Ereszcsatorna, seprőnyélre erősített gyerekszinti, mosódeszka, porszívó – csak néhány elem a Magic Mosquitoz együttes hangszerparkjából, amivel már önmagában joggal pályázhatnának a legőrültebb zenekar megtisztelő címére. A csapat azonban ennél jóval többet nyújt: mindegyik fellépésükön igyekszenek megújult színpadi megjelenéssel és repertoárral előállni. A méltatlanul kevéssé ismert, de ennek ellenére lelkes formáció frontemberétől, Rabi Marcitól mindenekelőtt azt akartam megtudni, megéri-e nekik a rengeteg időbefektetés. Az interjúban ezen kívül szóba kerül, előny vagy hátrány-e az, hogy ennyire hibrid zenét játszanak, illetve arra is fény derül, mi köze a zenekarnak David Attenborough-hoz.
Bevezetésként mesélj kicsit a kezdetekről – hogy jött ez a semmiképp se mindennapi mocsári koncepció?
Az előzményekhez tartozik, hogy én harmonikáztam egy Wild Cows nevű autentikus blues/rockabilly formációban, amelynek 5 évvel ezelőtt szakadt vége. Ezután ott álltam zenekar nélkül, úgyhogy felhívtam néhány haveromat, akiket még a pomázi zeneiskolából ismertem. El is kezdtünk próbálni, és egy idő után megvilágosodtunk: ötvözzük a garázs rock and roll-alapokat voodoo és zsékategóriás horroros elemekkel. Ezt továbbfejlesztve jutottunk el aztán a mocsári kerettörténethez, ami az egész együttes alapja lett – mellesleg a tudományos érdeklődésemhez is kötődik, hiszen PhD hallgatóként a teknősök és a krokodilok evolúcióját kutatom, amelyek jórészt ugye kifejezetten mocsári élőlények. Egyébként én mindig is nagyon szerettem az úgynevezett mocsár-bluest és mocsár-rockot, amelyek bár nem túl ismertek, de ettől még létező műfajok – például Lightnin’ Slim, Slim Harpo, vagy a híresebbek közül a Creedence Clearwater Revival tartozik a képviselőik közé.
Innen indult az egész, hogy folytattátok?
Ebbe a mocsárba mi egy kicsivel több dolgot beleálmodtunk: maga a kifejezés olyan egzotikusan hangzik, hogy szerettük volna, ha kerül mögé valami határozott arculat is. Screamin' Jay Hawkins hatását kell kiemelnem ezen a téren – ő volt az első zenész, aki még az ’50-es években megalkotta a rock n’ roll agybeteg formáját: voodoo varázslóként ordítozott, koporsóból kelt ki koncert közben, afrikai törzsfőnöknek öltözött be és úgy viselkedett, mint Anulu a Kincs ami nincs-ből. Mindez egy gyökeresen eltérő szemléletet honosított meg akkoriban a már létező rock n’ roll-on belül, és ennek mi nagy tisztelői vagyunk a moszkítókkal. Így állt össze végül a kép: vegyük egyrészt a mocsár-keretsztorit, adjunk hozzá némi mississippi bluest-t és garázspunkot, illetve legyen meg a horror/voodoo-fíling is, de ne az a válfaja, amit a hörgős metálbandák nyomatnak kecskefejjel, hanem sokkal inkább az ’50-es évekbeli ostoba horrorfilmekre jellemző külsőségek. A nevünket is így választottuk: egyrészt szerettük volna, hogy legyen valami utalás az említett időszakra, mert a zenénk jelentős részben mégiscsak az ’50-es évekből táplálkozik, másrészt pedig a mocsári kötődést is meg akartuk jeleníteni. Így lettünk végül Magic Mosquitoz.
Merre haladtatok tovább ezután?
