A napokban jelent meg a Stereomilk együttes második, „aZ” címre keresztelt nagylemeze. A 10 dalt tartalmazó korongon évekig dolgozott a csapat (illetve a háromfős alkotói mag), de véleményük szerint megérte a befektetett munka: a végeredménnyel mindannyian maximálisan elégedettek. Ezzel egyidőben a felállás terén is változás történt: a basszusgitárosi posztot határozatlan ideig a Quimby-ből ismert Mikuli Ferenc tölti be. Szekeres András frontembert a fentiekkel összefüggő témák mellett másik zenekaráról, a Junkies-ról, illetve a nemsokára visszatérő Hiperkarmához való viszonyáról is kérdeztem.
Mi az összbenyomásotok a lemezről, hogy készült, mennyire jelent új irányt?
Négy és fél év telt el az első és mostanáig utolsó lemezünk óta, ami nagyon nagy idő. A végére már szinte „minden mindegy” alapon nyomtuk – szóval eljutottunk oda, hogy egyáltalán nincs értelme sietnünk vele. Nekem ez talán a tizedik lemezem életemben, és még egyiken se dolgoztam ennyit, mert sose volt rá ennyi idő. Azt már az elején éreztük, hogy ez egy jóval fajsúlyosabb anyag lesz, sűrűbb és nehezebben emészthető az elsőnél. Hárman dolgoztunk rajta, Almási Endre gitáros, Birkás Geri barátom és stúdiótársam, illetve én. Mindannyian száz százalékig kivettük a részünket belőle, csak az válhatott véglegessé, ami ellen egyikünknek sem volt kifogása. Ez azért is volt nagyon nehéz, mert Endrével sokban különböznek a zenei elképzeléseink, eléggé a „két dudás egy csárdában” esete áll fenn. Éppen ezért az volt a célunk, hogy mindig a legkisebb közös többszöröst találjuk meg. A végére ez meg is valósult, de sokszor nagyon nagy veszekedések árán. Így utólag egyébként már tök jó érzés beszélni erről, mert amíg nem készültünk el vele, elég nagy terhet jelentett nekem maga a szituáció, hogy nincs kész – ez szerencsére végre lekerült a vállamról, úgyhogy azóta kicsit jobban érzem magam.
Mi okozhatta vajon a késést az elmondottakon túl?
Volt egy elvégzendő feladat, amit folyamatosan halogattunk. Teljesen félredobva sose volt, de nekem ugye ott van mellette a Junkies, illetve közben gyerekem is született. Az is tovább bonyolította a dolgot, hogy nagyon szét voltunk szóródva: én Pesten élek, Endre akkor még Dunaújvárosban, a stúdió pedig Érden volt. Aztán jött a fordulat, Endre felköltözött, az érdi stúdióból átjöttünk a Keleti Blokkba, és ettől az egész nyakatekert szituáció teljesen egyszerűvé vált. Most én 100 méterre lakom a stúdiótól, Endre legfeljebb 1 kilométerre, Geri pedig tőle 200 méterre. Hirtelen mindannyian egy pár kilométer sugarú körön belülre kerültünk, és innentől nagyon könnyű lett a dolgunk. Például a Légypapírt az első Keleti Blokkos próbánkon írtuk, kábé 5 perc alatt, ami azért kezdetnek elég jó volt. Ekkor kezdtem el érezni, hogy sínre került a dolog, és biztosan össze fog állni a lemez – addig közel sem voltam biztos ebben.
Megkönnyítette a munkálatokat az, hogy a saját stúdiótokban dolgozhattatok?
Az a legjobb ebben, hogy így annyit foglalkoztunk a felvételekkel, amennyit akartunk. Manapság már gyakorlatilag bárki számára elérhetőek a profi stúdió-felszerelések, ami régebben szinte megfizethetetlen volt – talán ezért is készülnek az utóbbi időben jobb lemezek, mert így mindenkinek elég ideje jut kísérletezésre, ami nagyon fontos. Mi például komplett hangszereléseket dobtunk ki a kukába, mert valamelyikünknek nem tetszett.
