Országosan, sőt nemzetközileg is egyre népszerűbb a Bohemian Betyars zenekar, akiknek dalaiban egészen különleges stíluskavalkád (rock, népzene, punk, ska, stb.) jelenik meg. A Miskolcról származó csapat idén tavasszal adta ki debütáló nagylemezét, de már gőzerővel dolgoznak a másodikon, amely terveik szerint számos ponton különbözni fog az elsőtől. Szűcs Levente énekes-ritmusgitárossal és Palágyi Máté hegedűs-vokalistával legutóbbi koncertjük előtt a próbatermükben beszéltem, ösztönös zenélésről, a hazai és külföldi hozzáállás különbségeiről, sokoldalúságukról, illetve még számos más témáról.
Januárban lesz három éve, hogy – állításotok szerint – egy átmulatott éjszaka után, az árokparton megalapítottátok a zenekart. Hogy értékelnétek az eltelt időszakot?
Máté: Mindenképp tartalmasan telt – ahhoz képest, hogy három éve hol kezdtük, szerintem jól állunk. Sőt, ha hozzáteszem, hogy az első évben nem csináltunk tulajdonképpen semmit, még jobb a helyzet. (nevet) Egyre komplexebb dolgokat próbálunk összerakni, de igazság szerint sosem nézünk előre, mindig csak a jelenre koncentrálunk.
Ezt az egészet voltaképpen ösztönösen kezdtétek el, jött ami jött – most is azt csináljátok, hogy lementek a próbaterembe, és ami kijön, az kijön, vagy azért mára kiforrottabb lett a munkamódszeretek?
Levi: Szerintem ezt majd a második lemez fogja eldönteni. Mi egyelőre igyekszünk megtartani az ösztönösséget, de bizonyos dolgokra azért már odafigyelünk. Például az utóbbi időben nagyon sok zenei, illetve életbeli befolyás ért minket, amelyek következtében már nem biztos, hogy mindent ki tudunk fejezni mondjuk egy Hegedű, bor, pálinkával. Csomó más dolog is elkezdett érdekelni minket, emiatt nyilván a zenénk is változni fog. Ettől függetlenül azokat a dolgokat, amiket eddig szerettünk, igyekszünk megtartani, csak kicsit más köntösbe bújtatva.
Máté: Szerintem az a legfontosabb, hogy csak olyan számokat játsszunk, amiket szeretünk és teljesen elégedettek vagyunk velük.
Levi: Elsősorban magunknak szeretnénk megfelelni. Ez most talán rosszul hangzik, hogy nem azt tartjuk legfontosabbnak, hogy a közönségnek mi a jó, de így van. Emiatt lesz más a következő lemez, mert jó szájízzel nem tudnánk kiadni még egy ugyanolyat, mint az első. Persze szeretjük azt is, félreértés ne essék, de mindannyian változunk, így a jelenlegi helyzetben erőltetett lenne, ha nem újítanánk.
Miben állnak ezek a változások?
Levi: Több stoner- és metálelem várható, összességében keményebb hangzás, illetve a szövegek is borongósabbak. Az első lemez így utólag talán kicsit túl vidámra sikerült, de hát akkor még gimnazisták voltunk.
Máté: Én tulajdonképpen már a legelején is próbáltam minél több punkos húzást belevinni, akkor még kevés sikerrel. Azóta viszont néhány régi számot is átalakítottunk, például az Álljunk fejre-t másfélszeres tempóban játsszuk. Egyébként nem volt ez se annyira tudatos, csak egyszerűen egyre gyorsabban és gyorsabban nyomtuk őket a koncerteken, és miután láttuk, hogy tök jól szólnak így, ennél maradtunk.
Nemrég szerepeltetek az MR2 Akusztikban. Annak fényében, amit most elmondtatok a punkos hatásokról, mekkora kihívást jelentett áthangszerelni a dalokat light-os akusztikusra?
Máté: Én azt is nagyon élveztem. Mindenki elgondolkodott rajta előzetesen, hogy melyik számot hogyan kéne átalakítani, és szerintem csomó dal tök jó hangulatú lett így is. Igazság szerint minden érdekel minket, azt sem lehet kijelenteni, hogy csak ilyen zenét akarunk csinálni, illetve az se, hogy csak a betorzított elektromos gitárokat és a kettőnégyes dobot szeretjük.
Levi: Ez azt jelenti, hogy a következő lemez sem végig a zúzásról fog szólni, csak összességében egy kicsivel súlyosabb lesz. Szerintem a zenekarban mindenki nagyon sokoldalú egyéniség, rengetegféle zenét hallgatunk, az én skálám például a Florence & The Machine-től a Slipknotig terjed, a többieké hasonlóképp. Pont ezért kalandozunk ennyi irányba, mert az újonnan minket ért hatásokat rendszerint rögtön át is örökítjük egy-egy saját dalba. Így tervezzük a jövőt is.
