A Májusünnep harmadik operaelőadása Verdi Rigoletto című mű
ve volt, melyet az első kettő után nagyon vártam, abban bízván, hogy legalább egy olyan színpadi előadást hallhatok az "ünnep" alatt, ami valóban megállná a helyét bármely világszínvonalú dalszínházban. A főszereplők nemzetközi szinten is előkelő helyen jegyzett előadók – külön öröm, hogy a címszerepet a budapesti opera kiváló énekese, Kálmándi Mihály öltötte magára ezen a két estén.
Verdi középső alkotói korszakának remek darabja a Rigoletto. A dráma alapvetően a három főszereplő viszonyán keresztül bontakozik ki, a zenei lélekábrázolás és az operai dramaturgia egyik utánozhatatlanul eredeti és zseniális példája e mű. Nem csak a szólamok technikai nehézségei, hanem a szerepek színészi eszközökkel való életre keltése is kihívás elé állítja az énekeseket. Mondhatnánk, hogy ez minden egyes operára igaz, azonban a Rigolettoban ábrázolt viszony apa és lánya közt olyannyira bensőséges és lírai, hogy annak megfelelő életre keltése valóban elengedhetetlen az opera érvényesüléséhez. Ezen az estén ez a feltétel is teljesült.
Gilda szerepében az olasz Patrizia Ciofi remekelt. Vékony, kis termetű megjelenésével is hiteles színpadi képviselője Rigoletto lányának. Színészi eszközei rendkívül letisztultak, egyszerű gesztusaiban mégis ott volt a szűzies tisztaságú, őszinte Gilda, aki mintha külső szemlélője lenne apja drámájának; életével azonban a végén ő fizet, így olyan tisztán hal meg, ahogy az egész műben létezett. A technikás koloratúr szólamot Ciofi néhány kivételtől eltekintve lenyűgöző magabiztossággal énekelte, minden regiszterben messzecsengő és puha hanggal. A voce ugyanolyan kiegyenlített az összes, Ciofinál bámulatosan sokféle dinamikai tartományban. Éterien lágy, de mégis az egész termet betöltő pianissimói minden operarajongó számára az énekművészet csúcsait idézték. Olyan fölényes technikai tudás párosul az eszményien szép hanggal, ami csak a legnagyobbak ismérve. Az énekesnő lef
egyverző alakítása különösen nagy sikert aratott.
A mantovai herceg szerepében a spanyol José Bros lépett fel. Megjelenésében talán nem a nagy hódító ideáljához legjobban hasonlító tenor, hangjával azonban bőven kárpótol mérsékelten illúziókeltő szerepformálásáért. Idehaza ritkán hallható, fényes, kellőn rugalmas, erőlködés nélkül is magabiztosan szárnyaló hang birtokosa az énekes. Bár hangszíne nem tartozik a legszebbek közé, számomra ez egyáltalán nem volt zavaró. Éneklésmódja kerüli az öncélú virtuozitást, azonban a híres "La donna e mobile" áriában, vélhetőleg az addigi produkcióját kísérő szerény taps miatt, a záróhangot hosszan kitartva, crescendálva szólaltatta meg, a klasszikus nagyságokat idéző módon. Egyébként a szerepnek megfelelőn széles dallamívekkel, a szólam kifejezetten hangsúlyos éneklő jellegét megtartva énekelt Bros. Magasságai minden egyes alkalommal pontosan intonálva, és kellő erővel szóltak.
Kálmándi Mihály Rigolettója két partneréhez hasonlóan igen magas színvonalú volt. Hangja nagyon közel áll a szerephez elképzelt ideálhoz; zengő mélybarna színű, minden regiszterben kiegyenlítetten szóló, biztos magasságokkal, és kellő erejű levegővel igencsak megtámasztott mélységekkel rendelkező voce. A dallamformálás elegáns, és tökéletesen adekvát. Egyedüli hibájaként az esetenként nem kellő vivőerejű éneklést róhatjuk föl Kálmándinak. Szerepformálásban is hiteles; a sors által a darab végére kétszeresen is megvert udvari bohóc dühét legalább annyira plasztikusan jeleníti meg, mint a lányáért aggódó apa őszinte kétségbeesését.
Rácz István Sparafucile szerepében hozta szokásos formáját, ó
riási erejű sötét basszusát élmény hallgatni. A hagyományos romantikus olasz operaéneklés egyik igen magas színvonalú képviselője, sajnálatos, hogy elsősorban mellékszerepekben hallhatjuk. Maddalénaként Gál Erikát hallhattuk, akinek színpadi jelenléte talán kevésbé volt hangsúlyos, de hangja és éneklésmódja nem hagyott maga után kívánni valót.
A zenekar Kocsár Balázs irányítása alatt szólt; a karmester megteremtette a jó előadás alapfeltételét a kiegyenlített, többségében pontos játékot produkáló együttes vezényletével. Az énekesek kísérőjeként hozzájuk alkalmazkodva és őket soha túl nem harsogva szólt a zenekar, sajnos azonban a drámai tetőpontok visszafogottsága némileg rontotta az összképet.
Valószínűleg minden budapesti operarajongó elégedett lenne, ha a dalszínház falai közt az előadások átlagos színvonala a májusi Rigolettohoz hasonló lenne. Ez persze csak utópia, de így is örülhettünk egy remek előadásnak, melynek fő erőssége a három főszereplő esetenként világszínvonalú alakítása volt. A rendezésről nem érdemes szót ejteni, mivel az – akárcsak a díszletek és jelmezek – csupán arra alkalmas, hogy ne koncertszerű előadáson érezzük magunkat. A Májusünnep operái közül egyértelműen ez volt az, amely valódi értéket adott hozzá napjaink magyarországi operajátszásához.
Rendező: Szinetár Miklós
Karmester: Kocsár Balázs
Rigoletto: Kálmándy Mihály
Gilda: Patrizia Ciofi
Herceg: José Bros
Sparafucile: Rácz István
Maddalena: Gál ErikaKözreműködött a Magyar Állami Operaház zene- és énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
(A képek csak illusztrációk!)
