Számos oka van annak, hogy sokan – köztük én is – már évek óta a Fishing-et tartják a legszerethetőbb hazai fesztiválnak. A fellépői kör és a családias helyszín mellett az egyik elsődleges szempont a zenei felhozatalon túlmenő „off” programok kiugróan magas száma. A napközbeni elfoglaltságok mennyisége arányaiban már-már a Szigettel vetekszik, ezúttal pedig tovább javult a felhozatal. Csak néhány ízelítő a hosszú listáról: biciklis, barlang- és gyalogtúrák, horgászverseny, zsonglőr játszóház, borismereti kurzus, kenyérsütés a malomban, számos különböző sportprogram. Idén újdonság volt a budapesti WAMP-hoz hasonló alkotói piac, illetve a Fenntartható játszótér, ahol különböző játékos feladatokkal és nyereményekkel (bio gyümölcslevek és pálinka) vezettek rá a környezettudatosságra. Egyszerű, mégis nagyszerű kezdeményezés volt a jam sátor is, ami tulajdonképpen csak egy fix találkahelyet nyújtott a nap bármely részében spontán zenélésre vágyóknak – a lehetőséggel nagyon sokan éltek is, reggeltől késő éjszakáig szólt az örömzene váltakozó hangszereken és résztvevőkkel.
A legnagyobb sikernek azonban idén is a fröccs-, illetve sörtúrák örvendtek: a három-három, egyenként 70 illetve 45 fős csoportba a borsos részvételi díj (4500 forint) ellenére pár órán belül elkelt az összes férőhely. Sokat gondolkodtam rajta, megér-e vajon ennyit a dolog, aztán végül évente egyszer belefér alapon jelentkeztem a csütörtöki fröccsös csoportba, amelyet a Rocklitera könyvek szerzője, Baksa-Soós Attila, felesége Gréti, a Blind Myself-tag Tóth Gergő, illetve egy helybeli borász vezetett. Előbbiek pont elég rock n’ roll arcok voltak ahhoz, hogy biztosítsa a kellő hangulatot, de amúgy a borász is – vegyük csak azt példaként, hogy a kitűzött indulási időpont után fél órával jelent meg, igencsak másnaposan. A túra csúcspontját talán a frappáns elnevezésű „szépen ivó verseny” jelentette, amelynek gyakorlati megvalósítását a versenyzők fantáziájára bízták.
Egészen extrém megoldásokat láthattunk így – pláne hogy a résztvevők ekkorra már jó néhány körön túlvoltak –, leginkább talán a permetezős flakonba töltött italt nyitott szájjal fogadó, fürdőruhára vetkőzött delikvensek nyerték el a közönség tetszését. A túra egyébiránt a jól megszokott állomásokat érintette, először a malomba ment a társaság, ahol frissensült zsíros kenyeret kaptunk lilahagymával, majd a Kemencés udvarban gyümölcsös lepényt és medvehagymás pogácsát kaptunk. A végállomás ezúttal is a Tekeres udvarban volt, de előtte elemként bejött egy ötödik helyszín is: az egyik tóparti talponállóban álltunk meg egy pohárra és hallgattuk Baksa-Soós felolvasását Babits Mihály, illetve a saját verseiből, amit alkalmanként fuvolával is kísért.
Délután 4 óra is elmúlt, mire visszaértünk a kempingbe, így az egyik legígéretesebb fiatal csapat, az R33 tehetségkutatóját tavaly és az A38 Talentométerét idén megnyerő Run Over Dogs koncertjéről sajnos lemaradtam – a közeljövőben biztósan pótolni fogom –, de az alternatív elektro műfajban utazó szimpatikus Anez (Szalai Anesz és Demeter Zozi) produkciójának végét még pont láthattam. Apropó, mindenképp nagy pluszpont jár a szervezőknek, amiért lehetővé tették a Szabad az Á egyesületnek, hogy az idei fesztiválon saját színpaddal képviseltethessék magukat. Ez a helyszín adta ugyanis a legtöbb lehetőséget feltörekvő formációk bemutatkozására, olyan szemléletet felvállalva, ami régebben magától értetődő volt (ld. a Sziget egykori Talentum színpadát, vagy épp itt a FOO-n a pár éve anyagi okokból beszüntetett Local voice színpadot), mára azonban szinte teljesen kiveszett. A Szabad az Á színpad ebből a szerintem nagyon fontos misszióból hozott vissza egy jókora darabot, olyan együtteseket felvonultatva, akik jelentős része valószínűleg itt kapott egyedül lehetőséget a jelentős fesztiválok közül.
