A lemez, amelyről most írni fogok, már hetek óta birtokomban van, azonban eddig nem tudtam eldönteni, pellengérre állítsam-e. Egyrészt tudvalevőleg korszakhatár, tehát mindenképp nagy a jelentősége, másrészt viszont visszatartott annak az esélye, hogy visszajelzések tekintetében ez is a zenekar új felállásának bemutatkozó koncertjéről írott cikkem sorsára jut. Nevezett irományban alapvetően pozitív hangot ütöttem meg, néhány – szerintem abszolút jogos és érvekkel alátámasztott – megjegyzés miatt mégis kaptam a nyakamba hideget-meleget az együttes tagjaitól, illetve elkötelezett rajongóitól egyaránt. Hosszas mérlegelés után ennek ellenére arra jutottam, hogy felgyülemlett bennem annyi mondanivaló, amit ostobaság lenne a fentiek miatt visszatartani.
A Picsába az űrhajókkal címre elkeresztelt album elnevezésébe nem kötök bele, mert bár ebben is érződik egyfajta lázadás, mondván: „na majd most megmutatjuk, mennyire mások vagyunk, mint eddig”, ha a hivatalos cenzúrán átment, hülyeség lenne vitatni a létjogosultságát.
Azt viszont fontos leszögezni, hogy a lemez nem teljesen új dalokat tartalmaz. Ezek a szerzemények mind olyanok, melyek megírásában még a régi felállás tagjai is közreműködtek, sőt, jelentős részüket tavaly nyártól kezdődően koncerteken is játszották. Azonban ezen a ponton felül kell bírálnom egy szintén a fent említett koncertbeszámolóban leírt gondolatomat. Akkor az volt a véleményem, hogy leszámítva a nylonhúros gitár, a harmonika és a percussion elhagyását, a dalok megszólalása (és ezzel együtt a zenekar stílusa) alapvetően nem változott. Nos, a lemezen mindez másképp van: a régi lüktetésnek – melyet a tagok valamiért konstans jelleggel lakodalmasnak bélyegeznek, pedig szerintem egy-két kivétellel köze nincs hozzá – semmi nyoma nem maradt. A Picsába az űrhajókkal gyakorlatilag egy sima rocklemez, annak minden jellegzetességével, vagy inkább jellegtelenségével. Egy dologért azonban mindenképp dicséret illeti Kollár Laciékat, mégpedig, hogy – amennyire meg tudtam állapítani – a régi zenészek által hozzátett elemek nagy részét elhagyták, illetve kicserélték, a dalok ezért ebből a nézőpontból valóban újaknak tekinthetők.
A dicséret azonban sajnos ezzel véget is ér, ugyanis az új hangzásvilág egyszerűen nem jó. Vagyis jó lenne, ha bármelyik mezei, szürke rock/punk bandától hallanánk. Azonban a Kistehén Tánczenekar épp attól volt teljesen egyedi és szerethető – elsősorban persze a magam nevében beszélek, de talán nem csak –, hogy a hazai mezőnyben bármi mással összetéveszthetetlen stílust képviselt. Akik esetleg valamennyire hasonlóak voltak hozzá, egyből megkapták a „kistehenes” jelzőt. Ez a lehetőség enyészett most el. Pedig alapvetően többségükben jó dalokról lenne szó, slágergyanús motívumok bőven felfedezhetőek bennük, csak hát a mérce túl magasra lett téve. Az előzmények tudatában egyszerűen nem tudok az új anyagra máshogy tekinteni, mint egy zeneileg lebutított változatra, amely mindössze árnyéka az eredetinek. Mellesleg a két dob szükségességét továbbra is erősen vitathatónak tartom, mivel gyakorlatilag a stúdiófelvételeken sem jön át semmi abból, amit az összképhez hozzáadhatna.
Ezen a ponton még egyszer visszatérnék az előbb említett „lakodalmas romantika” kérdésére. A Kollár Laci által megfogalmazott heves ellenállást, amely a Kistehén Tánczenekar által képviselt stílust ezzel a jelzővel tette egyenlővé, nem tudom hová tenni. Gondoljunk csak a magukat nyíltan lakodalmasként definiáló hakni-„sztárokra”: LL Junior, MC Hawer és Tekknő (remélhetőleg jól írtam le), és még sorolhatnám. Valóban rájuk hajazna a régi Kistehén megszólalása? Maradjon költői a kérdés.
Szerencsére az akusztikus gitárt néhány helyen meghagyták, ez valamennyit megőriz a régi értékekből. Ezen kívül a több számban is szereplő, Pink Floydot idéző gyerekkórus sem rossz ötlet, csak kár, hogy élőben nem tud működni. Összességében azonban Kollár hangja, jellegzetes énekstílusa az egyetlen elem, amely stabilan a klasszikus hangulatot idézi. Ha valami egyáltalán, akkor ez az, ami néhány dalt meg tud menteni a jellegtelenségtől. További nehezen védhető pont a számok játékideje. A lemezen szereplő 13 szerzeményből 6 olyan van, amely öt percesnél hosszabb. A Tanulni még például a lemez egyik csúcspontja, azonban több mint 3 perc telik el addig, amíg végre beindul és pörgőssé válik. Az ezt megelőző rész egyszerűen felesleges időhúzás, és számomra igen nehéz volt beletekerés nélkül végighallgatni. Ennek analógiájaként egyébként a Guns N' Roses Chinese Democracy című lemeze jut eszembe, amelynél nagyjából ugyanez volt a helyzet (még a tagcserék tekintetében is).
Összességében a Picsába az űrhajókkal azt bizonyítja, hogy a tavaly év végén megálmodott, és a márciusi A38-as koncerten már részben foganatosított hangzásbeli változások révbe értek. A Kistehén zenekar valóban teljesen megújult, gyakorlatilag már csak nevében a régi. Nyilván sokan vannak olyanok, akiknek az új stílusvilág jobban bejön, és nem vonom kétségbe, hogy a csapatnak továbbra is jó esélye van bizonyos körökben nagy sikerek elérésére. Azonban ezek a körök már nem igazán metszik az én világomat, úgyhogy a jövőben valószínűleg inkább azon leszek, hogy a régi felállásról őrzött emlékeim ne halványuljanak el.
Kistehén - Picsába az űrhajókkal! (EMI Music, 2010)
1. Kell zsír
2. Szerény nyúl
3. Vágjál hátba!
4. Egyszer otthon pöcse nőtt egy nőnek
5. How could you Follow me
6. Tanulni még
7. Edd meg, ami tönkretesz
8. Jó csávó a Markó
9. Mi sötétben szeretnénk mindent csinálni
10. Lassan talál
11. Tekerem az erőt
12. Kék busz
13. Intro
