A mínusz egyedik nap után térjünk rá a szélesebb körű programok taglalására. A Sziget nyilvánvalóan az a fesztivál, ami a leginkább megosztja a hazai koncertlátogató közönséget. Egyrészt vitathatatlan, hogy mind zenei, mind egyéb felhozatalát tekintve a legszélesebb kínálattal rendelkezik, tehát szinte mindenki találhat kedvének való időtöltést. Ugyanakkor a sokak által emlegetett kritika, miszerint a Szigetet a szervezők egyre inkább a külföldi látogatóknak rendelik alá, maradéktalanul igaz. Elég csak a nagyszínpad programját tekinteni, ahol immár évek óta csak mutatóba akad magyar fellépő, ezen kívül pedig az árszínvonal is rohamosan szakad el a magyar viszonyoktól. Ennek ellenére attól azért nem kell tartani, hogy hamarosan egyáltalán nem hallhat magyar szót az, aki kilátogat: itthoniak változatlanul szép számmal vannak, és engem az se zavar, hogy valószínűleg kisebbségben. Ha belegondolunk, a többi hazai fesztiválon változatlanul elenyésző a külföldiek száma, úgyhogy ezt akár üdítő kivételként is felfoghatjuk, ami lehetőséget ad arra, hogy a világ különböző pontjairól származókkal bővítsük ismeretségi körünket – ha csak futólag is. 
A 0. nap felhozatalából a Magyar Jazz napjába csak belenéztem, a Reggae-Ska örömünnep fellépői közül lötyögtem egy kicsit a Ladánybenére, de utána a világzenei nagyszínpad felé vettem az irányt, és ott is maradtam egészen a Cseh Tamás emlékkoncert végéig. Az 5 órás múltidézés összetartó embere az előző napi Kispál-koncerthez hasonlóan Lévay Balázs volt. Fő feladata nem is a soron következő fellépő bejelentésében állt, hanem az egyenként 8-10 perces holtidőt volt hivatott kitölteni, amíg két fellépő között az átszerelés zajlott. Ugyanis összesen 17-en szerepeltek az est programjában, méghozzá a nemrégiben megjelent „Eszembe jutottál” feldolgozáslemezre meghívott előadók. Lévay tehetséges műsorvezető, ez már televíziós karrierjét nézve is nyilvánvaló, de ezúttal azért elég sokszor csak nyögvenyelősen sikerült szóval tartania interjúalanyait. Az alap körkérdés (az aktuális zenekar frontemberének kötődik-e valamilyen személyes élménye Cseh Tamáshoz, illetve miért pont azt a dalt választották, ami a lemezre került) még rendben volt, de ezután kósza körbetekintést követően („kérdezem a következő zenekart, elkészültek-e már – jajj, hogy még nem?”) olyan rendkívül fontos információkat is megtudhattunk, mint például hogy ki tervezte Péterfy Bori fellépőruháját, illetve mi a titka Lovasi András szétálló frizurájának. Mindazonáltal ezzel együtt is jobb megoldás volt ez, mint ha semmi sem szólt volna az átállások alatt.
A koncert egyébiránt rendben volt, bár az örök dilemma, ti. hogy működnek-e a Cseh Tamás-dalok egy-egy zenekar saját stílusába átültetve (egyáltalán, zenekarral), ezúttal is többször felmerült bennem. A Kistehén Budapest-feldolgozásáról már szóltam korábban, véleményem azóta se változott – ez egyszerűen nem jó. A Heaven Street Seven átirata szintén olyan lett, hogy aki nem ismeri az eredetit, gyakorlatilag nem tudja megkülönböztetni a saját dalaiktól. A Besh-o-droM változata sem ütött annyira – a közepe táján eléggé szétesett, ezen kívül meg alapvetően nem illenek össze a csujjogatós ritmusok ezekkel a szövegekkel. Másik János feldolgozása viszont az egyik legjobbra sikerült, de hát ez nem is meglepő annak fényében, hogy szerzőtársak voltak. Rajta kívül a Quimbynek állnak még nagyon jól ezek a dalok, tőlük el tudnék képzelni akár egy teljes feldolgozáslemezt is. Érdemes továbbá megemlíteni a Péterfy Bori & Love Band-et (vagy mint a fellépést követő beszélgetésből megtudhattuk, Pálffy Borit és a Lóvé Bandát – ilyen névvel kaptak ugyanis felkérést egy alkalommal). Az általuk választott dal is olyan, hogy simán lehetne saját szerzemény, viszont a HS7-tel ellentétben ez mégse hatott idegenül, mert a dalnak is jól állt ez a köntös. Egyébként érdekesség, hogy a Forró város előadásában vendégzenészként Császári Gergely működött közre. Végezetül említésre méltó a PASO átirata, akik ismét bebizonyították, hogy a jamaicai eredetű stílust simán rá lehet ültetni bármire, népdaloktól kezdve egészen az egy szál gitáron előadott balladákig. Persze ez közel sem sikerülhetne bárkinek, ők viszont profik a maguk nemében.