Máté: Lehet, hogy időközben majd megszeretjük a jazzt, és a harmadik albumunk jazzlemez lesz, már ha addig megtanulunk zenélni. (nevet)
Miskolcról származtok, ahonnan első körben valószínűleg még ma is szinte mindenkinek az Edda jut eszébe. Mennyire erős jelenleg a zenei pezsgés a városban?
Máté: Igazság szerint annyira rossz Miskolc, hogy egyetlen normális klub sincs, ahol felléphetnénk, pedig nagyon várják már az ottaniak a koncertet. Bár mindenhol romlik a helyzet, de ott még inkább. Van egy kocsma, ahová legfeljebb 50 ember fér be, utána jön az Ifiház, ami viszont az önkormányzat kezében van és elég rosszul kezelik, illetve az Ady Művelődési Ház, ami szintén – itt például gyakran üléseket rendeznek. Tehát nincs egy olyan magánkézben lévő hely, ahol azt mondják, hogy enyém a belépő, tiéd a fogyasztás, és mindenki jól jár.
Levi: Valami remény azért van, mert az ottani barátaink épp most tervezik egy romkocsma, illetve klub nyitását, de a bürokrácia miatt egyelőre nagyon lassan haladnak. Egyébként mindezek ellenére azért kitermelt pár zenekart a város – ott van mondjuk a Paddy and the Rats, akik mostanában igencsak híresek, ott vagyunk mi, akik annyira nem, de ez remélhetőleg változni fog, illetve a Holdviolának is van valami köze Miskolchoz. Sokan zenélnek ott, csak nincs meg az összetartás közöttük.
Máté: A kezdő zenekaroknak egyébként van fellépési lehetőségük, csomó kiskocsmában tudnak játszani, a belépő is övék, csak mi ezeket a helyeket már kinőttük, egy szinttel feljebb meg ugye más a helyzet. Egy kellemes 3-400 fős klubra lenne szükség, de ilyenek szinte csak Budapesten vannak, meg talán még néhány nagyvárosban.
Milyen szerepet tölt be a zenekar az életetekben most, hogy egyre több rajongót szereztek? Célotok hosszabb távon ebből élni, vagy megtartjátok hobbiszinten?
Levi: Ez eléggé aktuális téma most, bár igazából szerintem a kettő közül egyik se: sem megélni nem akarunk csak ebből, sem pedig elhanyagolni. Inkább belefektetünk minden szükséges energiát, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő. De azért persze mindannyian több lábon állunk. Igazából mindenki akkor lenne a legboldogabb, ha kizárólag ebből megélhetnénk, de ehhez nagyon hosszú és rögös út vezet, amit Magyarországon szinte lehetetlen megcsinálni.
Máté: Talán az jelentene igazi esélyt, ha külföldön – Németországban, Spanyolországban, Franciaországban – kialakulna egy komolyabb táborunk. De ez is olyan dolog, hogy simán lehet, hogy mondjuk 4-5 évig kitart, aztán vége szakad. Amíg viszont él az érdeklődés, biztosan kihasználjuk a lehetőségeket, hiszen a legfontosabb az, hogy szeretünk zenélni.
Ha már a külföldet említettétek, tavasszal volt egy hosszabb európai turnétok, illetve azóta is többször hívtak benneteket más országokba fellépni. Milyen ott a közönség, főleg helyiekből áll, vagy ottani magyarokból?
Máté: Csak helyiek, soha nem játszunk kinti magyaroknak, és ezt szeretnénk is így tartani, mert szerintem annak nincs sok értelme, hogy mondjuk kimegyünk Berlinbe és ott is magyarok előtt lépünk fel. A fő cél a rajongótáborunk bővítése, tehát hogy a közönség egy számára teljesen új zenekart lásson, majd pedig jó esetben terjesszen tovább az ismerősei körében. Például azt a német együttest, akivel ma játszunk (Marracash Orchestra – L.D.) Berlinben ismertük meg és a szervezőjük felajánlotta, hogy 2-3 év alatt fel tud futtatni minket ott, bár addig 0 forintért kéne végigturnéznunk az országot, de cserébe egy szintre kerülnénk ismertségben az ottani zenekarokkal.
Levi: Az egésznek a lényege az, hogy a német és a spanyol menedzsment is felfigyelt ránk, tök jó arcok, és lehetőséget tudnak adni arra, hogy bizonyítsunk sok ember előtt. Például néhány hete Galíciában 1200 ember előtt játszottunk egy fesztiválon, ami szerintem nagyon jól sikerült. Ennek folyományaként már körvonalazódik egy hosszabb spanyol turné, amit akkor már össze lehetne kötni akár egy némettel, vagy franciával is. Bízunk benne, hogy jövő nyárra össze tudunk hozni egy bő hónapos európai körutat.
Máté: Ha pedig ezt lenyomjuk mondjuk háromszor, talán már hosszabb távon is emlékezni fognak ránk.
