Mikor Hobo 2008 őszén, a 30 éves jubileumi koncert után nem sokkal megszüntette zenekara akkori felállását, egyben azt is kijelentette, lezárta pályafutásának ezt a szakaszát, innentől mindössze évi 7-8 koncertet tart majd, ideje maradék részét színházi szereplései teszik majd ki. Ennek tudatában valódi szenzációnak számított, hogy alig egy évvel később Circus Hungaricus néven vadonatúj szólólemezt adott ki, teljesen átgondolt és jól felépített szövegekkel – az év szövegírója elismerést érték –, új zenészek közreműködésével. Azóta fellépéseinek döntő többsége ehhez kapcsolódik, és mindegyikkel képes újbóli meglepetést okozni.
Bevezetésként néhány szó magáról az albumról, mivel a legnagyobb dolog az, hogy Hobo 65 évesen olyan stílusváltást hajtott végre, amilyenhez foghatóra kevesen lennének képesek. A Circus Hungaricus ugyanis az évtizedek óta képviselt bluesos hagyományokkal teljesen szakítva egy durván odacsapós hard rock lemez lett – mi több, egyes részei már-már metálba hajlanak. Az igazán nagy szám pedig az, hogy Hobo szövegei ugyanúgy működnek ilyen köntösbe bújtatva is, mint azelőtt. Sőt, pesszimista hangvételükhöz néhol még jobban is illenek a harapós riffek. A dalok mindegyikének Madarász Gábor a szerzője, aki az új zenekarban a szólógitárosi posztot tölti be – a csapat mellesleg Hobo Blues Band helyett „Hobo és bandája” néven fut.
Ezzel az anyaggal indult tehát országos turnéra
az új felállású zenekar, emellett pedig a frontember egyszemélyes színházi est keretében is rendszeresen előadja a dalokat, némi prózai körítéssel gazdagítva. Erre tettek most rá egy jókora lapáttal, a békéscsabai Jókai és a debreceni Csokonai Színház közös produkciója keretében. Az alapvetés adta magát: ha már a cirkusz áll a lemez középpontjában, miért ne lehetne cirkuszi keretek között is prezentálni? Így a zene és a színház mellé egy harmadik művészeti ágat is bevontak, egészen különleges kavalkádot létrehozva.
Az előadás helyszíne egy rendes cirkuszi sátor, amelyet Budapesten a városligeti műjégpálya helyén állítottak fel. Belépve a hangulat is adott már egyből, ugyanis a hangszórókból végtelenítve szól a wurlitzer-zene, és a konferanszié is rendszeresen figyelmeztet a közelgő kezdési időpontra – épp csak a perecárusok hiányoznak. A zenekar diszkréten az egyik sarokban foglal helyet, kivéve a két gitárost, akik vezeték nélküli hangszerükkel olykor előrébb is merészkednek. Az élő zene egyébként a produkció újabb nagy előnyét jelenti a színházi szólóesthez képest, ott ugyanis csak az ének megy egyenesben, az instrumentális részek felvétel
ről szólnak. Ezúttal a hangosítás is gyakorlatilag tökéletes, talán csak a szöveges részek visszhangoznak kicsit.
A műsor felépítésében a lemez struktúráját követi: a dalok egymás után sorrendben hangzanak el, az egész program gerincét adva, de emellett a történetvezetéshez is kapcsolódva. Ebből a szempontból az egésznek afféle musical-jellege van. A középpontban egyfajta nosztalgiázós múltidézés áll. Hobo gyerekkorára visszaemlékezve mondja el, már a kezdetektől mennyire szoros szálak fűzik a cirkuszhoz, amely aztán – mint a történet előrehaladtával világossá válik – egyfajta metaforaként egész mai világunkat megtestesíti. Az ábrándozós nosztalgiázás lassanként fájdalmas felismerésbe csap át: semmi sem a régi már, a nagy művészek mind halottak, senki sem maradt, aki a régi hagyományokat tovább ápolná. Az előadás végéhez közeledve aztán a Rúzsa Magdival közös duettben megidézett Bolondok hajója is megépül – egész pontosan a színpad maga lényegül át néhány kifeszített vitorla segítségével. Ez adhat esélyt arra, hogy fedélzetén átvészeljük a mostanság uralkodó őrült közhangulat okozta özönvizet.
A prózai és a zenei részeket cirkuszi műsorszámok egész sora egészíti ki: artisták és kötéltáncosok, bohócok, bűvészek, tűzzsonglőrök, heves német állatidomár… És ha már az utóbbi jelen van, természetesen nem maradhatnak ki a cirkuszi előadások állandó elemének számító állatok sem. Teljes fizikai valójában két kutya – egy kicsi és egy nagy – van jelen a porondon, ők meglehetős vehemenciával végzik a rájuk osztott szerepet. A fentieken túl az autentikusabb állatfajokat egy-egy hatalmas plüsstigris és oroszlán testesíti meg, így hát ezeknek sem vagyunk híján. Az élmény valóban gyakorlatilag teljes körű. A kivetítő az esetek jelentős részében külön életet él: leggyakrabban archív, békebeli cirkuszi felvételek mennek rajta, de például a fokozottan társadalomkritikus Késő van már alatt különböző katasztrófák és politikusok képeit mutatja, az album talán legironikusabb tételének számító Sorozatlövő alatt pedig a pellengérre állított sorozatok főcíme pereg.
A nagyjából két órásra nyúló produkció végén egyfajta jutalomjátékként felcsendült két klasszikus, a Bye Bye Johnny és a Közép-európai Hobo Blues I. is, feltéve a koronát az estére. Nehéz szavakat találni rá, de legfőképp arra a zsenialitásra, amely mindezt a semmiből létrehozta. Leginkább persze Hobót illeti főhajtás, de ugyanez kijár állandó rendezőtársának, Vidnyánszky Attilának, a Jókai Színház fiatal művészeinek, a Hippodrom Társulat tagjainak, a Cipollát alakító Oleg Zsukovszkijnak, és az egész zenekarnak. A kérdés már csak az, van-e még ennél is feljebb, lehet-e a lécet még magasabbra tenni? A választ az valószínűsíti, hogy mindez Hobóval kapcsolatban nem először, de még csak nem is másodjára merül fel. További előadások nyáron, a Művészetek Völgye keretében!
(Fotók: Martin Gábor - porondszinhaz.hu)