A Légypapírt elég sokat játszotta az MR2, megéreztétek ennek a hatását?
Aha, abszolút. Nyilván az ilyesmi sosem árt, sokan megismerték ennek kapcsán a zenekart, megnézték a klipet a youtube-on, illetve úgy általában elkezdtek érdeklődni irántunk. Persze egy fecske nem csinál nyarat, de ha tendenciózusan elkezdenék játszani a dalainkat, az biztosan a helyes mederbe terelné a dolgokat. De itt mindig is zene minősége számít, és szerintem ezen a téren nincs szégyenkeznivalónk, mi megtettünk mindent a siker érdekében.
Nemrégiben Mikuli Feri lett a basszusgitárosotok. Hogy jött ő a képbe és milyen vele együtt dolgozni?
Ő hivatalosan ideiglenes kisegítőként van nálunk. Endrével nagyon jó barátok, illetve én is gimnazista korom óta ismerem, mert ugyanoda jártunk, csak ő pár évvel fölöttünk. A dobosunk pedig játszott is a Quimby-ben még a ’90-es évek elején. Szóval ismerjük jól egymást, de az majd idővel kiderül, mennyire tud működni a zenekar ebben a felállásban. Lesz néhány koncertünk vele, például Orfűn ő játszik majd, de a Hiperkarma visszatérő buli pont nem jó neki. Ez tipikusan a „puding próbája az evés” szindróma – kedve lenne hozzá, viszont a Quimby-vel nagyon elfoglaltak mostanában, illetve neki is ott a családja… Ezzel együtt ha be tudja vállalni, mi nagyon örülünk neki, mert ő egy nagyon pozitív ember, emellett irtó szerény is. A zenészi kvalitásait pedig főleg nem kell ecsetelni, hiszen mindenki tisztában van vele. Mindenesetre az ő helyettesítésére is találtunk egy srácot, Almásy Danit, aki szintén iszonyú profi. Egyszer próbáltunk eddig – a következő koncertre, mert az rögtön olyan lesz, amin Feri nem tud ott lenni – de többnek nem is nagyon érzem szükségét, mert már most mindent tud. Lényeg a lényeg, nem esünk kétségbe, minden eshetőségre van forgatókönyvünk: akkor sincs gond, ha Csabi (az előző basszusgitáros, aki határozatlan időre Angliába költözött – L.D.) esetleg nem jönne vissza, és akkor se, ha Ferivel hosszabb távon nem működne a dolog. A Danival való felállásnak amúgy van egy olyan érdekessége, hogy így két Szekeres és két Almási(y) alkotja a zenekart, és senki se rokona a másiknak.
Ha már említetted a Hiperkarmát, mit szólsz a visszatérésükhöz?
Ha feltesszük a kérdést, hogy miért is áll össze a Hiperkarma, a válasz adja magát: azért, mert a Robi végre jól van – és szerintem ez a legjobb dolog az egészben. Neked nem kell mondanom, de mindenki más is láthatja, hogy mekkora elánnal tért vissza a zenei életbe: rögtön négy lemezt ad ki szinte egy időben. Ez egyébként mindent elmond róla, és nagyon jól elárulja a mostani állapotát. Ő világéletében munkamániás volt, inkább az tűnt furcsának, ha nem csinált egyszerre ennyi dolgot. Gyakorlatilag most pár év pihenő után minden visszazökkent a régi kerékvágásba, és remélhetőleg több hasonló törés nem is lesz. Egyébként úgy tűnik, hogy az ilyen maradandó dolgokon, mint a Hiperkarma, egyszerűen nem fog az idő – szerintem akkor is ugyanúgy megmaradt volna a rajongóik lelkesedése, ha tíz évig állnak.
A Junkies és a Stereomilk két eléggé különböző stílusú zenekar, mindig jól elfértek nálad egymás mellett?
