Második részéhez érkezett az utcazenészeket bemutató interjúsorozat. Ezúttal egy végzettségét tekintve is profi muzsikust ismerhettek meg, aki bár kényszerből választotta ezt a megélhetési formát, ennek ellenére missziós szerepet is tulajdonít magának: igyekszik a klasszikusokat minél szélesebb rétegekhez eljuttatni. A beszélgetésben persze szóba kerül a nyár elején bevezetett új szabályozás is, ami rendkívüli módon megnehezítette az utcai zenészek életét. Pozitív fejlemények egyelőre nincsenek, de az összefogási kényszert egyre többen felismerik: a közeljövőben így egyesületet alapítva próbálnak majd kiállni jogaikért.
Mióta foglalkozol utcazenéléssel és miért döntöttél mellette?
Az egész úgy kezdődött, hogy hegedűtanárként végeztem a Miskolci Zeneművészeti Főiskolán, ezt követően pedig visszamentem a szülővárosomba, Debrecenbe munkát keresni. Próbálkoztam a szimfonikus zenekarnál, de náluk nem kaptam lehetőséget, így különböző, zenétől teljesen független alkalmi munkák után kellett néznem. Elkezdtem újságot árulni, aztán egyik nap összetalálkoztam az egykori hegedűtanárom feleségével, aki nagyon megrendült, amiért ilyen pozícióban látott. Láttam rajta, hogy komolyan kétségbe van esve, és ennek hatására elgondolkodtam rajta, hogy ezen tényleg változtatni kéne. Egyszer aztán kaptam egy telefont Tatabányáról, hogy egy ottani zenekarban lenne számomra lehetőség. Ez 2003–2004 környékén lehetett. Össze is jött, adtunk pár koncertet, majd pedig úgy döntöttem, felköltözöm Budapestre és itt próbálkozom tovább. Kezdetben nem jártam sikerrel, például McDonald's-ban is kellett munkát vállalnom a megélhetésem miatt, de egy napon szólt az egyik ismerősöm, hogy az iskolájában énektanárt keresnek. Ennek hallatán kicsit megrémültem, mert sosem tanítottam még éneket, de úgy gondoltam, vesztenivalóm nincs, így elmentem a meghallgatásra.
Milyen iskola volt ez?
Egy műszaki gimnázium, de az igazgatója egy rendkívüli humán műveltséggel rendelkező ember volt. Amikor bementem hozzá, rögtön ezzel fogadott: „Magának annyira jó kisugárzása van! Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogják a gyerekek.” Tehát felvett, és végül három évig tanítottam éneket az iskolában. Sajnos azonban ez csak egy helyettesítő állás volt, és miután az eredeti tanárnő visszajött a szülési szabadságról, nem tudtak tovább alkalmazni engem – elvégre egy műszaki irányultságú intézményben két énektanár egyszerűen nem fér el. Úgyhogy 2007-ben megint ott álltam munka nélkül. Ekkor jött be az utcazene: az előzményekhez hozzátartozik, hogy főiskola alatt rendszeresen jártunk ki a budai várba zenélni, ez egyfajta hagyomány volt a zenésznek tanulók körében. Már akkor is nagyon nagy élmény volt nekem, mert össze sem lehet hasonlítani a hangversenytermek hangulatával. Ott az a helyzet, hogy elmennek az emberek a koncertekre, előtte kifizetik a jegyárat, és bár tapssal ki tudják fejezni a tetszésüket, alig-alig van csak kapcsolat köztük és az előadók között. Mondjuk ki, a túlnyomó többség megszokásból jár el. Ezzel szemben az utcán az egész sokkal szabadabb és közvetlenebb, jóval őszintébbek a reakciók. Itt meg kell küzdeni a hallgatóságért – aki nem játszik jól, egyszerűen elmennek mellette. Ez adja szerintem az utcazene legnagyobb hitelességét.
Tehát 2007-től kezdve folyamatosan műveled?
Igen, a várban kezdtem el, és mire eljött a tél, annyira megszerettem, hogy nem akartam abbahagyni. Bár ismét jelentkeztem egy multicéghez árufeltöltőnek, összesen egy hónapig bírtam. Ekkor jött a felismerés, hogy ez így nem mehet tovább – döntenem kell végre, hogy zenész akarok-e lenni, vagy fizikai munkás, amivel hosszú távon biztosan tönkretettem volna az izmaimat. Ahogy mérlegeltem a lehetőségeket, eszembe jutott az aluljáró. Itt télen is van lehetőség játszani: amikor kint a legnagyobb hideg tombol, akkor is legfeljebb őszies klíma jellemzi. Emellett az akusztikája is sokkal jobb, mint a nyílt tereknek. Először a Nyugati pályaudvarhoz mentem, de ott a közbiztonság se volt a legjobb, illetve a zaj is elég nagy. Ezután mentem át a Ferenc körúthoz, amit időközben már Corvin negyednek hívnak. Itt nagyon jó volt minden: az emberek ismertek és szerették a zenémet. Még olyan is előfordult, hogy hajléktalantól kaptam pénzt – persze csak pár forintot, de a gesztus a lényeg.
Mennyiben változtatta meg a helyzetedet a nyár elején elfogadott új szabályozás?
