Nevem senki címmel adta ki negyedik albumát a budapesti klubéletben 2004 óta jelenlévő Pluto zenekar. A 12+1 dalt tartalmazó korong most először nem szerzői kiadásban, hanem a Narrator Records gondozásában jelenik meg. A Nemes András által irányított csapat más területen is szintet lépni látszik: a tavalyi évben történetük során először több nagy fesztiválon is szerepelhettek, illetve az MR2 is felfedezte őket, ez pedig szép lassan rajongótáboruk növekedésében is megmutatkozik. A koncerteken elhintett összekötő szövegekből mindeközben az jött le, hogy az új dalcsokor a 2009-es Menedékhez képest olyan stílusbeli változásokat hoz majd, amelyek még inkább elősegíthetik a nagyobb tömegekhez történő eljutást.
Ezt a legésszerűbben nyilván úgy lehetett értelmezni, hogy a számok az eddiginél populárisabb hangvételűek lesznek. Kicsit tartottam ettől, hiszen számos előadó esetében (neveket inkább nem írok) láthattunk már példát arra, hogy a minél szélesebb rétegeknek való megfeleléstől vezérelve feladták addigi elveiket, és óvszer nélkül fogyasztható biztonságos konzumzenét kezdtek játszani – legtöbbjüknek pedig rövidtávon bejött a dolog, még azzal együtt is, hogy jó páran kiábrándultak belőlük emiatt. A Pluto legfőbb jellemzője viszont mindig is a megalkuvás nélküli rock n’ roll volt, az elvárásokkal nem nagyon törődve, így csak reménykedni tudtam benne, hogy nem „adják el a lelküket” a népszerűségért cserébe.
Szerencsére ilyesmiről szó sincs, bár tény, hogy a Nevem senki valóban az eddigi legkönnyebben befogadható Pluto-lemez, amelynek szinte minden dala potenciálisan rádióbarát. A játékidő is ezt támasztja alá: a leghosszabb szám se éri el a 4 percet, nagy részük pedig 2 és fél perc környékén mozog. Utóbbi tendencia amúgy már Nemes András másik zenekara, a jelenleg nem aktív Biorobot repertoárjában is megmutatkozott, hiszen nekik is alig van 3 percesnél hosszabb szerzeményük. Úgy tűnik, hogy most a Pluto is ebbe az irányba mozdult el, de mindezt legitimálja, hogy a szövegek szerepe semmivel se csökkent. A kedvencem ezen a téren a párszor már élőben is eljátszott Mások könnyei, illetve a Szerelem a tajgán és a Szálloda a Holdon is szokatlan alaphelyzetre épít. Szövegét tekintve tulajdonképpen csak A Nagy Szívbűvölő mondható a szó szoros értelmében vett popdalnak, ez viszont éppen ebből a célból készült (lásd kicsit lentebb).
Hangszerelés terén is jelentős változások történtek. Egyrészt az eddig elmondottakból adódóan csak nyomokban maradt meg az előző albumot meghatározó nyers garázsrockos hangzás – talán az Egyszeregy az egyedüli olyan dal, amelynél többé-kevésbé visszaköszön. A lemezborítón látható eltakart arcú lány amúgy az Elszabadulás tér című szintén új szám klipjéből lehet ismerős, ez viszont nem került rá a korongra, így minden bizonnyal már kiadatlan is marad. További új elem a billentyű, amely először a tavalyi Akusztik koncerten szerepelt a felállásban, de stabil résztvevőjévé nem vált, csak alkalomszerűen élvezhettük Darvas Benedek virtuóz játékát. Bár a stúdiófelvételeknél közreműködött, az állandó tagságot most se vállalta – valószínűleg saját zenekara, a Vasárnapi Gyerekek mellett nem jutna rá elég ideje. Mivel azonban a lemez dalainak túlnyomó többségében szerepel szintetizátor, amit az élő előadás során nehéz lenne kihagyni, valaki minden bizonnyal csatlakozik majd a csapathoz.
Egyébként ami a billentyűszólamokat illeti, főleg a ska stílusra jellemző orgonabetétek kerültek a dalokba. Kár ezért, mert az egyetlen kivétel, ahol tényleg valódi zongora szerepel, egyben a legjobban is szól – legalábbis szerintem ebbe a zenei környezetbe sokkal inkább illik a tiszta hangzás. A Nagy Szívbűvölő című számról van szó, amely Péterfy Bori előadásában az utóbbi hetek során már az MR2 toplistájának tetejét ostromolja. Ennek kapcsán meg kell jegyezni, hogy Nemes András nagyon koncepciózusan terelgeti zenekarát az egyre nagyobb ismertség irányába: jól ráérzett arra, hogy a rádió által leginkább propagált előadók népszerűségét kihasználva a Pluto is reflektorfénybe kerülhet. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy akár Péterfy Bori, akár a trombitaszólam eljátszására felkért quimby-s Kárpáti Dódi ne lenne kiváló zenész. De a fő hangsúly ezúttal nyilván nem a teljesítményükön van, hanem hogy nevükre „ráharapva” a közönség azon rétegeihez is eljuthat a Pluto híre, akik másképp talán sose hallottak volna róla. Ez a jelenség amúgy az egész MR2-műsorpolitika rákfenéje: rengeteg zenekar lenne saját jogán is méltó arra, hogy ronggyá játsszák a dalait, mégis csak „mások hátán” van igazi esélyük a szerkesztők látóterébe kerülni.
A fenti szám kétszer is szerepel a lemezen: egyrészt bonus track-ként a már említett verzióban, másrészt pedig Nemes András előadásában, tehát teljes értékű Pluto-dalként. Utóbbi meglepő kissé, mert a frontember eredetileg azt nyilatkozta, ezt a szövegét mindig is női énekkel képzelte el – úgy tűnik, időközben a saját hangján is elfogadhatóvá vált számára. Érdekesség, hogy a refrén alatt feleselgető férfikórust ebben a változatban nők alakítják, így a kettő gyakorlatilag inverze egymásnak. A női vokál amúgy szintén új elem, most fordul elő első ízben a zenekar repertoárjában, viszont rögtön fontos szerepet is kap: több dal karakterét teljesen meghatározza. A Kipkop című számban külön jelentőséget ad neki, hogy „az angyalok leszóltak a magasból” sort követi a „te hülye vagy tényleg” kórus.
Ha a zenekar eddigi albumait mind egy-egy állomásnak tekintjük, a Nevem senki méltó folytatása ennek az útnak. Az egyedül rögzített első lemez kísérletezése, a második útkeresése, illetve a harmadikat meghatározó odalépős rock n’ roll után újabb lépcsőhöz érkezett a csapat. A mostani populáris hangvétel lehetővé teszi, hogy nagyobb rétegek is vevővé váljanak zenéjükre, mellesleg pedig így azzal se lehet vádolni őket, hogy nem tudnak megújulni. A labda most már a tömegmédiánál van: ha ők is vevők lesznek rá és megfelelő nyilvánosságot adnak neki, idén akár a megérdemelt áttörésre is sor kerülhet.
(A dalok meghallgathatóak itt, következő budapesti koncert április 9-én.)
