Veress Sándor: Threnos (in memoriam Béla Bartók)
Mozart: Schon lacht der holde Frühling, K. 580
Mozart: B-dúr zongoraverseny, K. 456
Brahms-Schönberg: g-moll zongoranégyes - zenekari átirat
Anna Lucia Richter - ének
Várjon Dénes - zongora
Karmester: Fischer Iván
A koncerten elsőként elhangzó zenemű Veress Sándor Threnos (In memoriam Béla Bartók) című kompozíciója volt. Veress Bartók és Kodály mellett a XX. századi magyar zene egyik legjelen
tősebb mestere. E műve, mint arra címe is utal, Bartók Béla halálára írt gyászzene. Sajnos eddig nem ismertem Veress alkotását, de abban biztos vagyok, hogy magas színvonalon szólalt meg ez a megrendítő erejű mű. Az alapvetően hagyományos felépítésű Threnos lehetővé tette a zenekar számára a szép hangzást, mely amúgy is a Fesztiválzenekar egyik legfontosabb jellemzője. Ugyanakkor a Bartók zenéjére való utalás megengedte a néha nyers megszólalást is. Összességében tehát kifejezetten pozitív élmény volt hallani ezt a Veress kompozíciót, és örömteli volt a színvonalas interpretáció.
A következő műsorszám Mozart Schon lacht der holde Frühling (K.580) kezdetű koncertáriája volt, melyet a Fischer Iván által nagy reménységnek titulált 21 éves Anna Lucia Richter szopránénekesnő tolmácsolásában hallhatott a közönség. Nos, a művésznő hangja a középregiszterben rendkívül kellemes színű, megnyerő; a futamokat, díszítéseket fiatal kora ellenére lenyűgöző magabiztossággal abszolválja, alapos technikai felkészültsége figyelemreméltó. Talán fiatal korának tudható be az a kis fokú bizonytalanság, mely a hosszabb frázisok közben légzéstechnikájában hallatszott. Ugyanakkor fellépését teljes mértékben élvezhetetlenné tette magas regiszterének hiánya. Richter slampos módon markírozta az áriában előforduló magas hangokat, ezáltal produkciója inkább illett volna zenekari próbára, mintsem egy koncertre. Hiába a nyilvánvaló muzikalitás, az egyértelmű tehetség, egy szoprán magas hangok nélkül egyszerűen nem létezhet. Fischer felkonferálásában azt mondta: hallani fogunk még Richterről. Ez teljes mértékben elképzelhető, ugyanakkor jelenlegi hangi kondíciójával még nagyon hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy a maga jogán léphessen föl egy a Fesztiválzenekarhoz hasonló színvonalú együttes koncertjén.
Az este Mozarttal folytatódott. Maria Joao Pires betegsége miatt sajnálatos módon lemondta a koncertet. Várjon Dénes jött el helyette, aki a 456-os jegyzékszámú B-dúr zongoraverseny szólóját játszotta. Méghozzá kiválóan. Billentése olyan mértékben differenciált, annyira kifinomult, hogy az csak a legnagyobb Mozart interpretációk szintjén említhető. Soha nem tolakodó, nem öncélú, ugyanakkor a maga introvertált módján is analitikus, a hagyományosnak, autentikusnak vélhető játékstílust a modern hangszeren megvalósító muzsikálása felejthetetlen volt. A dinamika a mozarti pianissimótól fortissimóig terjedő összes árnyalatot bejárta, a kadenciába Várjon még egy kis romantikus virtuozitást is becsempészett, persze a rokokó gáláns kulisszái mögé rejtve.
A zenekar a versenymű szimfonikus oldalát is kidomborítva muzsikált, a dirigens irányításával pedig úgy sikerült kiszolgálni a szólistát, hogy az együttes egy percig sem került a (némi képzavarral élve) másodhegedűs szerepébe.
A szünet után Schönberg Brahms Zongoranégyesének átirata szólalt meg. A kényelmetlenné váló esztétikai okfejtést mellőzve, csupán a zenemű késő romantikus wagneri, mahleri monumentalitását deklarálva szólnék róla.
A grandiózus, majd' egy órás szimfonikus alkotás a nagyzenekar köntösébe bújva sem leplezi cizellált és áttetsző szólamvezetését, a kamara-zenekari struktúrák nagyobb formák felé kacsintgató szerkesztésmódját. Ez a kettősség tehát aminek mentén a jó interpretáció elindul. És ezen az estén nem csak elindult, de meg is érkezett az apoteózisba hajló nagyvonalú finálé formájában. A rendkívül kényes mű megszólalása a már említett romantikus hangzást ötvözte a XX. századra jellemző letisztult, szikár megközelítéssel. A végeredmény pedig sikerrel hozta közelebb a hallgatóhoz ezt az érdekes öszvért.
(A képek illusztrációk.)