Külön kiemelném a helyszín aznapi fellépői közül a Gyík zenekart, akik a kissé talán megtévesztő név ellenére korántsem népzenében, hanem egy leginkább talán akusztikus hiphop-ként jellemezhető műfajban utaznak. Adott három ember, egy énekes és két gitáros, akik közül az egyik egy cajón-on ül. Mivel utóbbin elég nehéz lenne gitározással egy időben játszani, szólamait egy looper pedál segítségével szólaltatja meg, tehát elég ha az adott dal elején egyszer vagy kétszer feljátssza, utána ismétlődik magától. Ez egyrészt praktikus, hiszen a hiphop számokban amúgy is nagyrészt ugyanaz az alap megy végig, másrészt pedig módfelett izgalmassá is teszi a produkciót, hiszen több hangszer szól egyszerre, mint ahányan a színpadon vannak, mégsincs szó playback-ről. A dolog zenei része tehát elsőrangú – maximálisan letisztult, mégsem hagy maga után hiányérzetet – a szövegek pedig szintén teljesen rendben vannak. Számomra ez a koncert volt a fesztivál egyik legpozitívabb élménye, most először láttam őket, de biztosan nem utoljára.
A csütörtöki nap programjából az Elefánt zenekar érdemli még meg mindenképp, hogy szót ejtsek róluk. A nagyon fiatal, jelenlegi formájában alig másfél éve létező formációt ritkán tapasztalható profizmus jellemzi, amit rajongóik egyre növekvő száma is visszaigazol. Sajnos ezúttal az alapból késői kezdésük mellé jelentős csúszás is társult, így nem sokan maradtak ott, de ennek ellenére kitettek magukért. A dalokba semmilyen szempontból nem lehet belekötni: feszes gitártémák, ezekhez abszolút passzoló zongorafutamok, illetve legnagyobb pozitívumként intelligens és sokrétűen értelmezhető szövegek jellemzik őket. Szendrői Csaba frontember tipikusan az a párját ritkító singer-songwriter karakter, aki rendelkezik önálló gondolatokkal és ezeket formába is tudja önteni, a többi tag pedig felteszi a pontot az i-re. Enyhén affektálós énekhangját először kissé furcsának találtam, de mostanra már hozzászoktam és sokkal inkább egyedinek tartom. Az Elefánt vitán felül az egyik legizgalmasabb csapat a mai magyar mezőnyben, akikre a jövőben is érdemes lesz odafigyelni.
Bár a FOO nagyszínpados fellépői körét nagy biztonsággal be lehet lőni egy viszonylag fix halmazba, azért minden évben akad némi fluktuáció: van aki kimarad az addigi kötelezők közül (pl. ezúttal a Budapest Bár vagy az Irie Maffia) és új szereplők is minden évben felbukkannak. Nyilván utóbbiak közé tartoznak a hosszabb kihagyás utáni visszatérők, így 2011-ben a hiperkarma, vagy idén a Kaukazus, akik egyébként a hogyan játsszunk bármifajta lelkesedés nélkül, tömény unalommal az arcunkon iskolapéldáját nyújtották a koncertjükön. A nagyjából 20-25 perc alatt, amit ott töltöttem, egyetlen szó (de tényleg semmi!) összekötőszöveg nem hangzott el, csak darálták a slágereket sorban egymás után. Több szót nem is vesztegetnék rájuk, megtettem korábban. Igazi különlegességként volt viszont VHK, bár nekem valahogy nem jött át a legendás csapat által képviselt stílus – zeneileg szerintem jóval emészthetőbbek például a Korai Öröm fémjelezte pszichedelikus-elszállós témák, mintha ugyanez az instant megőrülés csutkáig torzított gitárok segítségével jön létre. Nagyjából öt perc után ki is menekültem a színpad előtti fotósárokból, nehogy halláskárosodást kapjak. Tény viszont, hogy Grandpierre Attila frontember irtó szuggesztív és remekül hozza a védjegyének számító sámánfigurát.
