Az idei év egyik újdonsága volt, hogy a Borfalut az eddigi helyéről felköltöztették a kemping legmagasabb pontjára, a dombtetőre. Ez többek között azzal a következménnyel járt, hogy mire felcaplattunk odáig a többi színpadtól, sokkal jobban megszomjaztunk, így többször is előfordult, hogy végül az eredetileg tervezettnél nagyobb kiszerelésű fröccsöt vásároltunk (vajon eleve ez állt a dolog hátterében?) Bár amikor első nap megérkezés után szembesültem vele, kicsit bosszankodva fogadtam a dolgot, a végére mindent egybevéve megbékéltem a változással. Pláne hogy alighanem innen nyílt a legszebb kilátás az egész fesztiválon, ami végső soron kárpótolt a fáradságért.
A már sokszor megjárt sör- illetve fröccstúra helyett ezúttal az ugyancsak itt, egy helyben megrendezett Sommelier kurzusra jelentkeztem. Ennek keretében alig két óra leforgása alatt nem kevesebb, mint 12 Pécs-környéki bort kóstoltunk meg, nagyrészt fehéreket, de néhány vöröset és rosét is. A programot minden nap más borász vezette – nálunk Szabó Zoltán, becenevén Szabózé volt soron, aki közérthető stílusban igyekezett beavatni minket a borkóstolás és saját szakmája alapjaiba. Ez kezdetben még egész jól ment, azonban az idő előrehaladtával egyre inkább káosz kezdett eluralkodni a csoporton. A borokat ugyanis nagyon gyorsan, gyakorlatilag 5-10 percenként szervírozták egymás után, így nem kellett sok hozzá, hogy a résztvevők igencsak jó hangulatba kerüljenek. Az itt szerzett élményeimről bővebben ebben a cikkben lehet olvasni.
A Borfalu fölött egy színpadot is felállítottak, amely ráadásul igazi különlegességként egy hajó alakját viselte. Főként akusztikus hangszerelésű, kevésbé hangos bulikra került itt sor, játszott például az előző cikkben már említett Magyar Császári Pillanatművek, Frenk, illetve a Pegazusok Nem Léteznek. A koncertek előtt és után pedig igazi formabontó húzással rukkoltak elő a szervezők. Ez volt a Nótakaraoke, aminek keretében cigányzenekar kíséretével énekelhette el bárki kedvenc magyar nótáját, népdalát, vagy operettslágerét. Mondani se kell, az este (és a fesztiválózók alkoholszintjének) előrehaladtával egyenes arányban nőtt a résztvevők lelkesedése. Délutánonként még csak páran lézengtek, az éjjel 11-kor kezdődő sávban viszont itt volt az egyik legnagyobb tömeg és hangulat az összes helyszín közül. A produkciók színvonalára most inkább ne térjünk ki – persze azért általánosítani se kell –, elvégre tehetségtől függetlenül mindenkinek jár 5 perc hírnév. A már kicsit sem szomjas megjelentek pedig egész biztosan ovációval fogadták még a legrémesebb fahangot is :)
A Borfalu színpadán kapott lehetőséget a bluesgitáros Little G Weevil, azaz eredeti nevén Szűcs Gábor is. Ő egyike annak a kevés magyar zenésznek, aki külföldön jóval ismertebb és elismertebb, mint idehaza. Története egészen mesébe illő: 5 évvel ezelőtt bármiféle kapcsolat nélkül költözött ki az Egyesült Államokba, azon belül is a blues bölcsőjének számító Memphisbe, hogy a lehető legautentikusabb környezetben fejlessze tudását. Kezdetben mosogatóként szerezte meg a napi betevőre valót, de rövidesen felfedezték tehetségét, innentől pedig nem volt megállás: egyre jobb helyeken léphetett fel, mígnem tavaly februárban megnyerte a műfaj legrangosabb versenyének számító Memphisi Blues Fesztivált. Ez minden eddiginél nagyobb lökést adott karrierjének, lemezszerződések és rangos koncertfelkérések vártak rá. Teljes joggal, ahogy orfűi fellépésén is bebizonyította. A legújabb, elég meglepő hír vele kapcsolatban egyébként, hogy ősszel pár hónapra hazaköltözik, mégpedig azért, mert ő lesz az X-Faktor egyik mentora. Ezt egyelőre nem igazán tudom hova tenni, nagyon nem olyan karakternek tűnik, de végülis ugyanez Alföldi Róbertre is igaz volt, szóval várjuk ki a végét. Remélhetőleg azért az itthon töltött idejébe minél több koncert is belefér majd.
