Tavaly novemberben jelent meg a Rocklitera vol.1. címet viselő kötet, amely tizennyolc kortárs hazai zenekart mutat be, szürreális novellákon és külön erre a célra készült, látványos fotókon keresztül. Szerzője, a Felhőjáró sokcsillagos Írókéz művésznéven alkotó Baksa-Soós Attila a zene és az irodalom mellett számos más művészeti ágban is otthonosan mozog, amelyet rendhagyó performanszokkal övezett fellépései is bizonyítanak. Az alábbiakban a könyv motivációin és fogadtatásán túl a már készülő folytatásról, az álmok és a valóság több módon értelmezhető kapcsolatáról, illetve a németországi punk-mozgalom kezdeteiről is mesélt.
Szokatlan koncepcióra épül a könyved – mi adta az alapötletet?
Az alapötlet onnan jött, hogy nagyon sok zenészbarátom van, emellett a saját életemnek is egyik legmeghatározóbb eleme a zenélés már egészen kiskorom óta. Egyébként szerintem mindenkinek feladata lenne, hogy zenélni tanítsa a gyerekét, mert egészen más ember válik abból, aki hangszerrel a kezében nő fel, mint akit megfosztanak ettől az élménytől. Falun korábban elképzelhetetlen volt a zene nélküli élet, hiszen például kukoricahántolás, vagy egyéb munkák közben folyamatosan énekeltek. Visszatérve a kérdésre, borzasztóan sajnáltam, hogy a barátaimról – akik roppant tehetséges zenészek és hetente minimum egyszer-kétszer kiteszik a lelküket különböző klubokban –, tehát róluk az elmúlt 10-15 évben alig írtak szépirodalmi szövegkörnyezetben, amit kissé méltatlannak találtam. A konkrét ötlet egyébként a Heaven Street Seven turnébuszában született, ami a róluk szóló írás alapját is adta.
A könyvben szereplő zenekarok mindegyikével baráti kapcsolatban vagy?
Az, hogy hány jó barátja van az embernek, nem egy egyszerű kérdés – nekem a nagyfaterom mindig azt mondta, hogy ha egy-két igazán közeli barátot találsz az életben, már te vagy a legszerencsésebb ember. De igen, sok zenészt ismerek a könyvből, sokukkal vagyok jó viszonyban és vannak köztük nagyon közeli barátok is.
Milyen visszajelzések jöttek eddig?
Ha finoman akarom megfogalmazni, a visszajelzések mindegyike azt a sémát követte, hogy egy káromkodó szó, utána az, hogy jó, illetve tetszőleges kedves méltatás. (mosolyog) Alapvetően vidám volt mindenki, mikor hallott erről, és még vidámabb akkor, mikor kézbe is vehette a könyvet. Egyébként nekem is nagy öröm volt az egész, mert egy ilyen könyvet összerakni és elkészíteni nagyon hosszú folyamat, nem egy sétagalopp.
És a közönség részéről?
Ez szintén nagyon pozitív, például a legutóbbi Akvárium klubos bulin a vécében kapott el egy srác – esküszöm, nem engedett ki –, és elkezdte magyarázni tök kedvesen, hogy értsem meg, de tényleg értsem meg, hogy ő a nagymamájától kapta ezt a könyvet karácsonyra, de mielőtt el tudta volna kezdeni olvasni, már lenyúlta az anyukája, aztán a nagymama is, úgyhogy most megy körbe a családban, mert mindenki kíváncsi rá. Mi lehet ennél jobb visszajelzés? Mondjuk egy idő után rá kellett szólnom a srácra, hogy ne haragudj, de kint vár a barátnőm, szóval azért menjünk már ki a vécéből... (mosolyog)
A könyvben szereplő zenekarok jelentős része az MR2-nek köszönheti a hírnevét. Mit gondolsz, mekkora a rádió szerepe napjainkban a zenehallgatási szokások befolyásolása terén?
Először is szerintem nagyon jó kezdeményezés, hogy sok magyar zenét játszanak, az pedig még inkább, hogy olyan zenekarok is lehetőséget kapnak – gondolok itt például az Ivan & the Parazol-ra – akik még nem igazán ismertek. Ugyanakkor fárasztó is, ha valakinek rotációban játsszák a zenéjét, hiszen gondold el, minden egyes lejátszásnál (hajnaltól késő estig bármikor) oda kell menniük a 6-os stúdióba, becuccolni és élőben eljátszani a számot, majd elmenni és pár óra múlva visszajönni... Ez bizony nagyon nagy erőfeszítést igényel a részükről.
De hát ez nem komoly...
Persze, de most csak komolyan beszélgessünk? (mosolyog)
Ha már témánál vagyunk: a könyvben szereplő írások mekkora része szürreál és mennyi bennük a valós eseményeken alapuló elem?
