Tosca: Rálik Szilvia
Mario Cavaradossi: Wendler Attila
Scarpia: Anatolij Fokanov
Angelotti: Valter Ferenc
Sekrestyés: Kenesey Gábor
Spoletta: Haramza László
Sciarrone: Andrássy Frigyes
Karmester: Török Géza
Rendhagyó módon ez a beszámoló egy repertoár elődás kritikája, melyet az elkövetkezendő hetekben még két másik is követni fog.
Előre kell bocsátanom: nem voltam elégedett sem a hallottakkal, sem a látottakkal.
Puccini operája az egyik kedvencem, jó néhány alkalommal láttam már sokféle szereposztásban, de ebben az összeállításban még egyszer sem.
A rendezés (mely nálam mindig is másodlagos szerepet tölt be a zenei megvalósítás után) - az Operaház legtöbb színreviteléhez hasonlóan - rettenetesen elavult díszletek
közt zajlik, de legalább nem próbálja meg átvenni a zene szerepét, és nem akarja újraértelmezni a művet. Ez manapság mindenképpen pozitívum.
Az már kevésbé, hogy az egész díszlet folyamatosan mozog az elődás alatt, ezáltal a nézőnek olyan érzése van, mintha egy bábszínházban ülne, ahol kartonpapírok mögül bukkannak elő a figurák. Nagy mértékben növelné a publikum beleélésének a lehetőségét, ha legalább távolról úgy tűnne, hogy a kő az kőből van, a fa fából és a vas vasból... Itt mindjárt meg is kell jegyeznem, hogy a harmadik felvonás kivégzési jelenetében a halott Cavaradossi majdnem ledöntötte a mögötte lévő"falat", ami kisebb derültséget váltott ki a közönség soraiban - okkal.
Viszont a színpadkép rendelkezik egy zseniális vonással, ugyanis amikor a festő lelövéséhez készülődnek, a beállítás szinte egy az egyben megidézi Goya fantasztikus alkotását. Ez minden egyes alkalommal revelációként hatott rám, bár azt nem tudom, hogy ez volt-e a szándék.
Sajnos az elődásnak a leggyengébb pontja nem a díszlet volt, hanem a Cavaradossit alakító tenor, Wendler Attila. Pontatlan intonációját azzal próbálta palástolni, hogy - lehetőégeihez képest - végig üvöltötte a műet. Valószínűleg csalódott volt, amikor az első felvonás Képáriája után a közönség a kitartott záróhang ellenére sem tört ki tapsban, de még így is hálás lehet: más színpadokon taps helyett bekiabálással jutalmazták volna "teljesítményét"...
Színpadi megjelenése sem teszi hiteles Cavaradossivá, de erről persze nem ő tehet, arról viszont már inkább, hogy milyen technikával énekel. A harmadik felvonás Levéláriájában diminuendónak álcázott elcsuklása pedig olyan mértékig volt illuzióromboló, mintha elfelejtette volna a szöveget, vagy egyáltalán nem is énekelt volna...
Sajnos 2010-ben még mindig nincs igazán jó hőstenor az Opera társulatában. Fekete Attila néha ugyan megvillantja az igazi énekművészetet jelentő dallamformálást és stílust, de ez messze nem elég.
Anatolij Fokanov nem tartozik kedvenc baritonjaim közé, elsősorban hangszínét és hangjának volumenjét nem tartom megfelelőek, de ezen az elődáson nem tudok igazi negatívumot kiemelni teljesítményével kapcsolatban. Még tőle szokatlan módon a színészi játéka is jó volt, Scarpiája ugyan nem hasonlítható Brusonhoz, vagy Gobbihoz, de Wendlerhez képest maga volt a mennyország. Jellegében számomra különösen kegyetlennek tűnt, talán hiányzott belőle az az árnyaltságm ami e tulajdonképp rövid szerep jelentőégét jellemrajz tekintetében nyomatékosítani tudná, de a voce jól szólt a felsőregiszterben, és legyőzte a tökéletesen eltalált hangerővel játszó zenekart.
A második felvonásban Fokanov Scarpiája megtelt élettel és izzott a szenvedélytől.
Ehhez kapcsolódóan viszont nagyon fontos megemlíteni a Te deum kórusát, melynek kis létszámát és félig háttérben való elhelyezését erősítéssel próbálták kompenzálni, ami hangsúlyos vígoperai színezetet adott a jelenetnek, ugyanis a hangszórók minősége körülbelül megegyezett egy NDK-s táskarádióéval, ennek megfelelő módon recsegett és úgy harsogott, mintha az egész Andrássy útat kellett volna ellátni zenével. Fokanov hiába volt formában, az "Omnis terra... veneratur..." hangszórókból áradó hangjait képtelenség túlénekelni. Nevetséges megoldás.
Az előadás csúcspontja és valóban világszínvonalú megformálása Rálik Szilvia Toscájához köthető Hihetetlen vivőerejű hangja megtöltötte az Opera nézőerét, gyönyörű fényes magasságai, visszafogott, lágy vibratója és az igazi veris
ta csúcsok lenyűgöztek az előadás alatt. Sajnálatos, hogy darabbeli szerelme méltatlan volt az alakításához...
A Vissi d'arte egyszerre volt döbbenetesen expresszív és fájdalmas, miközben valamiféle nehezen meghatározható befelé fordulás jellemezte, főként a záróhang precíz megformálásában. Szívesen meghallgattam volna még néhányszor.
Egyedüli negatívumként a néhol túl nyers hangképzést tudom felhozni. Bizony a harmadik felvonás hosszú kettősében jobban szólt volna Montserrat Caballé pianója.
A zenekar, mint azt már említettem, kellemesen egyenletes hangerővel szólt, nem harsogván túl az énekeseket. Az opera fő motívumait karakterüknek megfelelő formálással szólaltatta meg a nagy számú együttes, és bizony egy-egy pillanatig szimfóniának is gondolhattuk volna a zenekari muzsikát, ugyanis a karmester keze alatt megtelt élettel a hangszeres zene. Ritkán vagyok elégedett Puccini operák zenekari hangzásával, de most mégis azt mondom: ha ezt a zenekari színvonalat minden egyes Tosca alkalmával tartani tudnák, akkor azzal már baj nem lenne. Sikerült megtalálni az énekhang és zenekar közti ideális egyensúlyt, úgy, hogy egyik sem került hátrányba, sőt, mindkettő érvényre tudott (volna) jutni.
Összefoglalásképpen: ha Wendler Attila némaszerepet játszott volna, ez egy tisztességes, már-már igényes előadás lett volna. Amíg azonban a főszereplően annyi muzikalitás van, mint egy kavicsban, addig nem javaslom senkinek, hogy erre költse a pénzét. Inkább vegye meg cd-n.
(A képek illusztrációk)