Kitaláltuk, hogy ha már adva van ez a világ, mindegyik koncertünket fűzzük egy adott sztori köré. A középpontban persze mindig a mocsár állt, és azért sem volt nehéz beilleszteni egy kerettörténetet a számok közé, mert a legtöbb dalunk is ilyen témájú. Például lemegy egy fiú és egy lány randizni a mocsárba, elkezdenek evezni, minden nagyon romantikus, de hirtelen megtámadják őket különféle krokodilok, férgek, pókok – ezt látva még gyorsan szúrnak egyet a ladikban, mielőtt mindketten elmerülnek. Nagyjából így épül fel az összes számunk, általában angol szöveggel, de van pár magyar nyelvű is. Látszik tehát, hogy a mocsári erotika gyakran megjelenik a számokban, és nem túl bonyolult a koncepció.
A fentiekhez pedig még jött a színpadi show.
Igen, ez egy kis idő elteltével állandósult. Eleinte még sima sárga ingben álltunk ki, nem sokban különböztünk bármelyik diákzenekartól, de aztán kitaláltuk, hogy nagyon kevesen művelik itthon ezt a fajta nagyon direkt színpadi sokkolást, úgyhogy mi betölthetnénk az űrt. Így is lett, és azóta ez a dolog kezdi kinőni magát: már nem elé
gszünk meg azzal, hogy hónapról hónapra – ennél gyakrabban nem nagyon játszunk – lenyomunk egy vagy kettő ugyanolyan bulit, hanem ha van elég időnk felkészülni, a legtöbb koncertünkön megújulunk. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy mindig az adott alkalom által ihletett jelmezekben állunk színpadra. Múltkor például a Gödörben játszottunk egy blues rendezvényen – itt az volt a mottónk, hogy aki nem válogatja szét a szemetét, azt hat láb mélyen elássuk a mocsárba. Maga a koncert pedig úgy nézett ki, hogy sittes zsákokat vettünk magunkra, hozzá gumicsizmát és egyéb hasonló kellékeket. Nemrégiben orvosi szerkóban végeztünk eleven emberes kísérleteket a közönségen. A január végi földrengés után én álkárfelmérőnek, a többiek szeizmológusnak, katasztrófavédelmi szakembernek öltöztek. Aztán volt a Valentin-napi bulink, ami előtt bevásároltam mindenféle visszataszító rózsaszín cuccot, szívecskés lufikat, a repertoárt meg Backstreet Boys-számokkal és különböző nyálas filmek betétdalaival turbóztuk fel. Ezeket gyakran csak egyetlen alkalommal játsszuk el, kivéve ha valamelyik annyira bejön, hogy az állandó programnak is része lesz. Például egy Hasselhoff-szám akkora siker lett, hogy azóta többször is műsorra tűztük.
Mindezeken túl még egyet csavartatok a stílusotokon. Mi jutott még eszetekbe?
A fentiek már így is elég hibrid keveréket alkotnak, de mi még egy diszkós vonalat is hozzáadtunk. Ugyanis mindannyian szeretjük a techno-zenét, de szigorúan nem az igényeset, hanem a lehető legigénytelenebb válfaját. Valahogy ráéreztünk arra, mennyire passzol egymáshoz az egyakkordos Mississippi-blues és a hasonló gazdagságú, ’90-es évekbeli szörnyen primitív techno-számok. Van ebben valami őserő, illetve a gitárosunk amúgy se igazán tud játszani a hangszerén, úgyhogy nagyon szeret különböző gagyi effektekkel kísérletezni. Ezeket mind kihasználjuk, illetve jött még hozzá egy 3000 forintos gyerekszinti, seprőnyélre erősítve, mert úgy menőbb. Ilyen látványelemünk amúgy elég sok van, mert egyikünk megörökölt egy színészi hagyatékot, ezen kívül pedig turkálóba is gyakran járunk. Említhetném még a mosódeszkát, illetve a mocsárszaxofont, amin én szoktam játszani és eredetileg ereszcsatornaként funkcionált. Volt hogy porszívóval játszottunk, a benzines kanna is gyakran szerepet kap… Ezeknek nyilván mind a sokkolás a céljuk. Újabban bevettük a tangóharmonikát, van már állathangos szintetizátorunk is, szóval folyamatosan bővítjük a kört. Egy templomi harmóniumra is szert tettünk, de azt még nem sikerült színpadra vinni.