A Stereomilk viszonylag stabil résztvevőnek számít a fesztiválon, legalábbis az elmúlt három évben, mikor én ott voltam, mindig játszottak. Ezúttal azonban egy extra meglepetéssel is készültek: a buli közepe tájékán Szekeres Andrást Zaják Péter váltotta fel a frontemberi poszton, hogy a csapat többi tagja és Nemes Janó által kísérve előadjon három dalt a Zaják és Társa zenekar repertoárjából. A vendégszereplés előzménye, hogy Zaják régi vágya volt az Orfűi fellépés, eredetileg a nevét viselő zenekarnak is mindössze egyetlen koncertet tervezett évente, méghozzá pont itt. Sajnos ez végül nem jött össze (pedig valamelyik délutáni sávban simán kaphattak volna 40 percet), de ilyen formában egy kicsit mégis megvalósulhatott. Az egész mindenképp nagyon szép és értékelendő gesztus volt Szekeresék részéről, mellesleg jól mutatja az egyaránt dunaújvárosi gyökerekkel rendelkező zenészek között máig meglévő összetartást.
Az Európa Kiadó már az elmúlt pár évben is állandó nagyszínpados fellépő volt Orfűn, ezúttal azonban felállásuk átalakulása és két évtized után megjelent új nagylemezük adott külön aktualitást szombat délutáni koncertjüknek. Menyhárt Jenő zenekarának jót tett a vérfrissítés, különösen az itt hegedűn, trombitán, billentyűn és ütősökön (de egyébként gyakorlatilag minden hangszeren) játszó Darvas Bence csatlakozását fogadtam nagy örömmel. Ő tipikusan az a karakter, akinek a vérében van a zene – bármilyen formációban is láttam eddig, ezt mindenhol bebizonyította és ezúttal se volt másképp. A basszusgitárosi poszton az alapítótag Kiss Lászlót váltó Fülöp Bence is jól viselte a rá nehezedő minden bizonnyal nem kicsi terhet, fiatal kora ellenére egy percig sem volt kérdés, hogy helye van a csapatban. Ami a repertoárt illeti: Jenő természetesen ezúttal is szokásos stílusában utasította rendre a követelőzőket, de ennek ellenére jó néhány elhangzott a nagy slágerek közül. Emellett viszont az új dalokra is jelentős hangsúlyt helyeztek, legalább négyet-ötöt eljátszottak közülük. Ezzel alapvetően semmi gond nincs, csak az adott neki némi negatív kontrasztot, hogy mivel az album még nem jelent meg, a szövegeket sem ismerte senki
A Yellow Spots újoncnak számít a Fishinges szereplés terén, ők is a Szabad az Á színpad szervezőinek köszönhetően kaptak lehetőséget. A csapat tagságának majdnem teljes lecserélődése a tavalyi év egyik legsajnálatosabb fejleménye volt számomra, hiszen akkor és abban a formában minden adott volt ahhoz, hogy addigi réteg-ismertségük korlátait áttörve jelentősebb tömegekhez is eljussanak. A zenekarvezető Prof. Schlek azonban láthatólag mindent megtett és megtesz azért, hogy a törés ellenére se legyen másképp. A felállást állandó változtatások jellemzik, az elmúlt egy évben az övén kívül gyakorlatilag minden poszton minimum 2-3 zenész megfordult. Ezelőtt utoljára alig 3 hónapja láttam őket, de ahhoz képest is több ponton különböztek a színpadon állók. A kísérletezés alapvetően jó dolog, hiszen nyilván így lehet a legmegfelelőbb személyeket megtalálni, de középtávon azért talán ideálisabb lenne, ha kicsit stabilizálódna az együttes, hiszen leginkább ennek hatására tudnának összerázódni. Az mindenesetre pozitív, hogy a frontember Szasza imidzsének kialakításánál tudatosan nem törekednek a zenekart eredetileg jellemző külsőségekre (pl. művér) – így lehet a legkönnyebben megelőzni az összehasonlításokat. Mellesleg úgy tűnik, az idei szezonban koncertlehetőségek terén is előrelépett kicsit a csapat, a Hegyalja fesztiválon például nagyszínpadosak voltak és ha minden jól megy, sok év kihagyás után ismét ott lesznek a Szigeten is. Én szurkolok nekik, a befektetett munka bőven indokolná, hogy végre nagyobb sikereket is elérjenek.