Itthon van menedzsmentetek?
Máté: Nincs, az itthoni koncerteket én próbálom szervezni. Magyarországon szerintem felesleges is, mivel ismerjük a viszonyokat, míg például külföldön csomó olyan jellemvonás lehet, amivel adott esetben nem vagyunk tisztában, hiszen honnan is tudhatnánk. Például Spanyolországban alapvető elvárás, hogy csináljunk egy szabvány promó CD-t, amit aztán szét lehet küldeni, és mindenki csak azt hallgatja meg. Meg olyan apróságok is vannak, mint például hogy a madridi koncert előtt kiraktuk a facebook-profilra a spanyol zászlót, és azonnal ránk szóltak, hogy ne tegyük, mert az államcsőd-közeli helyzet és egyebek miatt mindenki utálja. Illetve azt is mondták, hogy Galíciában ne úgy konferáljunk, hogy örülünk neki, hogy Spanyolországban játszhatunk, mert megdobálnak minket paradicsommal. Szóval ezek ilyen helyi dolgok, amihez elengedhetetlen a segítség, míg idehaza azért jóval könnyebben tudunk boldogulni magunktól is.
Levi: Ez egyébként szabadságot is ad, hisz úgyis olyan kicsi a hazai piac, minek legyünk lekötve még egy menedzsment által is? Így teljesen a magunk urai vagyunk, nem szól bele senki se a lemezkészítésbe, se mondjuk abba, hogyan viselkedünk a színpadon.
A nyelvi különbségek mennyire jelentettek akadályt?
Máté: Szerintem a spanyolok angolul se tudnak, úgyhogy teljesen mindegy, hogy angolul éneklünk nekik, vagy magyarul… (nevet) A németek is ugyanúgy buliznak, és az utolsó számig végigugrálják a koncertet.
Levi: Az is más külföldön, hogy sokkal érdeklődőbbek az emberek. Idehaza többször láttam már olyat, hogy jött egy külföldi együttes, teljesen jók voltak, a magyarok nagy része mégis oda se figyelt – inkább kimentek inni, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mégis ki ez a zenekar, aki ilyen messziről eljött ide játszani. Kint ezzel szemben volt olyan is, hogy 100-150 fős közönség nézett meg minket, miközben fogalmuk sem volt róla, kik vagyunk. Eljöttek és buliztak, kifizették a belépőt, a szervezőktől gyakorlatilag mindenhol kaptunk minimum egy tálca sört, ennivalót… Mindig azt éreztük, hogy figyelnek ránk, míg idehaza kis túlzással annak örülünk, ha nem vernek át. Egyszóval gyökeresen különböző a hozzáállás minden téren.
A bemutatkozásotokban azt is írjátok, hogy kívánhatnátok valamit az aranyhaltól, az egy mindenre táncoló, enyhén ittas közönség lenne. Hol jött ez be leginkább, tehát melyik volt az eddigi legjobb koncertélményetek?
Levi: Azt kell mondanom, hogy nekem ez a mostani galíciai volt. 1200 spanyol, a legutolsó sor is táncol és üvölt, a backstage-ben bor, gin, whisky, meg amit csak el tudsz képzelni, plusz egy óriási asztal kaja. Ez fogadott minket.
Máté: Emellett Dunaszerdahelyet is meg kell említeni: magyarok és szlovákok együtt buliztak, feljöttek a színpadra, ment körbe a bor, asztalon táncoltak… Nekem ez felejthetetlen élmény volt. Az a baj, hogy szinte az összes nagyon jó élményünk külföldön történt, kivéve talán a legutóbbi szigetes koncertet.
Egyébként játszottatok már józanul?
Máté: Sajnos igen… (nevet)
Levi: Nekem néha muszáj, például mikor beteg vagyok – az első az, hogy a koncertre össze tudjam szedni magam, aztán hogy utána iszom-e, az már egy másik kérdés. Egyébként én úgy vagyok vele, hogy ha színpadon állok, akkor is részegnek érzem magam, ha nem ittam semmit. Ez egy iszonyúan katartikus érzés, ami nagyrészt a közönségnek köszönhető.
Mikorra várható a második lemez, illetve mit terveztek még a következő időszakra?
Levi: A lemezről még nem merünk biztosat mondani – az lenne a legjobb, ha február környékén el tudnánk kezdeni, de nyilván az anyagi része az igazán kérdéses, nem mondjuk az, hogy lesz-e elég új dal. Azért bízunk benne, hogy tavasz végéig össze tudjuk hozni, mert még egy nyarat a mostani repertoárral már nem szívesen turnéznánk végig.
Máté: Gyakorlatilag három éve ugyanazokat a számokat nyomjuk, vagy legalábbis a 80 százalékuk biztosan megvolt már a legelején is, úgyhogy most már azért kellene valami újítás.
(Fb-profil itt – Fotók: Majsai Fanni)
