Valószínűleg a VOLT Fesztivál az, amelynek nevével összefüggésben a legtöbb gyenge szójátékot sütik el az emberek. Én ettől a kézenfekvő lehetőségtől – illetve a „Mindenütt jó, de legjobb Sopron” mottótól – most eltekintenék, inkább egy hasonlóan rossz másik poént teszek meg a cikk címének (ezúton is elnézést).
Kezdeném az általános benyomásokkal: sok ismerősöm véleménye szerint a VOLT a legjobb hangulatú magyar fesztivál, és ebben tényleg lehet valami igazság. Tény, hogy – a Szigettel és a Balaton Sounddal összehasonlítva – ez van a legkevésbé alárendelve a külföldiek igényeinek. Minden évben több olyan zenekar is lehetőséget kap a nagyszínpadon való szereplésre, akik az említett két rendezvényen (de főleg az utóbbin) labdába sem rúghatnának. Például tavaly a 30Y és a Vad Fruttik, idén pedig Copy Con és az Irie Maffia volt a kiválasztott. Eredetileg a PUF is nagyszínpados lett volna, de őket technikai gondok miatt az utolsó pillanatban áthelyezték. Ami pedig a várost illeti: a soproni emberek maximálisan nyitottak és segítőkészek, a vendéglátóhelyek pedig számos kedvezménnyel várják az ilyenkor ideérkező tömegeket. Az idő pedig – állítólag először a fesztivál történetében – végig kifogástalan volt: négy nap alatt egyetlen csepp eső sem esett.
A Fishing on Orfűvel összevetve a VOLT – leginkább a nagyobb társaság miatt – kevésbé szólt számomra a koncertekről, de azért így is sikerült majdnem mindenre eljutnom, amit előzetesen elterveztem. Ezúttal – megszokott elveimet figyelembe véve – főleg azokról írok majd részletesebben, akikkel máshol nem, vagy csak említés szintjén foglalkoztak.
Az Intim Torna Illegálról – bár azóta is szinte minden koncertjükön ott vagyok – utoljára februárban írtam itt. Az eltelt fél év eredményeképp elmondható, hogy a csapat teljesen kiforrott, kialakította zenei irányvonalát, ismertségük pedig töretlenül növekszik. A rekordgyorsasággal összerakott, 11 dalból álló koncertműsor kialakítása után kicsit visszavettek az alkotói lendületből, március és május között a meglévő repertoár csiszolásával, valamint kislemezük rögzítésével és klipforgatással töltötték idejük legnagyobb részét. Miután mindez lezajlott, végre új dalokkal is bővülhetett a felhozatal: jelenleg kettő van belőlük, az egyik leginkább a Kispál zenei világát idézi, míg a másik talán a Gogol Bordellóhoz áll közel. Emellett az eredetileg csak az MR2 Akusztik felvételre meghívott Bartal Gábor immár állandó taggá avanzsált, a csapat ezzel öttagúra bővült. A VOLT-on adott koncertjük előtt afféle partizánakcióként lenyomtak egy spontán utcazenélést is: megérkezésük után kipakoltak a soproni vasútállomás előtt egy füves területre, és – a basszuserősítő áramellátását a közeli büféből megoldva – lejátszották majdnem az egész programjukat (videó itt és itt). A rendes fesztiválos fellépést követően pedig elvegyültek a forgatagban, hogy aztán a szintén aznap szereplő, új felállású Kistehén közönségének első sorában bukkanjanak fel – nem kis feltűnést keltve.
Ami a Kistehént illeti: mint ahogy a lemezükről szóló cikkemben is írtam, a letisztulás náluk is teljesen befejeződött, immár csak nyomokban fedezhető fel a régi koncertek hangulata. Ismét fontosnak tartom leszögezni, hogy ezt nem lehet egyértelműen jónak vagy rossznak minősíteni. Egyszerűen összehasonlíthatatlan a kettő, de ennek ellenére is tény, hogy az új felállás stílusa sokkal inkább tucatzene. Egy tisztességes rockzenekar ez, amiben azonban alig van valami, ami megkülönböztetné őket a műfaj többi szereplőjétől. Ezzel együtt továbbra is lehet ugrálni rá, lehet énekelni a szövegeket, tehát úgy általában át lehet élni az egészet. „Mindössze” az a plusz hiányzik, ami kiemelné őket a sokaságból, és ami okot adna arra, hogy ezután is rendszeresen látogassam a koncertjeiket.
Ez a nap egyébként a Magyar Rocklegendák Napjaként lett meghirdetve, ami abban nyilvánult meg, hogy a nagyszínpadon egyetlen külföldi fellépő sem kapott helyet. Volt ellenben Magna Cum Laude, akik fogalmam sincs, mit kerestek ott, és Deák Bill, aki legalább tényleg rászolgált valamilyen szinten a legenda címre, viszont ezúttal se mulasztott el Fradi-zászlóval a kezében megjelenni. Az Edda 30. születésnapi koncertjéből az utolsó 30 percen voltam jelen, azonban ezalatt is minimum ötször hagyta el Pataky Attila száját a „drága véreim” szókapcsolat. Az ufók által többször elrabolt frontember persze ezúttal is magához szólított egy csomó lányt a közönségből, akiknek nyilván ez volt életük nagy élménye.