Hát, nem sok... Talán a turnébuszosnak van a legtöbb köze a valósághoz, de tulajdonképpen mi is a valóság? El lehetne rajta mélázni, hogy vajon az, ami a fizikai lét testi megnyilvánulásában ténylegesen megtörténik, vagy az, ami a gondolati síkon a fejedben zajlik – egyáltalán nem biztos, hogy utóbbi kevésbé valós, mint ami ténylegesen felfogható és érzékelhető. Amikor álmodsz, nagyon sok lelked mélyéről jövő dolgot elegyítesz a társadalmilag elfogadott fizikai valósággal. Ennek a kettőnek az ötvözete adja az álomképet, de mi van akkor, ha igazából az álomkép a valós és például az, hogy mi most itt beszélgetünk, nem valós? Azt akarom ezzel kifejezni, hogy az egész attól függ, mi számodra a fontosabb. Nálam például sokkal nagyobb szerepet tölt be a szellemi élet és a lelkünk megismerése, mint a testi valóság – egy álom sokkal többet mutat nekem, mint a fizikai lét. Egyébként az 1Hullámon Bár című regényem pont ezt a két oldalt ütközteti és természetesen (mivel én írtam) a szellemi lét kerekedik felül. Ezzel együtt egy kiegyensúlyozott életben a kettő akár szépen meg is férhet egymás mellett.
A fentiekből kiindulva érdekelnek a keleti vallások, filozófiák is?
Nagyon befogadó ember vagyok, minden érdekel és próbálok mindenből annyit megtartani magamnak, amennyit egy adott pillanatban fontosan vélek. Nem nevezném magam járatosnak az intézményesített vallás egyik válfajában sem, de foglalkozom a témával.
Íróként kik voltak rád leginkább hatással?
Gyerekkoromban Verne Gyula abszolút megfogott, indiántörténeteket is állandóan olvastam, illetve a magyar népmesék is nagyon meghatározóak voltak. Később, a felnőtt-gyermekkorban – mert én a mai napig nem tekintem magamat felnőttnek, valahol lebegek a szellemi gyerek- és felnőtt lét között – lett még néhány kedvenc íróm. Nagyon szeretem azokat, akik tömören és céltudatosan fogalmaznak, ennek a fajta írásnak a legnagyobb mestere talán Hemingway. Aztán ott vannak azok az írók, akik valami más miatt hatottak rám, például Hunter S. Thompson egy-egy írása, vagy Boris Vian és Kurt Vonnegut. Hermann Hesse Pusztai farkasát pedig minden évben el szoktam olvasni egyszer.
És Örkény? Főleg az Egypercesekre gondolok.
Örkényt nagyon tisztelem és kicsit furcsa is, hogy nem hoztam fel magyar írókat, de itthonról inkább a költők azok, akiknek a műveit szeretem kézbe venni. Örkénynek inkább a drámái állnak közelebb hozzám, például a Tóték, vagy a Macskajáték.
Sokáig éltél Németországban, mennyire jellemző ott az itthonihoz hasonló underground zenei pezsgés akár a fővárosban, akár máshol?
Berlinben nem laktam, csak Düsseldorfban, aztán pedig Münchenben pár évig. Nagyjából 15-16 éves korom környékén kerültem oda, ami épp a nagy átalakulások korszaka volt, de a rendszerváltáson túl az én életemben is nagy változást hozott, belecsöppentem egy teljesen idegen közegbe. Düsseldorf arról volt híres annak idején, hogy a punkzene gyakorlatilag ott alakult ki és nagyon erősen meghatározta az underground életet. Ott volt például a Toten Hosen – egyébként pont nemrég filozofáltam azon, hogy 17 éves koromig abban a hitben éltem, a Toten Hosen jelentése halott nyulak, pedig valójában halott nadrágok. Rémlik, hogy ez a felismerés akkor eléggé letaglózott, de hát nem tudtam még jól németül. (mosolyog) Tisztán emlékszem arra, amikor az első bulimon voltam a Tor 3 nevű helyen, a Toten Hosen lépett fel, utána pedig a Die Ärzte. Álltunk kint a kapu előtt és egyszer csak megjelent a punk bulin egy csomó skinhead, összeverekedtek a punkokkal, aztán megjöttek a rendőrök és a punkok verekedtek a rendőrökkel, majd a rendőrök a skinheadekkel, végül pedig mindenki mindenkivel. Érdekes élmények voltak ezek.
A könyv végén felsorolt koncertek közül te mennyin voltál ott, és miért pont ezek kerültek a listára?
