így alakultak a dolgok, és egy helyett immár két szerethető zenekarnak lehetünk a rajongói.
