Lezárult egy korszak január 2-án a Gödörben: a Kaukazus zenekar megszűnésével minden bizonnyal a világhálóban rejlő lehetőségeket legkiválóbban kihasználó csapattól vettünk búcsút. A búcsúkoncertről a következő bejegyzésben írok, ebben a cikkben megpróbálom objektívan elemezni az együttes jelentőségét, az őket ért kritikákat, illetve azt, hogy mi j
öhet ezután.
Ahhoz, hogy a fenti állítás igaz, kétség sem fér: ez a zenekar 5 évet alig meghaladó fennállása alatt mindent elért, amit el lehetett – eljutott szinte az összes jelentős hazai fesztivál nagyszínpadáig, legismertebb dalait tömegek tudják betéve, és a média nagy részének látóterébe is bekerült (mindegy, jót vagy rosszat írtak róla, mindenképp foglalkoztak vele). Frontemberét eddig példátlan módon állami kitüntetésben részesítették környezettudatos dalszövegei miatt. Bátran állíthatjuk tehát, hogy a Kaukazus jelenséggé vált. Egész pontosan az MR2-hullám legmeghatározóbb zenekarává, amely a hasonló módon ismertséget szerzett többi csapat közül is kiemelkedik, lévén mindezt úgy érte el, hogy egyetlen lemeze sem jelent meg kiadónál. A dalokat mindvégig az interneten terjesztették, kiegészítve alkalmanként a rajongók által kivitelezett önkéntes CD-másolási akciókkal. Mindezzel fényes bizonyítást nyert, hogy manapság már nem a lemezeladásokban rejlik a lehetőség, a jövőt az ingyenes zeneletöltés és a koncertezésre való fókuszálás jelenti.
Mindemellett az együttes köré olyan stabil közösség szerveződött, amit talán egy másik formáció se mondhat el magáról. A honlap fórum-szekciójában tucatnyira tehető a naponta frissülő, több ezer hozzászólást tartalmazó témák száma. A Kaukazushoz köthető a
Merte elnevezésű kezdeményezés is, melynek keretében a vállalkozó szelleműek saját verseiket, írásaikat, dalaikat adhatják elő külön ebből a célból szervezett esteken, többnyire a többiek lelkes tapsától kísérve.
Ezen tényezők jó része mindvégig megmaradt, de a kezdet azért nagyon más volt. Azok közül, akik az elejétől fogva kedvencükként tartották számon a zenekart, sokakat joggal háboríthatott fel, ahogy a hírnév hozta új helyzethez hozzáidomultak. Több ismerősöm is annak láttán ábrándult ki belőlük végleg, hogy a kis klubokban, 40-50 fős közönség előtt a globálmédiát oltogató underground társaságot pont a globálmédia futtatta fel, ők pedig ezt zokszó nélkül eltűrték. Azért az átmenet nem volt ilyen éles, a VOLT fesztiválos koncerten már 2007-ben is szép számú ember gyűlt össze, de a Gödörben például még pár hónappal a Szalai Éva megjelenése előtt is a kávézószínpadon játszottak. Azt, hogy valami már nem a régi, az is jelezte hogy tavaly már nem hívták meg őket az operabállal egy időben hagyományosan megrendezett ellendemonstrációra. Bár saját bevallásuk szerint ugyanolyan szívesen felléptek volna, mint az azt megelőző években, a harcos antiglobalista szervezőknek nyilván szemet szúrt a
beállt változás.
A Szalai Éva mint sláger egyébként szintén érzékeny pont. Személyes véleményem szerint minden együttes produkciója addig tekinthető igazán lazának és felszabadultnak, amíg nincs egy konkrét daluk, amely önmagában tömegeket vonz a koncertekre, és amit kvázi kötelességük eljátszani ahhoz, hogy a résztvevők elégedetten távozzanak. Ezt nem úgy értem, hogy az összes formáció, melynek egy bizonyos szerzeménye ismertségében kiemelkedik a többi közül – pl. Illuzio: Kicsikém, Nils: Hello – beleillik ebbe a képbe, sokkal inkább azokra az esetekre gondolok, amikor a közönség számottevő része olyanokból áll, akik a fellépő zenekartól mindössze egy vagy két számot ismernek és a koncertjére is csak ezek miatt mennek el. Márpedig a Kaukazus a Szalai Évával – kiegészítve az egyébként már korábban is létező Teszkóval, majd a Tartós Békével – pontosan ebbe a körbe lépett be. Mindemellett kétségtelen, hogy egy tökéletes popdalról van szó, melynek mind a szövege, mind a zenéje (Császári Gergely múlhatatlan érdeme) első hallásra megragad az emberben, azonban ez a momentum is jelentős törésnek számít a kezdetekkel összevetve.
A hivatalos kritika sosem ölelte igazán keblére Kardos-Horváth Jánosékat. Az index és az origo zenei blogjain sorra jelentek meg a lehúzó írások, és ezen cikkek kommentelői is szinte kivétel nélkül ellenséges, sőt leggyakrabban vulgáris álláspontot képviseltek. Erről azt gondolom, hogy egyrészt mindenkinek szíve joga, hogy véleményt alkosson egy adott témában, másrészt viszont nyomós ok nélkül nem kellene feleslegesen gyalázkodni és melegebb éghajlatra küldeni egy szakmailag, objektív érvekkel nehezen támadható produkciót. Sokan a túl szájbarágós szövegeket kérték rajtuk számon, nekik azt tudom mondani (a klasszikus érv mellett, hogy akinek nem tetszik, ne hallgassa), még mindig jobb, mint a direkt erre szakosodott menedzsment által megcsinált fiú/lánybandák, akik más szövegeit és zenéjét adják elő. Ráadásul vannak kifejezetten mély értelmű Kaukazus-dalok is, nekem némelyik szerzemény különösen sokat jelent, és szerintem ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül. Azokkal, akik a „Kispál-nyúlás” címkét ragasztották az együttesre, még csak nem is foglalkoznék, elvégre ők azok, akik az összes hasonló stílusban utazó bandáról ezt mondják.
Mérleget vonva azt hiszem kijelenthetjük, hogy szubjektív álláspontok ide vagy oda, a
Kaukazusnak mindenképpen helye van a magyar rocktörténet képzeletbeli – illetve egyszer talán elkészülő – nagykönyvében. Le kell szögeznem, hogy nekem is volt egy időszakom, amikor nagyon erősen kiábrándultam belőlük. Azonban úgy vélem, nem szabad őket hibáztatni: elvégre minden zenész álma és legfőbb célja a befutás, az ezzel járó hírnév, a közönség szeretetének kivívása. Nem csoda hát, hogy kezdeti elveiket nem mindig szem előtt tartva éltek a kínálkozó lehetőséggel – alighanem mindenki más ezt tette volna a helyükben, aki mégse, az vagy álszent, vagy minden elismerésem az övé. Zenéjük pedig minden egyéb cselekedetüktől függetlenül is megmaradt, valamint meg fog most, feloszlásuk után is. Ez az, ami már a miénk, és amit senki sem vitathat el.
A képek kronologikus sorrendje: Gödör, 2007; Belvárosi Fesztivál, 2008; MTV Icon, 2008; Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009; VOLT Fesztivál, 2009
Forrás: grundaktiv.hu (1., 2.); Béky Zoltán (3.), Seres Lili (4.), sziget.hu (5.)