Megéri ez a rengeteg időbefektetés?
Eléggé kétélű ez a dolog. Egyrészt a mi beteg lelkünknek nyilván megéri, de ugyanakkor lehetnének jóval többen is a koncertjeinken. Mert nyilván nálunk nem az a helyzet, hogy egyszer megnézel minket, és onnantól többet el se kell jönnöd, mivel már úgyis láttál mindent – nekünk minden koncertünk teljesen más, de persze nagyon kevesen vannak olyanok, akik rendszeres nézőnek számítanak. Amikor például négy fellépőből mi vagyunk az utolsóak, és az amúgy is kevés ember nagy része a csúszás miatt már előttünk hazamegy, akkor szokott menni a kesergés, de ezen igazából nincs értelme kiakadni. Fárasztó állandóan megújulni, de minket ez motivál – és amíg a szellemi műhely működik, tehát nem fogyunk ki abból a töménytelen mennyiségű agymenésből, ami egy-egy próbán előjön, addig a lelkesedésünk is biztosan kitart. Így pedig, hogy csak keveset játszunk, szinte évekre előre megvannak az ötleteink.
A közönségetek kikből áll össze?
Ebből a szempontból nagyon különleges helyzetben vagyunk, leginkább a zenekar hibrid irányvonala miatt, amit az előbb kifejtettem. Ez egyrészt hátrány, mert a „mindent bele” jelleg következtében még a rétegzenén belül is egy szűkebb réteg a miénk. Viszont a műfaji sokszínűségünkből az is következik, hogy rengeteg fajta rendezvényen lehetünk potenciális fellépők. Mi játszottunk már ortodox blues-fesztiválon, lakodalomban, nyomtunk már punkokkal közös bulit, a rockabilly-vonalon is megálljuk a helyünket, illetve az egészen agybeteg formációkat felvonultató trash-fesztiválok programjába is beleillünk. Ez mindenképp egy olyan előny, amit szerintem nagyon kevés zenekar mondhat el magáról. Talán a lagzikra kéne ráállni, vagy a spontán szabadtéri gerilla-koncertekre.
És az egyes közegekben milyen a fogadtatás, mennyire veszik a lapot az emberek?
Ami közös pont, hogy mindenhol nagy hatást váltunk ki a produkciónkkal – főleg amiatt, hogy a színpadi megjelenés gyakran éles kontrasztban áll a játszott zenével. A másik jellemző pedig az, hogy vihetünk bele bármekkora csavart, de alapvetően azért csak tánczene az, amit mi nyomunk. Így ha adott az alaphangulat, és mi is inkább egy ezt kidomborító műsorral megyünk, akkor mindig sikerül megmozgatni a jelenlévőket. Az már más kérdés, mindez megfogja-e őket annyira, hogy a következő koncertünkre is eljöjjenek – alapvetően azt veszem észre, hogy minimális az átjárás a zenekarok közönségei között. Emiatt nagyon nehéz megtalálni azokat az embereket, akik el is járnak rendszeresen, és be is jön nekik az a fajta agymenés, amit mi művelünk. A legszerencsésebb az, ha olyanok akadnak ránk, akik nem egy adott műfaj rajongói, tehát nem rendelkeznek konkrét elvárásokkal – ilyesmiknek mi nyilván nem tudunk megfelelni. Sokkal könnyebb közönséget építeni úgy, ha jól behatárolható a stílusod, így a szervezők és a nézők is pontosan tudják, mire számítsanak. Mi viszont egy másik utat választottunk, ami sokkal ingoványosabb, viszont egyben jóval közelebb áll a zenekar tagjaihoz.
Mit kell tudni a lemezetekről? Milyen dalok kerültek rá, hogy zajlottak a felvételek, mikor jelent meg?
