Amióta Orfűre járok, az időjárás mindig elég kedvezően alakult. Egy-két gyors lefolyású viharra volt példa, néhány koncert el is maradt ezek miatt, de összességében kegyesek voltak az égiek. Idén kicsit hektikusabban alakult a dolog: az első nap felhős és hűvös volt, a másodikon viszont kifogástalan strandidő köszöntött be. Péntekre ismét fordult a kocka, délután órákig esett, míg a szombat megint csak vegyesre sikerült, bár csapadék szerencsére kevesebb volt. Bár éjszakánként különösen lehűlt a levegő, ez az egész még mindig sehol sincs például a tavalyi, sárban mászós Strand fesztiválhoz képest, úgyhogy végső soron nincs ok elégedetlenségre. Ennél rosszabb ne legyen soha, és nem fogok panaszkodni.
Pár éve szuper hangulatot varázsolt a fesztiválra a La Fanfare en Pétard nevű francia utcazenész kollektíva, akik meghirdetett koncertjük mellett meglepetésszerűen tűntek fel a kempingben, rézfúvós és ütőhangszereikkel alapozva meg a hangulatot. Idén is tiszteletét tette egy hasonló társaság, ám ezúttal magyarok, a pécsi egyetemistákból álló PTE Brass Band. Már a sátrak felverése alatt körbe-körbe masíroztak, és később is számos alkalommal beléjük lehetett futni. Egyszer még az előző részben említett PMFC színpadon is feltűntek: a Kubalibre zenekar szervezte be őket, hogy vezessék fel a koncertet, és szálljanak be az első dalba. Remek ötlet volt, a buli nekik köszönhetően egyből a tetőfokára hágott, és azután sem hagyott alább, hogy a szám végén lementek a színpadról. Az első sorokat teljesen kitöltötték a táncoló rajongók, hátulról a fűben ülve nem is lehetett látni a zenekart, ami a délután 5 órai időpontot figyelembe véve elég szép teljesítmény.
A Fishingnek már a kezdetektől legalább olyan szerves részét képezik az off programok, mint a koncertek. A felhozatal mára hatalmas lett, a klasszikus sör- és fröccstúrától kezdve a kézműves foglalkozásokon és a kenyérsütésen át a barlangászatig terjed. Tavaly a sommelier kurzuson szereztünk maradandó – és a vége felé egyre viccesebb – élményeket, idén pedig a Masters on Orfű fantázianevű, szintén boros programra neveztünk be. Ennek keretében bemutattak nekünk egy egységes nemzetközi szempontrendszert, aminek segítségével a borokat értékelik világszerte (íz, illat, illetve kinézet alapján). Annyira sok szakmaiság azért nem volt benne, rövid gyorstalpalót követően elkezdték hozni a borokat egymás után – összesen tíz félét –, kóstolás közben meséltek róluk kicsit, majd ezt követően kézfeltartással lehetett pontozni őket. A végén oklevelet kaptunk, és egy csevap lepénnyel koronázhattuk meg az gourmet élményt. Nekem tetszett, és az ára is jóval kedvezőbb volt, mint a fröccs- vagy a sörtúrának, ami idén már 6500 forintba került.
Mellesleg az ennek a programnak otthont adó borfaluban volt idén is az egyik leghangulatosabb koncerthelyszín, aminek programja különösen erősre sikerült. Pénteken például egymás után játszott Petruska András, Szekeres András, Szeder, a Magyar Császári Pillanatművek, valamint Palya Bea – csupa olyan előadó, akire külön-külön is kíváncsi lettem volna. Bea jelenléte kissé meg is lepett, hiszen ő ennél sokkal nagyobb színpadokon szokott fellépni Nő című lemezének repertoárjával. Ebből kiindulva arra számítottam, minden bizonnyal csak duózni fog (például Szokolay Dongó Balázzsal), ám a várakozásokat megcáfolva teljes értékű koncertet adott, egész zenekarral, hatalmas tömeg előtt.
Rajta kívül a Bohemian Betyars volt a másik fellépő, akik számára elég szűkösnek bizonyult a hely: bár stílusukhoz alapvetően illene a borfalu, annyian voltak kíváncsiak rájuk, hogy szó szerint lépni nem lehetett. Pláne ha még az első sorokban féktelenül pogózókat is hozzávesszük, akik jelenléte szintén borítékolható a csapat koncertjein. Egy szó mint száz, jövőre ők is nagyobb befogadóképességű helyszínt érdemelnének – én akár a második számú nagyszínpadra is feltenném őket, de a nagysátorba mindenképp.
Mindig jut néhány különleges koncert is a Fishingre, hiszen annyi zenész tekint rá a kedvenc fesztiváljaként, hogy fokozottan hajlamosak emellett dönteni, ha exkluzív helyszínt keresnek zenekaruk debütálására, búcsúzására, vagy éppen visszatérésére. Tavaly például itt mutatkozott be a közönségnek Németh Juci új formációja, a Hey Honey, most pedig az Amorf Ördögök tartotta Orfűn egyetlen idei fesztiválfellépését. Tövisházi Ambrusék legendás zenekara 7 év után állt össze viszonylag váratlanul, ám óriási érdeklődés mellett: az A38 hajót háromszor is megtöltötték, itt pedig ugyancsak rengetegen voltak kíváncsiak rájuk. A felállás megegyezett a Péterfy Bori & Love Band aktuális tagságával, Tariska Szabolccsal kiegészülve, akinek alighanem nagyon hiányzott már a színpad, féktelen mozgáskultúrájával legalábbis alaposan kiélte magát. A dalok pedig nagyon jók, felüdülés őket élőben is hallani. Remélem, lesz folytatás jövőre, ha csak alkalmi jelleggel is.