A 30Y zenekar idén vetette bele magát újra a fesztiválozásba, miután a tavalyi évet teljes egészében Szentimentálé lemezük népszerűsítésének szentelték, így hagyományos, hangos koncerteket egyáltalán nem adtak. Közben történt egy változás is a felállásban: Gradvolt Endre gitáros távozott a csapatból, helyét viszont érdekes módon senki nem vette át. Így immár Beck Zoli játszik minden gitártémát, aminek hatása sajnos a megszólaláson is érződik. A dalokat ugyanis nem (vagy csak nagyon minimálisan) hangszerelték át, így lényegében úgy hangzanak, mintha egyszerűen levágtak volna egy gitársávot az eredetihez képest. Ezen mindenképp jó lenne váltóztatni, leginkább egy új tag bevételével, mert a legtöbb helyen nagyon hiányoznak a szólók. A billentyű pedig önmagában nem tudja ezt kompenzálni, még ha meg is növelik a szerepét. Nem beszélve arról, hogy így Zoli jellegzetes, már-már védjegynek számító gesztikulációi is elmaradnak.
A Pluto évek óta stabil fellépőnek számít a fesztiválon, ezúttal viszont kibővített felállással érkeztek. Nemrég ugyanis csatlakozott hozzájuk a Presszó Tangó Libidó zenekar trombitása, Lajkó Bence, aki szólóival üdítő módon feldobja a csapat dalait. Emellett azt is jó látni, hogy szemlátomást nagyon otthonosan érzi magát a színpadon, és módfelett élvezi a rá háruló feladatot – a hangszeres játék mellett a vokálozást is. A Plutonak egyébként a rajongótábora is örömteli növekedésnek indult, ha nem is csináltak teltházat a Tisza nagysátorban, de abszolút tisztességes mennyiségű embert bevonzottak. Megérdemlik, hiszen elmúlt két lemezükkel egyszerre mozdultak el populáris irányba és maradtak meg saját underground köreiken belül. Ez pedig az egyik leghitelesebb és legszerethetőbb magyar zenekarrá teszi őket.
Szekeres András eddig rendszerint a Stereomilk zenekarral lépett fel Orfűn, azonban ez a formáció tavaly év végén belső feszültségek miatt feloszlott. Ő maga viszont továbbra sem akarta veszni hagyni a Junkies-hoz képest más műfajt képviselő szerzeményeit, így végül szólólemez készítése mellett döntött. A Holnapután címet kapott anyag az orfűi buli előtt egy nappal jelent meg, és stílusát tekintve tulajdonképpen teljesen hű maradt a Stereomilk irányvonalához. Élő előadásához a frontember a hiperkarmából ismert Sztivit, a Manökken Proleterz dobosát, Czakó Danit, illetve az Indigó Utcában játszó és producerként is tevékenykedő Somogyvári Dániélt vette maga mellé. A koncerten nagyjából fele-fele arányban játszották az új album dalait, illetve régi klasszikusokat, úgy mint a Csillagtelepet, az Erdőt, vagy az Ugyanaz jár a fejemben-t. Így végső soron nincs is akkora változás az eddigiekhez képest – tulajdonképpen akár hivatalos zenekari keretek között is működhetne a dolog, de még mindig jóval korrektebb így, mintha az eredeti néven folytatta volna, az összes többi tag lecserélésével.
