A heti keleti kínálat átlagon felüli, együtt örvendezhet ennek minden zöldségárus és jegyszedő (kézenfogva vagy anélkül). Csütörtökön A38-on muzsikált a Mono, a Dürerben pedig pénteken a Boris. A két koncert közti egyik leglényegesebb különbség, hogy az elsőn a jelenlévők táborát erősítettem, a másodikon nem. De nem eszik ám ilyen forrón a kását! – mondhatnánk bajuszpödörgetve, éppen ezért a körülményekről sem feledkezhetünk meg. Az eső esett, a Rio klub elől rajtolva bánatosan baktatott végig a rakparton két tűsarkús hölgyemény, kezükben pezsgősüveg kiszerelésű energiaitalt lóbálva. A villamosok egykedvűek voltak, az utazók kétkedőek. Némely szabadtéri koncertek elmaradtak, átrendeződtek.
A Mono a Red Sparrowes társaságában szórakoztatta a duhajkodó pesti ifjúságot aznap, bár a mellettem álló hölgy lemondóan állapította meg, hogy erre a zenére bizony nem lehet táncolni. A ruhatárnál egy gavallér arról panaszkodott révetegen, hogy kár, hogy Katan Debukko mostanában nem nyomja élőben. Tíz perccel a koncert után pedig egy glasgowi fotóművész-tanonc elkeseredve távozott a hajó bejáratától, mivel a jegyszedő srác információi alapján a tetőteraszon lévő programok elmaradtak. Igaz, bizalmasan megsúgta, hogy át kell menni a Dürerbe, mert Tonyónak két bandája is fellép ott. Nem mentem át. 
A koncertek legmeglepőbb sajátosságának az bizonyult, hogy időben kezdődtek. Ez teljesen váratlan húzás volt számomra, így bizony egy újabb pillanatra érezhettem magam elégedett városi polgárnak, aki örömmel állapítja meg újfent: minden a megfelelő kerékvágásban folyik. A Red Sparowes-nak van némi kötődése az Isis-hez, például Bryant Clifford Meyer. Gitárral a nyakában. Az Isis-ről elegendő információ mára az is, hogy megszűnt, a Red Sparowes viszont aktívan koncertezget, élő bizonyítékként ezen a csütörtökön. Ez lehetett tehát a motivációja – vigyázat! csak feltételezés – annak a srácnak, aki éppen egy Isis pólóban üldögélt a fal mellett a földön egy lánynak dőlve.
A zene persze jó volt, szokták az ilyesmit post-rocknak is hívni, persze a fogalom körül mindig vita van. Ezért a legegyszerűbb hanyagul annyit leszögezni: instrumentális gitárzene, sok gitár, sok visszhang, nyugtalanító emelkedettség. Átformálódó galaxisok meg kapkodó hangyalábak. Súlyos, szép, lágy meg kemény, állórévület stb. Persze valóban nem brékelt rá senki, amire amúgy nem csak a már említett hölgy panaszkodott. Nem is dohányoztak, senki nem taposott agyon senkit és a tömegnyomor látszatát is mellőzte a szituáció – a szellősen álló közönség azonban hevesen bólogatott. Ezek a nóták valóban katartikus élményt szereznek a hallgatónak, pláne élőben, azokon a jó nagy szekrény-hangfalakon.
Ezen nem is nagyon van mit ragozni, mint ahogy maguk az együttesek sem igen szoktak hosszas szónoklatokat intézni az egybegyűltekhez. A Mono olyasmi zenekar, amelynek tagjai hosszú perceken át tudnak úgy álldogálni vagy zenélni lehajtott fejjel, hogy a szemüket vastagon takarja a hajuk. Illetve nem idegen tőlük a párnázott gitárszéken üldögélős hajrázás (értsd: a hajuk rázása), bár néha fel is állnak. Játszanak glockenspiel-en és szintetizátoron, nagy fokú átszellemültséggel. Visszatapsolást nem tűrő népség, néha gitárt rángatnak és zúznak, persze valószínűleg – ám ez is csak merő feltételezés! – a posztmodern szépségeszmény nevében. Az első letérést a helyes útról valószínűleg ott követtem el, hogy írtam erről a koncertről, mert mindent összevetve ez egy olyan este volt, amiről nem szokás beszélni, se előtte se utána: magán(y)ügyi szerveződési szinten szerepel sokak noteszában.
(Ezt a cikket vendégszerzőként vombat írta.)
