A38-tól a Zeneakadémiáig

Az „egyszemélyes zenekar” műfajának első számú hazai képviselője, Petruska Andris utoljára fél éve szerepelt itt a blogon egy interjúval. Akkor szólókarrierjének harmadik évfordulója adta az apropót, tavasztól őszig ennek jegyében koncertezte végig a klubokat és fesztiválokat. Szeptember végén aztán ideiglenes pihenőre vonult, azóta a színpadok helyett az alkotásnak, illetve regenerálódásnak szenteli idejét. Hogy addig se legyen teljes csend körülötte, facebook-oldalán az elmúlt hetekben tematikus múltidézésbe kezdett, sorra véve pályafutásának eddigi főbb állomásait. Ennek lezárásaként egy új dalokat tartalmazó EP-t is összehozott, ami az alábbiakban hallgatható meg elsőként, némi háttérinfó társaságában.

„A három saját dalból kettő olyan periódusában született az életemnek, amikor nagyon sok földi jó ért, kifejezetten materiális élmények. Sokszor azt érzem ilyen helyzetekben, hogy a létezésem egyszerűen eltörpül az élet, mint univerzális jelenség mellett. Jelentéktelennek tűnik bármi bölcsesség, felhalmozott tudás, siker, vagy életre szóló élmény, amikor voltaképp egy átutazóként itt vagyok pár évet, aztán elhúzok valami más dimenzióba. Lényegében ezt foglaltam össze az 'It Ain't Mine'-ban, de egy barátom ebből olvasta ki a magyarázatot arra, hogy miért nem akarok arapapagájt tartani, holott az a kedvenc "háziállatom". Tartsak bezárva pár négyzetméteren egy olyan állatot, ami olyan intelligens, mint egy kutya, de a térigénye is legalább akkora, viszont a társasági igénye még nagyobb is?

A 'Traveling Suitcase' majdnem hasonló inspirációból táplálkozik. Azonban itt színes madarak helyett Freddie Mercury volt az inspiráció, aki saját bevallása szerint függője volt mindenféle materiális örömforrásnak. S mielőtt kérdeznénk tőle, hogy miért, a választ meg is adja: azért szeretne minél tartalmasabb életet élni, mert fél a haláltól. Ez alapvetően elég profánul és közhelyesen hangzik, de mélyebben megvizsgálva, rengeteg dolgot csak azért hajszolunk, illetve pont azért hajszolunk, valami kiegyensúlyozottabb lélekállapot helyett az életben, mert végeredményben a saját elmúlásunktól félünk. Ezt az álláspontot énekeltem meg ebben a dalban, magam sem tudom eldönteni, hogy a dal Freddie-ről, vagy rólam szól.

A 'Tales' majdnem egy évtizede született, körülbelül a nagykorúvá válásom idején. Teljesen felfordult akkoriban az életem, az engem felnevelő gimnáziumi közeg egyszerűen megszűnt körülöttem, a tinizenekarom felbomlott, két nagyszülőmet elvesztettem. Ha most ezeket mindenféle érzések nélkül nézzük, annyi történt, hogy lezárult egy fejezet az életemben, és megérett az idő egy újba lépni. Nagyjából egy év kellett ahhoz, hogy az egyébként pozitívan megélt változásokból fellélegezzek, és észrevegyem, milyen vízválasztó perióduson vagyok túl. Ekkor realizálódott bennem, hogy milyen messze kerültem az úgynevezett gyerekkoromtól, és vele együtt az elvesztett nagyszüleimtől. Felmerült bennem a kérdés, hogy gyerekként elég mélyen megismerhettem-e őket, és fájt a szívem, hogy már sosem beszélhetek velük, mint felnőtt a felnőttel. A 'Tales'-ben fiktív formában feloldódik ez a feszültség, ám az elmúlt évtized során a megannyi családi sztorizások, és a tudatalattimból előhozott emlékek alapján nagyon sok választ megkaptam közvetve róluk, tőlük.

Egy feldolgozás is került a lemezre. Eredetileg a 'Hallelujah I Love Her So'-t szerettem volna felvenni, de miután a meglévő három dal erős hangulati egységet képezett, a maradék egy hely a Beatles 'Rain' című számáért ordított, amit nagyon ritkán játszom élőben. Lehet, hogy pont ezért, de ez a kedvenc feldolgozásom a repertoáromról.

Annak ellenére, hogy jóformán egy temetésen sem beszélnek annyit az elmúlásról, mint amennyiszer én itt említem, számomra ez az EP az eddigi legvidámabb alkotásom. Az egész a dolgok elfogadásáról szól, legyen szó a saját mulandóságomról, az előadóművész kötelező megfelelési kényszeréről, a technikai határaim feszegetéséről, és így tovább. Az 'It Ain't Mine' számomra azokat a meditációkat idézi, amikor mosolyogva "szállok el", a 'Rain' a fejlődésemet gátló béklyóktól való megszabadulásra emlékeztet, a 'Traveling Suitcase' nekem egy nap végét meséli el, amikor úgy fekszem le, hogy na, ezért ma érdemes volt felkelni, a 'Tales' pedig a gyökereimmel való egyesülést jelenti számomra, érezni minden gondolatomban, mozdulatomban, honnan, milyen útról jövök, és én ezt az utat hova építhetem tovább.”

(A fenti kísérőszöveg ennél bővebb, teljes változata Andris következő blogbejegyzésében lesz olvasható.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.