Mióta csak Szigetre járok, a fesztivál első napja azzal az érdekes tulajdonsággal bír, hogy mindig ekkor lép fel a legtöbb olyan előadó, akire különösen kíváncsi vagyok. Idén is így volt, a nagyszínpad összes aznapi programja iránt élénken érdeklődtem, ezeket követően pedig a Bad Religion koncertjét vártam fokozottan. Az első fellépő a Gwar volt, és ez már rögtön felvet néhány kérdést. Tudni kell, hogy a csapat műfaját tekintve szörnymaszkos metálban utazik. E stílus bizonyos szubkultúrák körében nagyon népszerű, sőt ami meglepőbb, egy mainstream áttörést is elkönyvelhetett néhány éve, mikor a Lordi nevű finn együttes nyerte meg az addig (és azóta is) kizárólag nyálpop előadók által dominált Eurovíziós Dalfesztivált. Jelen esetben az jelentette a komoly kérdést, hogy mégis mit keres ez a nagyszínpadon délután 3-kor, tűző napsütésben. A zenekar ettől függetlenül gond nélkül lenyomta műsorát, egy Hitlernek öltözött tag ezalatt szinte végig a nézőket locsolta művérrel, aminek következtében még órákkal később is számos elszíneződött felsőtestű embert lehetett látni. A show tehát megvolt, nekem mégse ütött akkorát, mert ennél kevésbé közönségbarát zenét nehezen tudok elképzelni. Az a fő probléma a látványos színpadi jelenléttel bíró formációkkal, hogy nagyon ritkán sikerül az ötletes külsőségeket jó zenével párosítaniuk, pedig mindkettő elengedhetetlen ahhoz, hogy a többség ne puszta vásári látványosságként tekintsen rájuk. Mindenképp ezen kivételek közé tartozik a magyar Yellow Spots, illetve a Ska-P is, őket lásd pár sorral lejjebb. Tehát a Gwar itt volt és hozta a kötelezőt, de nem hiszem, hogy arra lenne igény, hogy metálfesztiválok kivételével gyakrabban is vendégeskedjenek nálunk.
Ezután következett a Toy Dolls, akik utoljára 3 éve a Zöld Pardonban léptek fel idehaza. Ők tulajdonképpen már jó ideje stabil haknigépezetté nőtték ki magukat, épp 30 éve aktívak (persze a végig stabil tag csak az énekes-gitáros Olga), és bár ma már csak évi pár koncertet vállalnak, ezeket azért odateszik. Tulajdonképpen nehéz dolguk nincs, emlékeim szerint azon a bizonyos zöld pardonos koncerten is ugyanez a színpadkép, és valószínűleg nagyrészt ugyanez a repertoár szerepelt. A számok egyébként nem sokban különböznek egymástól, tehát aki nem nagyon nagy rajongó, azt feltehetőleg nem igazán tudja végig lekötni az egyórás program. Elől állva nekem is sok lett volna, de negyed óra után kényelmesen hátra húzódva az árnyékba végül is kellemes szórakozást nyújtottak. A színes napszemüvegek és gitárok pedig továbbra is jól néznek ki.
