A minden év tavaszán megrendezett Titanic Nemzetközi Filmfesztivál legfőbb értéke az itt bemutatott filmek műfajbeli sokszínűsége, illetve az, hogy nagy részük soha nem kerül hivatalos forgalmazásba, tehát csak ekkor lehet megtekinteni őket. A felhozatalnak stabil eleme a zenei kategória, amelyhez kapcsolódóan idén egy igazi különlegességgel is készültek a szervezők: a Perzsa macskák című film főszereplői, a Take It Easy Hospital nevű iráni együttes adott koncertet a Gödör Klubban. Ennek külön érdekessége, hogy eredetileg a két énekes, Ash és Negar alkotta duóról beszélhetünk, most először kísérte őket dobos és basszusgitáros is.

Előzenekarként a Biorobot lépett fel, akik teljes felállásban január vége óta most álltak először színpadon. Bérczesi Róbert és Nemes András közös kezdeményezésével kapcsolatban egy ideje az az érzésem, hogy sokkal többet is ki tudnának hozni magukból, mint amennyit megtesznek. Adva van két zseniális tehetséggel megáldott dalszerző/szövegíró frontember, akik külön-külön is kiemelkedő színvonalú munkássággal rendelkeznek, tehát joggal lehetne azt gondolni, hogy kooperációjuk eredményére ez hatványozottan igaz, mennyiség és minőség tekintetében egyaránt.

 Az utóbbi így is van, a Biorobot-dalok jelentős része tartalmaz slágergyanús motívumokat, néhány kivétellel mindet el tudnám képzelni az underground felé nyitott rádiók (MR2, neo fm, Radiocafe) műsorán. Ami viszont nagy kár, és nehezen magyarázható, hogy immár háromnegyed évvel megalakulásuk után a csapat repertoárja még mindig csak 11 dalból áll, melyek közül az egyik (Elszabadulás tér) ráadásul egy Pluto szám minden változtatás nélküli átvétele. Ezen a koncerten is mindössze egy új szerzemény hangzott el, ami bár remekül sikerült, de majd' három hónap koncertszünet után vajmi kevés. Tény, hogy a tagok mindegyikének van legalább egy másik projektje, és biztosan nehéz a próbákat összeszervezniük, de ezzel együtt kizártnak tartom, hogy a csapat két agya ne rendelkezne elegendő ötlettel egy tisztességes koncertprogram kialakításához. Mindössze annyit kéne tenni, hogy zenekari szinten félreteszik minden egyéb elfoglaltságukat, és rászánnak mondjuk egy intenzív hétvégét a dalkezdemények formába öntésére. Elképzelhető, hogy ilyenek már léteznek is, csak a maximalizmus jegyében még nem érzik őket tökéletesnek, és így nem játsszák el közönség előtt. Ezt is nyugodtan meg lehetne tenni, elvégre szinte semmit nem veszthetnek rajta: Biorobot-koncertre egyelőre egy elég szűk célközönség látogat el, akiket biztos nem tántorítana el, ha egy-egy alakulófélben lévő, kísérletezős szerzemény is műsorra kerülne.

 Más irányból megközelítve az igazi probléma nem is a játszott dalok mennyisége – példának okáért a dobos Gálos Ádám másik zenekara, az Intim Torna Illegál hozzávetőleg ugyanekkora repertoárral ad abszolút teljes értékű koncerteket. A Biorobot esetében azonban tudatos koncepció, hogy nagyon rövid, alig kétperces számokat írnak. Ezzel alapvetően nem lenne baj, ha lenne belőlük elég. Így viszont a fellépések fájdalmasan rövidek, a mostani is mindössze 35 percig tartott, úgy, hogy egyet még ismételtek is a végén. Ez pedig – lehetnek bármilyen emlékezetesek is az elhangzottak – elkerülhetetlenül hiányérzetet kelt bennem, és feltehetőleg még sokakban.

 A Biorobot előtt tehát jelenleg kettős feladat áll. Egyrészt kezdeniük kéne valamit a játékidő kérdésével. Ezen adott esetben nem csak új dalokkal, hanem a már meglévők elnyújtásával – plusz egy refrén, stb. – is lehetne javítani. Másrészt pedig jó lenne elérniük valahogy a koncertmeghívások szaporítását. Akárhogy is nézem, szeptember óta a mostani volt a csapat negyedik nyilvános fellépése, ami finoman szólva sem jó arány. Mellesleg valószínűleg össze is függ a fentiekkel, hiszen egy félórás műsorral rendelkező együttest nem szívesen hívnak meg főzenekarnak. Az előzenekarként való szereplés pedig – hacsak nem a műfaj legnagyobb nevei előtt történik – nyilván túl alacsony szint egy ilyen mérvű produkció számára. Ha ezeket a hiányosságokat megoldanák, véleményem szerint semmi más nem állna annak az útjában, hogy a Biorobot saját jogán is elfoglalja az őt megillető helyet a magyar underground zenei palettán.

