Szűk másfél héttel az Orfűn tartott tizedik születésnap után újabb különleges koncertet adott a 30Y zenekar: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben került sor az idei első és egyetlen szentimentálé előadásra. Ennek kapcsán kiderült, hogy az ünnepélyes közeg cseppet sem feszélyezi Beck Zoliékat, illetve azt is megtudhattuk, hogy mindegyik bandatagnak van valami kiteregethető szennyese.
A csapat már tavaly is koncertezett a Müpában, azonban akkor még a kisebb befogadóképességű Fesztivál Színház adott otthont az eseménynek. Idén viszont szintet léptek, már a legnagyobb koncerttermet kapták meg. Mint kiderült, nem is alaptalanul: a legjobb helyekre szóló jegyeket már hónapokkal ezelőtt felvásárolta a rajongói keménymag, de összességében is majdnem telt ház volt. Ami a felállást illeti, a megszokott öt tagon kívül a vendégzenészek köre is az ilyenkor szokásos arcokból állt: ütőhangszereken a Kispált is megjárt Bóra Áron, változatos fúvósokon pedig a Jambalaya mellett újabban a Pál Utcai Fiúkban is állandó résztvevőnek számító Qka játszott.
A szentimentálé koncertekkel kapcsolatban elsőként azt kell kiemelni, hogy nem pusztán akusztikus előadást jelentenek. Egyrészt persze részei a repertoárnak a rendes hangos fellépéseken előadott dalok áthangszerelt változatai, de emellett legalább ugyanekkora arányt tesznek ki a speciális szentimentálé-szerzemények, amelyeket egyedül ilyen alkalmak során játszanak, amúgy szinte egyáltalán nem. A mostani koncert egy az egyben ilyen blokkal kezdődött: az első jól bejáratott dalra (Mentés másként) nagyjából 40 percet kellett várni. Ez azonban abszolút nem negatívum, mivel az említett ritkaságok gyakorlatilag kivétel nélkül jól eltalált darabok. Mellesleg néhányat leszámítva – ahol például egy szál zongora alkotta csak a kíséretet – minden további nélkül el tudnám képzelni őket rendes koncerten i
s. Annál is inkább, mert hasonló kategóriájú számok (pl. Ül és vár) simán állandó részei a hangos repertoárnak. Ennek fényében különösen nagy kár, hogy ennyire kevés szentimentálé van – idén ez az egyetlen, és tavaly is mindössze talán kettő volt. Pedig ezek a dalok megérdemelnék, hogy gyakrabban is előadják őket.
A program első felének voltak olyan elemei, melyek még a ritkaságok között is egyedinek számítottak: eljátszották például Bereményi Géza szövegének Beck Zoli általi megzenésítését, ráadásul mindössze két dobozgitár kíséretével, emellett pedig újra előkerült a tavalyi MTV Iconon nagy sikert aratott Iskolatáska, valamint a Kex Családja is. Ami pedig a második blokkban elővett klasszikus koncertslágereket illeti: ezeket is sikerült úgy átértelmezni, hogy a megszokotthoz képest üdítő újdonságként hassanak. A már említett Mentés másként mellett – melynek tombolós része teljesen eltűnt – leginkább a gigasláger Bogozd ki-nél jött ez ki. Ebben a dalban megvan mindaz, amit a befutott magyar zenekarokkal kapcsolatban leginkább utálok (lásd pl. itt és itt), többször is volt alkalmam tapasztalni, hogy amint eljátszották, egyből jól láthatóan lecsökkent a tömeg a közönség első soraiban. Nos, ezúttal ez a szám is teljesen máshogy, belassítva – már-már lötyögősen – szólalt meg, számomra például nem kis örömet okozva. A Pécsi tánctanár pedig Für Anikó előadásában volt maradandó.
Amit eddig kifejtettem, az volt az egyik pillér, ami az estét emlékezetessé tette. A másik pedig egyértelműen a konferáló-összekötő szövegek. Nem véletlenül, hisz általában a rendes koncerteket is feldobják, ezúttal azonban nemcsak az ilyen téren mindig aktív Zoli, hanem a zenekar összes többi tagja is kivette a részét a számok közötti anekdotázásból. Ezek ott és akkor ütöttek igazán, írásban nehéz visszaadni őket, de alapvetően majdnem egy teljes kör végigment az egymásnak való vicces
beszólogatásokból. Például megtudhattuk, hogy a basszusgitáros Ádi nemrégiben olvasta el életében először az általa hétről hétre játszott számok szövegeit. Anyukája ugyanis napokban ünnepli hatvanadik születésnapját, emiatt az egyik dalt mindenképp neki akarta küldeni, ám ennek kiválasztása során – szembesülve azzal, miről is szólnak valójában a számok – nem várt akadályokba ütközött. Végül aztán a Felhő lett a kiválasztott, mert az „se nem túl szerelmes, se nem túl érzelgős”, és csúnya szavak sincsenek benne.
Az első visszatapsolás után Beck Zoli a zongorához ült, egy ideig viccesen bénázott, kiemelve hogy soha életében nem tanult zongorázni, emiatt direkt olyan kíséretet írt a dalhoz, amit egyszerű eljátszani (tehát nincsenek benne fekete billentyűk), viszont ennek ellenére sem ér beszólogatni, hogy „hát milyen béna, ilyet én is tudok, ezek szerint már bárki felléphet itt”, meg ilyenek. A zenekar többi tagja ezalatt levonult a színpadról, „de ez nem baj, majd abból fogom látni, hogy valami gáz van, ha ti is felálltok és kimentek”.
Erre persze nem került sor, a közönség nagy derültség közepette a helyén maradt. Ezután jött a fentebb már említett Kex-dal, melynek billentyűs intróját Papa elrontotta. Nem nagyon, a többség valószínűleg észre sem vette, de a többiek persze ezért is kiosztották. Ennek kapcsán szóba került, kiről milyen titkos pletykát lehetne még említeni, Ádi pedig el is kezdte sorolni: „Zoli playback-el” – majd pedig: „Endynek nagy”. Ha már itt tartunk, Endy eddigre felvett egy iszonyúan hülye napszemüveget, ami narancssárga hajával és hasonlóan bizarr cipőjével, illetve nyakkendőjével együtt leginkább a Toy Dolls nevű brit viccpunkzenekar tagjaihoz tette őt hasonlatossá. A felsorolásban Zaza volt az utolsó, aki az előzőekre rákontrázni nem tudván, jobb híján a „jól van bazmeg, akkor legyen az enyém kicsi” mondattal reagált, a címben is idézett szavakkal elköszönt, ezt követően pedig együttesen belekezdtek a jól megszokott záródalba.
A konklúzió annyi, hogy ehhez hasonló megmozdulás tényleg lehetne gyakrabban is. A szurkolást pedig nagyon szívesen – ilyesmiért bármikor.
(Fotók: Berta István)