A Ska-P kapcsán be kell vallanom, már tavaly se igazán örültem neki, hogy a Szigetre hívták meg fellépni őket, mondjuk a Petőfi Csarnok helyett. Ugyanis még előző év februárjában kint voltam megnézni őket Bécsben, ahol egy szenzációs kétórás klubkoncertet adtak, szinte az összes kedvencemet műsorra tűzve. Egy fesztiválon erre természetesen nincs lehetőség, marad a 75 perc körüli játékidő a délutáni sávban. Persze ez legyen a legnagyobb probléma, így is nagyon vártam, hogy újból láthassam őket, mivel szerintem a létező egyik legjobb koncertzenekarról van szó. Fentebb említettem, hogy a színpadi show mellett a jó zene – oké, ez egy szubjektív fogalom, szóval mondjuk inkább emészthetőnek – is elengedhetetlen ahhoz, hogy egy produkció szélesebb tömegek tetszését is elnyerhesse. Jelen esetben mindkét feltétel maradéktalanul teljesül, ez pedig meg is mutatkozott a koncertre kíváncsi közönség impozáns nagyságában. A Ska-P életművében az is remek dolog, hogy a sokak által kedvelt társadalomkritikát úgy tudják megoldani, hogy ne feltétlenül a szöveg vigye el a hátán a dalokat. Nyilván egy szinte kizárólag spanyolul éneklő csapatnál ez alapfeltétel, de emellett aki érti a nyelvet, a mondanivalót is hozzá tudja adni az egészhez. Összességében nekem idén is ez volt a Sziget legjobb koncertje.
Következett a Hives, akik szintén erősek színpadi megjelenésben, elég csak azt említeni, hogy óriás betűkből rakták ki a háttérbe az együttes nevét, illetve hogy a zenészek és hangszereik mellett még a pakolóemberek is egyöntetűen fekete-fehér színben pompáztak. A Hives igencsak vicces zenekar, sajnos azonban számos egyéb poén mellett a „Hello Hungary, are you hungry?” című, véleményem szerint minimum egyhetes ételmegvonással büntetendő beszólást is el kellett szenvednünk, igaz azt is hozzá tették, hogy „…for rock'n'roll”. Ettől eltekintve a tagok komoly tiszteletet érdemelnek, főleg az énekes, aki annyit rohangált a színpadon össze-vissza, mintha focimeccsen lenne. Ezen túlmenően felmászott a színpad oldalán a tartószerkezetre, aztán a lábdob tetején állva énekelt, és még sorolhatnám. Egyébként ha jól értelmezem mások beszámolóit, az ilyesmik minden fellépésükön bevett dolognak számítanak. Maguk a számok viszont sajnos elég egysíkúak, az énekhang nekem kicsit bántó is, úgyhogy a Toy Dolls-hoz hasonlóan ennek is hátulról követtem a nagy részét. Mindazonáltal szórakoztató volt, a legközelebbi alkalmat sem fogom kihagyni.
A szerdai nap headliner fellépőjének a Madness nevű ska-legendát választották a szervezők, amit elsőre kicsit furcsállottam, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen menőnek számítanak. Viszont ha a 30 Seconds to Mars főzenekar lehetett pár nappal később, akkor ezen se lepődhet meg senki (na igen, ezért is bőven szidják a Szigetet a vele nem szimpatizálók). Kicsit egyébként nagy az arcuk brit barátainknak, egyből egy „Földönkívüliek kedvéért: mi vagyunk a Madness!” üdvözléssel kezdtek, majd felhívták a figyelmünket az épp akkor zajló magyar–angol focimeccsre, mondván, úgyse lövünk nekik egy gólt sem. Később aztán bemondták a 2:1-es eredményt, akkor már csak annak örültek, hogy azért mégiscsak ők a jobbak, hisz legyőztek minket. A zenéjük viszont kellemes slágeres popzene, simán táncolható, a lexikonok „rádióbarát” címszavát ezzel lehetne illusztrálni. Belehallgatni mindenkinek érdemes.
Az A38-wan2 sátor külön intézmény a Szigeten. Napközben főleg magyarok lépnek fel itt, a 23:30-kor kezdődő sávban viszont minden nap egy akár a nagyszínpadon is helyénvaló előadó. Ebből kifolyólag a helyszín méretei óriásiak, sőt én már-már nyomasztónak mondanám. Azonban így se volt elég nagy ahhoz, hogy a Bad Religion koncertjére ne teljen meg színültig. Sajnos lépni sem lehetett, ez pedig nagyban lecsökkentette az épp 30 éve alakult punkrock-legendák élvezhetőségét. Ráadásul itt is kifejezetten egysíkúak a dalok, az énekhang nem túlzottan nagy terjedelmű, és bár a szövegek ebben a stílusban szokatlan módon nagyon okosan ki vannak találva, néhány számot kivéve nem nyújtottak nagy élményt. De legalább újabb legendát láthattam élőben.
(Fotók: Kékes Szaffi, sziget.hu)
Folyt.köv.