A Take It Easy Hospital személyében először látogatott iráni zenekar Magyarországra. Azért is figyelemre méltó esemény ez, mert olyan országból származnak, ahol a mi számunkra teljességgel felfoghatatlan állapotok uralkodnak. A Perzsa macskák film elég tág képet adott a mai iráni fiatalok minden-napjairól, és állíthatom, minden tiszteletem az övék, amiért vállalva a letartóztatás állandó kockázatát – sőt, gyakorlatilag legyintve rá – csak azért sem engedik, hogy a hivatalos cenzúra befolyásolja az ízlésüket. Ugyanis Iránban a nyugati zene minden formája tiltott, az illegalitásban működő zenekarok ellen a rendőrség gyakorlatilag keresztes hadjáratot folytat. Ez nem túlzás, volt példa arra is, hogy egy titokban megszervezett koncertet száz(!) rendőr szállt meg, ötven autó mellett még egy helikoptert is bevetve.

Előzetesen úgy gondoltam, a magyarországi szocializmus kultúrpolitikája nagyjából megfelelő analógia minderre, azonban a fentiek alapján jól látszik, a Kádár-rendszer ehhez képest maga volt a megtestesült szabadság. Itt ugyanis a cenzúra szűrője a dalszövegek rendszerellenes(nek vélt) tartalma volt, tehát ha egy zenekar lemondott arról, hogy politikai nézeteinek ilyen módon adjon hangot – illetve ha sikerült őket „virágnyelven” megfogalmaznia –, más akadályt nem támasztottak lemezszerződése, koncertlehetőségei elé. Lásd a beatkorszak legnépszerűbb együtteseit: Illés, Fonográf, LGT, Omega, stb. Iránban ezzel szemben az egész nyugati típusú könnyűzene áll a hatóságok kereszttüzében, tehát mindegy, hogy egy banda rendszerellenes uszításról énekel, vagy érzelmes szerelemről, működése ugyanúgy törvénytelen. Ebből a konstans illegalitásból sikerült kitörnie a Take It Easy Hospital két alapítójának, akik immár emigrációban élve lehetnek önmaguk, és adhatják minél többek tudtára az iráni rendszer visszásságait.

A csapat saját meghatározása szerint indie-rockot játszik. Ez mondjuk annak fényében elég tág fogalom, hogy a filmben elhangzik a „– Milyen zenét játszotok? – Indie-rockot. – Jajj, imádom az indie-rockot! 50 Cent, Madonna…” párbeszéd. Ennyire szerencsére nem vészes a helyzet, de a felállást megvizsgálva azonnal szembeötlik, hogy bizony hiányzik a szólógitár, ami azért egy indie-zenekarnál elég sarkalatos elem. A helyét ezúttal egy saccra a ’80-as évekből, vagy még régebbről származó analóg Yamaha szinti töltötte be, ami azonban egész meglepő módon megtévesztésig képes volt a torzított gitárhangzást reprodukálni. És a vicc az, hogy mindez tényleg működik, tehát simán helytálló a stílusmegjelölés, még akkor is, amikor a torzításból visszavéve valóban billentyűs hangszerként funkcionál. A dalok között egyaránt akadt perzsa és angol nyelvű – a filmből azt is megtudhattuk, hogy ez tudatos koncepció: első külföldi koncertmeghívásuk feltétele volt a megfelelő arányok betartása. Nyilván ki kellett hangsúlyozni a tagok származásának különlegességét, azonban a közérthetőség is fontos szempont volt.

Már éppen kezdtem volna megszokni a nem mindennapi megszólalást, amikor egyszer csak elhangzott minden koncertlátogató rémálma, a „this is the last song for tonight” felvezetés. És valóban levonultak a színpadról, ők is alig fél órát követően. Ezt követően Ash még visszajött egy akusztikus gitárral – így tehát ez sem maradt ki végül – és eljátszotta a Pink Floyd The Final Cut című klasszikusát, de ezután tényleg vége lett. Kár, mert abban szinte biztos vagyok, hogy az ő repertoárjuk a Biorobottal ellentétben több dalt is tartalmaz, de kénytelen-kelletlen belenyugodtam, hogy ez most egy ilyen este. Mellesleg a közönség soraiban a Magyarországon élő iráni közösség jelentős része képviseltette magát. Egyikükkel szóba elegyedve megkérdeztem, mennyire népszerű a csapat odahaza, mire azt a választ kaptam, gyakorlatilag mindenki ismeri őket. Ebből is látszik, hogy a könnyűzenei kultúra terjedése immár mindenhol megállíthatatlan, az önkényes korlátozások legfeljebb a fiatalok túlélőösztöneit és találékonyságát erősítik, megtörni semmiképp nem tudják őket.

A Take It Easy Hospital koncertjét mindenképpen kontextusba ágyazva kell megítélni. Abban az esetben, ha bármiféle előzetes információ nélkül keveredem oda aznap este a Gödörbe, alighanem teljesen átlagosnak, könnyen felejthetőnek minősítem. Tulajdonképpen ez is a helyzet: amit csinálnak, az minimum tucatzene. Hangi adottságaik se valami kiemelkedőek, meg azért valljuk be, ez az analóg szintis hangzásvilág se annyira menő ma már. Viszont annak fényében, hogy egy olyan országban kezdték el mindezt, ahová az aktuális nyugati trendek gyakorlatilag csak másolt kazettákon – illetve nagyon korlátozottan az internet révén – képesek eljutni, az egész teljesen rendben van. Sőt állíthatom, hogy felettébb előremutató, ráadásul így, hogy Londonban letelepedve immár a tűz közelében vannak, valószínűleg az idő előrehaladtával egyre jobb lesz.

(Fotók: Fodor Csaba - titanicfilmfest.hu - videók itt)