Hasonlóan jelentős átalakuláson esett túl a tavalyi évben az Esti Kornél együttes is, bár ők csak frontemberüket cserélték le, de nehezen lehetne vitatkozni azzal, hogy a volt énekes alapjaiban határozta meg a formáció karakterét. Nagy István rendkívül erős kisugárzással bíró, ösztönös tehetség volt, néha talán túlzottan szabadszellemű is – valószínűleg ez okozta az összetűzést a többiekkel, amely végül távozásához vezetett. A váltást némileg megkönnyítette, hogy dalszerző-szövegíróként csak néhány számban működött közre, a repertoár jelentős része a gitáros és dobos posztot betöltő Lázár testvérekhez fűződik. Az utódjául választott Bodor Áronnak ennek ellenére nyílván nagyon erős elvárásoknak kellett megfelelnie mind a rajongók, mind a koncertszervezők részéről, hiszen kérdéses volt, vevő lesz-e a közönség a "lefejezett" felállásra. Az első akadályokat úgy tűnik, sikerrel vették: már tavaszra sikerült egy országos turnét összehozniuk, a fesztiválok közül pedig szintén az összes jelentős helyen lehetőséget kaptak. Egyelőre tehát zökkenőmentesnek tűnik a váltás. Személyi összehasonlításokba nem akarok belemenni, hisz nyilván két különböző frontemberi karakterről van szó, mindenesetre Áron hangi adottságai teljesen rendben vannak. Ha pedig a készülő új szerzőként is bizonyít majd, könnyen lehet, hogy még újabb színekkel is bővíti a csapat eddig megszokott stílusát.
A hagyományokhoz hűen ezúttal is A kutya vacsorája koncertje zárta a szabadtéri koncertek sorát. Varga Livius hobbizenekara a tavalyi évben is mély nyomott hagyott bennem Szűcs Judith-i "Táncolj még" tematikára felfűzött agyament bulijával és most sem maradt el az összekötő elem a dalok között. Ezúttal a klasszikus Abba-sláger jegyében a pénz állt a középpontban, az idézett mű refrénjét minimum hétszer vagy nyolcszor eljátszották (pár alkalommal Balanyi Szilárd és Galambos Dorina közreműködésével), az első sorokban állók pedig valódi pénzosztásnak is örülhettek, még ha csak apró képében is. A másik mottó a "huncut, aki nem adja tovább!" volt és a frontember által körbekínált borra vonatkozott. Igazán baráti hangulatban zajlott tehát az összejövetel, mellesleg kvázi varázsütésre épp a koncert utolsó taktusai alatt kezdett el esni az eső. Azonban a beígért – és a már órák óta tartó vészjósló villámlás által csak valószínűbbé tett – felhőszakadás helyett mindössze 5-10 perc után abbamaradt az égi áldás. Így az időjárás is maximálisan kegyes volt a fesztiválozókhoz, bár a hőmérséklet napközben néha már-már az elviselhetetlenség határát súrolta, de ez még mindig jobb volt, mintha végig borús-esős időben zajlottak volna a programok.
Az idei Fishingről is szinte kizárólag pozitív véleményt tudok írni: a fesztiválnak úgy sikerül megőriznie családias jellegét, hogy közben érzékelhetően fejlődik is, mégsem válik kevésbé szerethetővé. A tavalyi negatívumok közül sajnos továbbra is áll a szemét túlzott mennyisége: a betétdíjas repohár jó ötlet (arról nem beszélve, hogy a környezettudatosság mellett sokaknak remek költőpénz-kiegészítési lehetőséget is nyújtott), de nem csak a sört kéne ebben adni, hanem lehetőleg minden mást is, ideértve a kisebb kiszereléseket. Esetleg a Szigethez hasonlóan szemétgyűjtő akciót is lehetne rendezni apróbb nyereményekért. Egy másik, sokkal inkább szakmai jellegű észrevételem pedig az lenne a szervezők felé – már ha olvassák ezt –, hogy az újságírók munkáját nagyban megkönnyítené, ha a Sziget, Volt és hasonló fesztiválok példájára itt is működne sajtóiroda, vagy legalább néhány laptop a cikkek és fotók feldolgozására/elküldésére. Bár az idén bevezetett ingyen wifiért is pluszpont jár, saját gép levitelét nyilván csak kevesen vállalják be, telefonról írni pedig macerás. Ez minden, a jó élmények sorát viszont bármeddig tudnám folytatni, az itt hely- és időhiány miatt meg nem említett koncertektől az általános hangulatig. A lényeg, hogy jövőre ötödjére is ott leszek :)
(További képeim itt.)