A Soerii & Poolek megalakulása óta élen jár a polgárpukkasztásban, tipikusan vagy szereted, vagy gyűlölöd típusú formációról van szó. A Takács Zoltán Jappán és Kovács Gergely alkotta agyament duó folyamatosan egyre agyamentebb húzásokkal áll elő, saját szóhasználatukkal élve a "világ legkibaszottabbul állat bulijának" megteremtése végett. A lenge öltözetű táncosnők régóta stabil résztvevők, de volt már velük a színpadon csirke meg törpe is. Ezúttal egy rózsaszín tüllszoknyás elefánttal támadtak, rendes zenekar helyett pedig mindössze egy dobossal, a többi hangszer (és az ének nagy része is) DJ pultról ment. Voltaképpen nem volt nagy különbség, ez a produkció józanul úgyis élvezhetetlen, ha pedig már olyan állapotban vagy, hogy élvezed, tök mindegy, élő zene megy-e a színpadon. Látvány szempontjából szintén verhetetlen elem, hogy rögtön a koncert kezdetén elkezdenek felfújható furkósbotokat, kardokat és mindenféle egyéb tárgyakat dobálni a közönségbe, aminek köszönhetően 10 perccel később akár távolról is egyből kiszúrható, mire csápol éppen eszét vesztve a tömeg. A további mélyenszántó fejtegetést mellőzném, nincs semmi értelme, ezt meg kell tapasztalni.
A kutya vacsorája koncertje már a kezdetektől mindig az utolsó buli a fesztiválon, amely éjjel 1-től kifulladásig tart – idén sem volt ez másképp. Némi csavart adott azonban a történetnek Varga Livius lábtörése, ami miatt a szokásos színpadképet átrendezve egy kényelmes fotelt helyeztek középre, mellette egy kisasztallal, rajta állólámpával és sok sörrel. Ebben foglalt helyet a gipszelt lábú főhős, akit a kedves közönség stílszerűen a "sánta kutya, sánta kutya!" skandálással fogadott. Erre ő válaszul egy szelíd "sánta kutya az anyátok picsája!" frázist eresztett meg, persze ugyancsak barátilag. A két évvel ezelőtti felejthetetlen Táncolj, gyere táncolj még-re és a tavalyi Money money money-ra épülő koncepció után ezúttal a meditatív vonulat került a középpontba, aminek folyományaként kis túlzással hosszabbak voltak az összekötő szövegek, mint a játszott dalok. Két óra alatt legfeljebb tíz szám került sorra, ellenben egyre hosszabb és értelmetlenebb monológok követték egymást. A "tegyétek fel a kezeteket – csicskák vagytok, minek engedelmeskedtek?!" volt az első lépés, majd jött valami olyasmi, hogy "tegye fel a kezét, aki kaukázusi faszom" (pontosan így, jelentsen ez bármit), egymás után tízszer. Én negyed 4 környékén feladtam, de a sátorból még hallottam, hogy a Mindenkinek saját plázát például csak ezután került sorra, szóval az is lehet, hogy napfelkeltéig nyomták. Riszpekt annak, aki kibírta.
Ötödik alkalommal is maradandó élmény volt a fesztivál, bár tulajdonképpen az eddigi tapasztalatok alapján már előzetesen borítékoltam, hogy így lesz. Az időjárás is kegyes volt, mindössze péntek délután esett az eső nagyjából fél óráig, még a koncertek kezdete előtt. Igaz, a hőmérséklet némileg elmaradt az ilyenkor szokásostól, aminek hatása főleg naplemente után érződött, de egy-két pulóverrel orvosolni lehetett a problémát. Nekem az étel- és italpultokról is pozitív benyomásom volt, igaz egyik alkalommal majdnem fél órát álltam sorban, de ez közvetlenül az egyik nagyszínpad mellett történt főműsoridőben. Egyébként viszont sehol nem kellett pár percnél tovább várakozni. Lényegi kritikám tulajdonképpen nincs is, azt leszámítva, hogy legalább valami minimál sajtóirodát igazán összehozhatnának a szervezők az újságíróknak, mert jelenleg a fesztiválok többségével ellentétben semmi ilyesmi nem áll rendelkezésre, és ez igencsak megnehezíti a tudósítást. Állítólag nincs rá pénz, ami viszont annak fényében meglepő, hogy az egyik színpad névadó szponzora a Laptopszalon.hu volt – nem hiszem el, hogy ne tudnának néhány wifis gépet biztosítani a célra. Ennyit a negatívumokról, ami pedig a másik oldalt illeti, nemcsak nekem, de a lenti kép tanulsága szerint nagyjából mindenkinek kapásból volt mit említenie. Így legyen jövőre is :)
(A fesztiválon készített összes fotóm elérhető itt.)