Úgy gondolom, hogy a két banda együtt ad ki engem. Igazság szerint az első Stereomilk-lemez így utólag már kicsit lágynak tűnik nekem, mert én azért rock n’ rollosabb csávó vagyok annál, de ezzel együtt szeretem. Az is én vagyok, meg a Junkies is a maga zúzós stílusával – a kettő gyakorlatilag szimbiózisban él egymással. Nem is akarnék erről többet mondani, szerintem tök jól megférnek egymás mellett.
A közönségben mekkora az átfedés?
Az az igazság, hogy egyáltalán nincs. Ez amúgy minket is meglepett, mert azt hittük, hogy legalább egy minimális mértékű átfedés lesz, de nem jellemző. A dolgunk is jóval nehezebb volt így, mint mondjuk a Lovasinak a Kiscsillaggal, vagy a Barbaróéknak a Zorallal, mert ezek ha sokban különböznek is, valamennyire azért mégiscsak hasonlítanak a Kispálhoz, illetve a Junkies-hoz. Én például konkrétan a Kiscsillagon keresztül ismertem és szerettem meg a Kispált, legalábbis a magam módján. Az egyik gyakorlatilag utat nyitott a másikhoz. Szóval tényleg nagy fába vágtuk a fejszénket, mert a Stereomilket teljesen más stílus jellemzi, és még azok se feltétlenül nyitottak felé, akik amúgy elismerik a dolgaimat. De végül is ezt az évek során megemésztettük, úgyhogy ma már nincs vele különösebb bajunk.
Nagy Oasis-rajongó vagy, a Stereomilk-koncertek repertoárjában is szerepel pár daluk, illetve alkalmanként egy önálló tribute-zenekarral is fellépsz. Mit szóltál a feloszlásukhoz, és hogy tetszik az utódjuknak számító Beady Eye lemeze?
A helyzet az, hogy eddig csak néhány dalukat hallottam, bár nyilván lett volna alkalmam az egész lemezt végighallgatni, de egyelőre nem tettem – mindenesetre azok alapján nem tűnik rossznak. Azért remélem azt is, hogy valamikor a jövőben lesz még Oasis, de annak mindenképp örülök, hogy az utolsó turnéjukon sikerült megnéznünk őket Bécsben.
Mik a terveitek a következő időszakra, a fesztiválszezont is ideértve?
Nagyon sok tervünk van a lemezzel, és külön örülünk neki, hogy rossz kritika mostanáig nem érkezett róla – persze annak is biztosan eljön majd az ideje, de nem baj, mert az ilyesmiből is csak tanulunk. Egyelőre minden tök ideálisan zajlik, sokan meghallgatták a netre feltöltött verziót, nemrég pedig fizikai formátumban is elkészült – ezt 800 forintért fogjuk árulni a koncerteken, ami nyereséget nyilván nem fog hozni, de így remélhetőleg elmegy majd belőle egy tisztességes példányszám. Fesztiválok tekintetében akad néhány dátum, egyelőre két konkrétumot tudok mondani: az egyik a már említett Hiperkarma visszatérő buli június 18-án, a másik pedig a Fishing on Orfű a rákövetkező hétvégén. Utóbbi egyébként a kedvenc nyári fesztiválom, mondom ezt úgy, hogy gyakorlatilag az összesen megfordultam már. Tavaly voltam ott először, és egyből megragadott a családias hangulata. A továbbiak még alakulnak, jó lenne például egy Hiperkarma-turné keretében végigszántani az országot, ha most tényleg újra nekiindulnak. Egyelőre nem beszéltünk róla, de szerintem sanszos a dolog. A fő cél az, hogy minél többet játsszunk mindenfelé, és a legjobb, hogy végre tényleg egy olyan lemezt tettünk le az asztalra, amivel mindannyian elégedettek vagyunk.
A következő koncert május 13-án lesz a Hunnia Bisztróban, később pedig tervben van egy nagyobb szabású lemezbemutató is sok vendéggel, hogy minden felvett hangszer élőben meg tudjon szólalni. A zenekar facebook-profilja itt elérhető. Interjú fotók: Kékes Szaffi (http://koncertfotok.blog.hu)