Nem én válogattam, hanem barátnőm, Gréti (aki a Gréti és a varázslók varietészínház alapítója), mindenért ő felel, ami nem szépirodalom a könyvben. Sok esetben megkereste a zenekarokat, hogy mely koncertjeikre büszkék különösen, vagy melyekre emlékeznek vissza szívesen az elmúlt évekből. Az volt az ötlet, hogy legyen kicsit interaktív a könyv oly módon, hogy hátul be lehet jelölgetni, a szereplő együttesek koncertjei közül ki melyiken vett részt. Az egész lista áll nagyjából 240 elemből. Ami engem illet, ezeknek legalább a felén biztosan ott voltam. Nagyon sok koncertre járok a mai napig, annál is inkább, mert már készül a második kötet.
Erről mit lehet tudni?
Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy nem elég egyetlen Rocklitera-kötet, mert legalább kétszer, de majdnem háromszor ennyi együttes érdemelné meg, hogy afféle korlenyomatként megmaradjon a nevük egy ilyen könyvben. A második részt ugyanúgy Lékó Tamással közösen csináljuk, nagyon hasonlítani fog az elsőre, de az underground zenekarok mellett néhány populárisabb, tehát szélesebb rétegekhez szóló csapat is helyet kap majd benne – bár az underground-mainstream határvonalat manapság eléggé nehéz feladat meghúzni. Egyelőre még épp, hogy csak elkezdtük, talán három fotó készült el, szóval konkrét neveket nem árulnék el, de szerintem elég jól ki is lehet következtetni. Ha minden jól megy, a fesztiválszezon végeztével be tudjuk fejezni és ősz végére a boltokba kerülhet.
A fellépéseid hogy zajlanak, mi alkotja a programot?
Nagyon változatosak, főleg persze bulikhoz kapcsolódnak, hiszen az egész könyvnek az volt a másik fő motivációja, hogy ennek apropóján sokat bulizhassunk a barátnőmmel. (mosolyog) A fellépések egyfajta ötvözetei a zenének, irodalomnak, képző- és fotóművészetnek, performanszoknak. Eléggé sokrétűek tehát, nem is igazán akad köztük két ugyanolyan. A következő projekt Berlinben lesz a Quimby koncertje előtt, ennek keretében a performanszok és vetítés mellett két olyan versemet is felolvasom, amelyet egy német költő lefordított.
A Rájátszás nevű programsorozat hasonló alapötletre – költészet és zene ötvözete – épül, mit gondolsz róla?
Ez egy érdekes kezdeményezés, jó ötletnek tartom, bár bevallom őszintén, hogy mikor először megnéztem-meghallgattam a Petőfi Irodalmi múzeumban, annyira összetettek és bonyolultak voltak a szabályok – mikor, kinek, mit kell csinálnia –, hogy elsőre nem teljesen értettem meg, de azóta már biztosan sokat fejlődtek és maga a koncepció tényleg szuper.
Te részt vennél ilyesmiben?
Persze, ha valakinek eszébe jutok ennek kapcsán, nagyon szívesen.
Zenészként vannak terveid a közeljövőben, vagy maradsz az említett ötvözetnél?
Először is nagyon hízelgő, ha valaki azt mondja rám, hogy zenész, hiszen nálam sokkal jobbak is vannak ezen a területen, akik megérdemlik ezt a kitüntető jelzőt. Az, hogy én ötéves korom óta játszom hangszereken, még nem jelenti azt, hogy zenész vagyok, de nagyon sokat jelent nekem és mindig is az életem része fog maradni. Volt már egy-két fiktív zenekarom, tartalmilag és működésükben is egészen szürreálisak, kész csoda, hogy például a Tilos Rádió lejátszotta az egyik dalunkat. A közeljövőben mindenesetre nem tervezek hasonlót, elsősorban az irodalomra szeretném összpontosítani a tevékenységemet.
A második Rocklitera-kötet megjelenéséig milyen programok várhatóak még?
Mostanáig 11 könyvbemutató van mögöttünk – azt gondolom, hogy a hazai mezőnyben már ez is különlegességnek számít, bár nagyrészt annak köszönhető, hogy mint említettem, buliként fogom fel az egészet, emiatt szeretném minél többször megismételni. Ennyi végül is szerintem már elég, de azért lehet, hogy csinálunk még 20-25-öt, hiszen miért is ne? (mosolyog) Nyári fesztiválfellépéseket is tervezek, de ezek kapcsán még sok a kérdőjel, úgyhogy inkább nem árulok el részleteket, nehogy végül másképp alakuljon. Ami jelenleg fix, az az említett berlini fellépés, Balatonfüreden a Will Kemp galériában láthatók installációs grafikáim, emellett az Akvárium klubban Budapesten még április 26-ig látható az első könyv anyagára épülő Rocklitera-kiállítás. Terveink szerint utóbbit a Zenélő Egyetem (ZEN) támogatásával szeptembertől egyetemi városokba visszük majd el, Pécsről indulva az ország számos pontjára.
Gondolom, minden helyszínen legalább három megnyitóval.
Legyen inkább öt...