A Fekete Város nevű szupergrupp is itt adta első koncertjét, mégpedig elég jó időpontban, közvetlenül az esti fősáv előtt a PTE nagyszínpadon. Ez persze annyira nem meglepő annak fényében, hogy a csapat frontembere Kálocz Tamás, a fesztivál főszervezője, a basszusgitáros pedig Lovasi András. Különösen vicces pillanat volt, amikor Kálocz a vége felé bemondta, hogy „köszönjük a szervezőknek, hogy itt lehettünk!” Maga a zenekar amúgy teljesen rendben van, repertoárjuk fogós rockszámokból áll, leginkább talán az Óriás és az Isten Háta Mögött stílusához állnak közel (nem csoda, hiszen előbbiből Nagy Dávid dobos, utóbbiból Pálinkás Tamás énekes-gitáros is tag). Rajtuk kívül Lovasit is érdekes volt látni a frontvonal mögött, szimpla zenészként meghúzódva a háttérben. Bár nem hiszem, hogy túl gyakran fognak koncertezni, én biztosan megnézem őket legközelebb is.
Mint mindig, idén is A kutya vacsorája tartotta a fesztivál hagyományos záróbuliját. Ezek a koncertek többnyire már a „csapjuk magunkat full szét” mottó jegyében zajlanak, a koherencia nem feltétlenül jellemzőjük. Tavaly például bő két óra alatt sem sikerült tizenegynéhány dalnál többet végigjátszaniuk, viszont az eltelt idővel arányosan nőtt a Livius által mikrofonba mondott összefüggéstelen hülyeségek aránya. Valami ilyesmire számítottam idén is, ám a valóság alaposan rám cáfolt. Ugyanis a zenekar teljesen szalonképes állapotban állt színpadra, és prezentálta a dalokat sorban egymás után. Az egyik felkonfból aztán kiderült, hogy csak minden második évben engedik el magukat, tehát idén a józan szakmaiság állt a középpontban.
Indokolatlan tematika azért most is volt: szintén stabil pont, hogy választanak egy közepesen kínos magyar, vagy külföldi slágert, amit aztán a koncert véletlenszerű pontjain kezdenek el játszani váratlanul. Sorra került már a Szűcs Judith-féle Táncolj még, az ABBA Money, money, money-ja, most pedig a Sandokan című örökbecsű sorozat Neoton által jegyzett főcímzenéjét szedték elő. Az igazat megvallva az ő előadásukban még ez is jól szólt. A közönségnek való vicces beszólogatás is a töredékére esett vissza, de pár vezérmotívum azért megmaradt, például a „mindenki birka, aki teljesíti, amit a mikrofonban kérek”. Végül negyed 4 körül mentek le a színpadról, tehát ezúttal nem sikerült világosban végezniük, de összességében jóval könnyebben befogadható produkciót nyújtottak. Kíváncsi vagyok, mi lesz a helyzet jövőre, amikor az ütemterv szerint ismét elszállós évnek nézünk elébe.
Negatívumot most is nehéz írnom a Fishing on Orfűről, az a néhány dolog, ami felmerül, mind eltörpül a másik oldal mellett. De csak a teljesség kedvéért: a sátorhelyekkel kéne kezdeni valamit, mert jó ideje masszív káosz van ezen a téren. A „házszámokat” jelző kis műanyag tábláknak nagyrészt közük sincs a valósághoz, mármint a szervezők nyilván jól szúrják le őket, de valószínűleg a kempinget elsőként birtokba vevők azonnal át is rendezik a saját érdekeiknek (hol van árnyék, egyenletes talaj stb.) megfelelően. Mi hiába vettük meg decemberben a megfelelő számú helyet, végül egész máshol kellett sátoroznunk, akkora volt a felfordulás, mire délután 4 körül odaértünk. Esetleg fel lehetne fújni valami könnyen lemosható festékkel az útra, az adott blokkban melyik helyek találhatók, sőt akár a kréta is elég lenne.
A másik dolog, hogy bár a zenekari felhozatal így is több mint ideális volt (a négy nap alatt alig akadt egy-két óra üresjárat, amikor nem érdekelt semmilyen program), azért kicsit lehetne még csiszolni rajta. A PMFC színpadon például pénteken és szombaton gyakorlatilag csak kemény metálzenekarok kaptak lehetőséget, ami – műfaji sokszínűség ide vagy oda – azért nem annyira illett a fesztivál általános irányvonalába. Van egy csomó tök jó csapat, akiknek egy része régebben már fel is lépett Orfűn – Manökken Proletarz, Colombre Band, Nils stb. –, pár éve viszont valahogy megfeledkeztek róluk. Sőt, még az amúgy pécsi gyökerekkel rendelkező TükeZoo-t, vagy Takáts Esztert sem hívják, pedig nekik aztán különösen lenne itt létjogosultságuk. De ezek csak mellékszálak, egyébként még mindig a Fishing az a fesztivál (a Művészetek Völgye mellett), ahonnan évről évre úgy távozok, hogy jöhetne már a következő. És szerintem ezzel a nagy többség ugyanígy van.
(További képekért KATT IDE.)