Ez gyakorlatilag egy jobb minőségű demónak készült, 7 szám található rajta, amelyek között van saját és elfeledett előadók feldolgozásai is. Nem töltöttünk túl sok időt a felvételekkel, stúdiót nem is kerestünk, hanem a pomázi zeneiskolában rögzítettük az egészet élőben, akár egy garázsban. A dalok inkább a zenekar eredeti irányvonalához tartoznak, a mocsár-blues-rock’n'roll jelző illik rájuk legjobban. Extraként annyit tettünk hozzá, hogy a számok közé beraktunk mindenféle agymenéseket: valami szúnyogos dokumentumfilm részletét a National Geographic-ról, különböző mocsárzajokat, ’40-es évekbeli horrorfilm-betéteket, sőt még David Attenborough is szót kap. Mindehhez pedig egy nagyon szép borító társul, néha azt gondolom, hogy már-már igényesebb is, mint maga a zene (mosolyog). Ami a megjelenést illeti, az első példányok már nagyjából egy éve kijöttek, de egyszerre mindig csak pár tucatot gyártunk le belőle, mert több úgyse fogyna. Aztán ha ezek elkeltek, csinálunk még néhányat. Ha valaki szeretne belőle, szóljon nyugodtan.
Mit gondolsz, mennyire működnek a dalok önmagukban, a színpadi show nélkül?
Az agybeteg hangzás nyilván így is érződik – én mindig azt szoktam mondani, hogy ez nem az a lemez, amit csak úgy beraksz, hogy szóljon valami a háttérben. Eleve nem stúdiókörülmények között vettük fel, ezért van egy éle az egésznek. Persze a színpadi megjelenést képtelenség reprodukálni, de szerintem az energia ettől függetlenül átjön. A hangzásvilágunk meg azért önmagában is elég eredeti, alapból nagyon kevés a szájharmonikás frontember, ehhez pedig jönnek még a különböző agyament hangszereink, effektek, plusz én harmonika-mikrofonba énekelek, amitől úgy szólok mint egy alligátor. Az viszont tény, hogy ez a produkció élőben jobban üt, szóval még ha rögzíteni is akarjuk, a jövőben célszerűbb lesz némelyikhez klipet is társítani.
Mik a terveitek a jövőre nézve?
Folyamatosan jönnek az újabb és újabb ötleteink, egy mocsári klip felvételei már rögzítésre is kerültek. Szeretnénk továbbá egy teljes David Hasselhoff-műsort összerakni, aminek az is apropójául szolgál, hogy újra elkezdett koncertezni – persze kizárólag német nyelvterületen, pedig máshol is mekkora igény lenne rá… Lesz egy tematikus rajzfilmslágeres est is, mert csomószor vettünk már elő egy-egy ilyen betétdalt, de kéne csinálni egy olyat is, hogy csak ehhez hasonlókat nyomunk, mellé meg nyilván beöltözünk mondjuk szuperhősöknek. Tervezzük a Diszkó a lápban folytatását is részben Rednex és magyar techno átiratokkal. Most éppen a sci-fi karácsonyunk folytatásán, a „Sunáznám a robotod sci-fi partyn” dolgozunk, ostoba sci-fi hangszereléssel, asztonautának vagy éppen ufo-nak öltözve. A többit azért lenne most nehéz megemlítenem, mert tényleg annyi ilyen hülyeség jut eszünkbe, hogy állandóan fel kell őket vennünk diktafonnal, különben azonnal elfelejtjük. Emellett pedig nem lehet megunni az eredeti horror-rock’n’roll koncepciót sem, amitől az utóbbi időben sokszor elkanyarodtunk. Annyi biztos, hogy megéri minket folyamatosan nyomon követni, mert az összes bulink eseményszámba megy, mindegyikkel tudunk újat nyújtani.
(A képek három különböző koncertről vannak – Fotó: Kékes Szaffi [http://koncertfotok.blog.hu] – A zenekar facebook-profilja itt, youtube-csatornája itt.)
