A Sziget utolsó két napjára már kellően kifáradtam, de így is jó pár zenekar akadt a programban, akiknek a fellépését semmiképp nem akartam kihagyni. A szombati napom nagyrészt a Világzenei nagyszínpad fellépőinek jegyében telt: a négyből három együttes koncertjén voltam jelen. A sort a papíron nagy-britanniai, valójában azonban latin-amerikai gyökerekkel bíró Ska Cubano nyitotta egyórás, lendületes produkciójával. A fekete és fehér tagokat egyaránt felvonultató csapat lelke kétségtelenül az énekes-frontember, aki végig tartotta a kapcsolatot a közönséggel, így az alacsony létszám ellenére is folyamatos mozgás volt a nézőtéren. Utánuk következett a francia Debout sur le Zinc, akik bendzsóval, harmonikával és mandolinnal felpörgetett rockot játszanak – a közönség 90 százalékát persze honfitársaik alkották, de engem is kifejezetten megfogtak.
Goran Bregovic és zenekara szombat este minden addiginál nagyobb tömeget csábított a Világzenei elé. Ebben nyilván szerepe volt annak, hogy a pop-rock nagyszínpadon ugyanekkor a Thirty Seconds to Mars játszott, Magyarországon egy éven belül harmadjára, ugyanolyan felejthető színvonalon. Az összegyűlt embertömeg már önmagában garantálta a féktelen hangulatot, amelyre csak ráerősített a frontember által kiadott mottó: „If you don't go crazy, you are not normal!” A dologhoz azért hozzátartozik, hogy én kicsit sodróbb lendületű bulira számítottam: talán a torzított gitárhangzás hiánya az oka annak, hogy a hasonló szellemiségű Leningrad produkciójánál kicsivel kevésbé fogott meg ez a zene. Jó pillanatok persze ezzel együtt is voltak, a koncert 11 után 10 perccel ért véget, a ráadásban eljátszott klasszikus katonadalra (Bella Ciao) pedig tényleg mindenki megmozdult.
Az utolsó nap meglepetéskoncertjét Ian Siegal adta a Volt teraszon. Az esemény nem volt benne a programfüzetben: csak szájról-szájra és az interneten terjedt, a végére mégis több tucatnyi érdeklődő gyűlt a színpad köré – közülük jó páran az elhaladók közül kerültek ki. Siegal produkciója azért különösen szerethető, mert ő maga száz százalékig hiteles szerepében: úgy ad elő bluesdalokat egy szál gitárral, hogy végig együtt él azokkal, legyenek akár saját szerzemények, akár feldolgozások. Csak rá kell nézni, és egyből elhiszi mindenki, hogy a számok róla szólnak, vagy legalábbis maximálisan azonosulni tud velük. Emellé pedig jönnek még a módfelett humoros összekötőszövegek (például: if you like my music, my name is Ian Siegal – if you don't, I am Kate Nash). Szóba került Prince is: megtudhattuk, hogy ha úgy érezzük, valaki a bokánkat harapdálja, könnyen gyanakodhatunk a nulladik nap sztárjára, hiszen „ő olyan kicsi, hogy gyakorlatilag bárhol lehet”. Ezek a poénok persze ott és akkor ütöttek igazán, de ahhoz kétség sem fér, hogy az egyébként Zalatnay Saroltát, Korda Györgyöt, Csonka Andrást és hasonló „sztárokat” felvonultató színpad legeredetibb fellépőjét láthatta a szerencsés közönség.
A Világzenei nagyszínpad programját a kanadai illetőségű Cowboy Junkies zárta, méltatlanul kevés ember előtt (még az átlagot tekintve is, de az előző napi Bregovichoz képest különösen szembetűnően). Persze annak fényében nem meglepő ez, hogy a formáció jóval nehezebben befogadható zenét játszik: lassú folyású, elég depressziós country-blues szerzemények alkották a repertoárt, leginkább a basszusgitár dominált, pár helyen egy-egy gitárszólóval. Nem volt rossz, de mindenképpen kell hozzá egy adott hangulat, különben igencsak elálmosít. Nem is maradtam végig, nagyjából a felénél átmentem White Lies-ra, akik jóval pörgősebben nyomták, viszont ennek ellenére sem fogott meg túlzottan a produkciójuk. Az eggyel korábbi sávban, vagy az A38-wan2 sátorban abszolút indokolt helyük lenne, nagyszínpados főfellépőként azonban egyáltalán nem..jpg)
Bár a szabadtéri programok a szigorú csendrendelet miatt 23 órakor véget értek, a fedett helyszíneken egészen hajnalig folytatódott a buli. Ezek közül a legérdekesebbre az Open-Civil színpadon került sor, ahol is Müller Péter Sziámi és barátai léptek fel. A maratoni, négyórás koncertet Müller és Szakcsi Lakatos Béla duója kezdte, majd az Időtlen Zenekar játszott Sziámi, URH és Kontroll Csoport dalokat, kiegészülve például Menyhárt Jenővel és Bárdos Deák Ágival. Persze nem ez a felállás volt végig a színpadon: a főszereplő és társai egy idő után levonultak és átadták helyüket az est vendégeinek. Elsőként Bródy János érkezett egy szál gitárral, aki frenetikus sikert aratott a Micimackó eljátszásával – túlzás nélkül az egész közönség énekelte. Majd következett a szerintem módfelett idegesítő hangú Odett, Takáts Eszter és zenekara, hajnal felé pedig Bérczesi Robi is előadott néhány dalt. A fináléra aztán visszatértek Müllerék, hogy a még ekkor is kitartó pár tucat embert megörvendeztessék egy-két további Sziámi-slágerrel. Az Apokalipszis itt és most című klasszikus utolsó hangjai háromnegyed 5-kor haltak el, a levonuló frontember pedig búcsúzóul jó reggelt kívánt. Azt hiszem, valóban méltó lezárás volt ez.
Ha összességében akarom jellemezni az idei Szigetet, azt kell mondjam, zenei felhozatal szempontjából ez volt az eddigi leggyengébb, mióta kijárok. Most először fordult elő például, hogy a nagyszínpad headliner fellépői közül egyik sem érdekelt igazán (ezzel persze nyilván sokan vitába szállnának, de az én beszámolóimnál a saját ízlésem az elsődleges fokmérő). Ha azonban a többi színpad műsorát, illetve a zenén túlmutató programokat nézem, ezúttal sincs okom panaszra: gyakorlatilag sosem volt olyan időszak, amikor unatkoztam volna, valamivel mindig le tudtam kötni magam – ezt a sokszínűséget pedig csak nagyon kevés más fesztivál mondhatja el magáról. Jövőre a jubileumi 20. Sziget következik, így minden okunk megvan az abbeli reményekre, hogy a tendencia ennél csak jobb lesz majd.
(A képek főként illusztrációk, a harmadik és az utolsó kettő kivételével nem a Szigeten készültek.)