Teljesen váratlanul ért. Az egyik rajongómtól értesültem róla, ő hívott fel telefonon, hogy figyeljem a híreket. Bementem az önkormányzathoz, ahol elém tettek egy űrlapot, hogy ezzel kell engedélyt igényelnem egy hónapra előre. Viszont közölték, hogy az aluljáróba nem fogják megadni, ugyanis onnan minden utcai tevékenységet kitiltottak. Magával a szabályozással nem lenne bajom, mert tényleg fontos, hogy legyen valami kontroll. Például tudok arról, hogy az egyik parlamenti képviselő amiatt szorgalmazta az utcazene korlátozását, mert zavarta őt az otthoni nyugalmában. Azonban itt van egy alapvető ellentmondás: az aluljárókban nincsenek lakók, akiket ez zavarhatna! Ha valakit mégis zavar, az vagy nagyon illuminált állapotban van és csak balhézni akar, vagy bűnöző – például egy kéregető-maffia, ilyenhez is volt „szerencsém”. Egy idős nő volt az, szitkozódva fenyegetőzött, hogy tűnjek az aluljáróból. Én nem vettem róla tudomást, mert ilyen stílusban nem beszélhet velem senki. Erre odajött hozzám egy két fejjel magasabb, kigyúrt férfi, és azzal kezdte, hogy a szemembe köpött. Majd pedig el akart zavarni, mondván ez az ő területe. Szerencsére egy arra járó megvédett engem, így végül nem lett komoly baj a dologból. A lényeg az, hogy pont az ilyen esetek miatt értek egyet a szabályozással, de nem a mostani formában.
Sok ilyen élményed volt?
A nagy többség szerencsére abszolút pozitív. Nagyon megható pillanatok is vannak: egyszer odajött hozzám egy idős bácsi, aki a csekély nyugdíját szórólapozásból egészíti ki. Könnyekkel a szemében mondta, hogy amíg dolgozott, volt pénze a Zeneakadémiára járni koncertekre. Soha nem gondolta volna, hogy valaha még lesz ahhoz hasonló élményben része, de tőlem ezt kapta meg. Rengeteg hasonlót mondhatnék még. Egyszer egy hippi jött oda hozzám, szintén két fejjel magasabb, úgyhogy először azt hittem, megint balhé lesz. Erre megkérdezi, mi az amit játszom. Mondom neki, Csajkovszkij hegedűversenye. „Igen? Ez ilyen jó? Hát öregem, te megszerettetted velem a komolyzenét!” És odaadta nekem azt a pénzt, amit eredetileg az aznap esti sörözésre szánt.
Miből áll össze a repertoárod?
Főleg klasszikus zenét játszom, mivel ez a végzettségem. Sajnos nem tudok improvizálni – ez az, amit nagyon szeretnék megtanulni, de egyelőre nem sikerült. A Ferenc körútnál egyébként sok olyan cigányzenész van, akik hallás alapján tanulják a zenét és szinte bármit el tudnak játszani. Nagyon irigylem őket emiatt, viszont cserébe kottát olvasni nem tudnak – ez az amihez én értek. Filmzenéket is szoktam játszani, illetve persze kívánságok is akadnak, amiket igyekszem teljesíteni. Úgy gondolom, kettős a feladatom: egyrészt fontos a popularitás, emellett viszont egyfajta missziós jellege is van annak, amit csinálok. Próbálom átadni a klasszikus értékeket az embereknek, és öröm látni, mikor valakit tényleg megérint a zeném. Azt hiszem, Kodály nem véletlenül mondta, hogy a zene mindenkié. Nagyon fontos, hogy ne csak a koncerttermek szubkultúrájában lehessen közvetíteni, hanem olyan nyílt helyeken is, ahol jóval nagyobb a potenciális hallgatóság.
Jelenleg hol játszol?
A Corvin negyed metrókijárata mellett a járdaszegélyen. Sokkal rosszabb így, alig tud csak érvényesülni a zene a hangzavarban, ezen kívül az időjárás is bármikor közbeszólhat. Most először fordul elő négy év óta, hogy megélhetési gondjaim vannak. Július második fele például gyakorlatilag teljesen kiesett. Az aluljáróba viszont nem merek lemenni, mert félek a kilátásba helyezett büntetéstől. Leginkább azt nem értem, miért nem ülnek le a döntéshozók közös megoldást keresni az utcazenészekkel. Talán azért nem tekintenek minket tárgyalópartnernek, mert valóban vannak kóklerek is az utcákon, akik kvázi csak kéregetni állnak ki, nincs mögöttük semmi tudás és művészi érték. Ezzel az a legnagyobb probléma, hogy egy nem hozzáértő hallgató elsőre nagyon nehezen tud csak különbséget tenni. Talán emiatt hozták a szigorú szabályt, mert nem tudtak hogyan reagálni a szituációra. Én viszont úgy gondolom, hogy nagyon fontos a különbségtétel, ezért néhány kollégámmal elhatároztuk, hogy egyesületet alapítunk az érdekeink képviseletére.
Milyennek látod a lehetőségeket a közeljövőben?
Azt gondolom, hogy a legfontosabb az összefogás: hangot kell adni annak, hogy a zene valóban nélkülözhetetlen érték a társadalom számára. A következő fordulópont augusztus végén várható: a Városházán ekkor tárgyalják újra az utcazenészek ügyét. Én már előző alkalommal is elmentem, felszólalni is engedtek, szerintem ennek köszönhetem a felszínre szóló engedélyemet. Nagyon fontos a párbeszéd, fel kell hívni a figyelmet azokra a dolgokra, amiket elmondtam. A mostani üléstől azt várom, hogy a rossz idő beálltával az aluljárókban is lesz lehetőség zenélni. Ennek tulajdonképp erkölcsi kérdésnek kellene lennie a városvezetők számára: semmi köze nincs a politikához, egyszerűen emberi érdekről van szó – egyrészt a zenészek megélhetése, másrészt az említett kulturális misszió jövője a tét. Bízom benne, hogy józan döntés születik majd.