Egyik legelső koncertélményem egy Omega-fellépés volt még 2004-ben, a Puskás Stadionban. Többek között emiatt is kíváncsi voltam rájuk, na meg persze az is érdekelt, mire képesek így lassan a 70 felé közeledve. Összességében azt kell mondjam, a körülményeket figyelembe véve semmi kívánnivalót nem hagytak maguk után. Megvolt a lézershow, eljátszották az összes nagy slágert (persze a Gyöngyhajú lányt utolsónak), és szövegtévesztésből is csak néhányat vettem észre. Hozzá kell tennem, hogy a színpadtól viszonylag távol, ülve néztem a koncertet, ezért lehetséges az, hogy kevésbé tűntek fel a mások által felrótt negatívumok, például a túl sok lassú szám által leültetett hangulat, illetve hogy Kóbor János állítólag alig bírta ki a másfél órás éneklést.
A második napon Lorán Barnabás és Kovács András Péter néhány poénjának („aki nem tudná, új köztársasági elnökünk van: S.P.”) meghallgatása után Szilárddal készítettem interjút, ezután pedig a Poncichter-negyed felé vettem az irányt, ahol Kardos Horváth János adta elő immár hivatalosan is megjelent gyereklemezének anyagát. A probléma ezzel az volt, hogy a közönségben összesen három gyerek tartózkodott, és ők se maradtak ott végig. Ennek fényében különösen érdekesen hatott az a dal, amely a „tegye fel a kezét, akinek már nem kell pelenka!” sorral kezdődik – persze a jelenlévők közül többen is eleget tettek a felszólításnak.
Janó még egy alkalommal szerepelt aznap, ez már jobban be lett harangozva: az Óperentzia zenekar tagjaival közös projektjének immár neve is van, ők lettek így együtt a Kenedi. Ez önmagában még nem biztos, hogy nagy esemény lenne – Janó számos más zenésszel is játszott együtt az elmúlt fél év során –, azonban a fesztivál szervezői erőteljesen rásegítettek a hírverésre azzal, hogy a koncertet a „Kardos Horváth Janó új zenekara először színpadon!” mottóval hirdették. Ami egyébként nem igaz, mert egyszer már felléptek ezen a néven a VOLT előtt is. Nehéz dolgom van a Kenedi megítélésével, mert ezzel a kihangsúlyozott lépéssel elkerülhetetlenné válik a Kaukazussal való összehasonlítás. Még a felállás is szinte ugyanolyan, egyedül a szólógitár hiányzik. Stílus tekintetében pedig szintén az egykori zenekar utolsó korszakára jellemző elektro-diszkó az uralkodó motívum. Ez az, ami sok helyen zavaró is: például az Elnézést, bocs című, egygitáros koncertekről már jól ismert dalt is begyorsított tempóban, más dallammal, sok elektronikus betéttel adták elő, amitől sajnos teljesen elveszett az eredeti hangulata. Ettől függetlenül a Kenediben lehet potenciál, de sok fog múlni azon, a továbbiakban mennyire veszi át az első számú projekt szerepét Janó életében, illetve mennyire hirdetik majd úgy, mint a Kaukazus egyértelmű utódzenekarát.
Az N&SK nevű francia ska-zenekart tavaly már volt alkalmam látni a Szigeten, ezen túlmenően pedig ebből a videóból is ismertem egyik számukat. Igazi ugrálós bulizene ez, leginkább a nálunk szintén gyakori vendégnek számító Babylon Circushoz hasonlít. A közönséggel való kapcsolattartásban sem volt hiba, bár az énekes csak két szót tanult meg magyarul (a szokásos köszönöm mellett a másik a hangosabban), de ezeket annál gyakrabban használta. Külföldi fellépők tekintetében két pozitív élményem volt még aznap: egyik a Parov Stelar Band, akiket eddig csak hallomásból ismertem, de annak tudatában, hogy tavalyi két A38-as koncertjükre napok alatt elfogytak a jegyek, eleve sejtettem, hogy olyan nagyot nem csalódhatok. Billy Idollal velük szemben kifejezetten képben voltam már jó ideje, és ő élőben is hozta az elvárható szintet. Eljátszották az összes nagy slágert (talán csak a Shock to the System hiányzott), ezen túl pedig kétszer is bement a közönség két oldalát elválasztó folyosóra pacsizni az emberekkel.
A napot számomra a Brains és a Magashegyi Underground zárta, előbbi nem más, mint az Irie Maffiából ismert Columbo elektro-ragga formációja. A stílusmegjelölés nem biztos, hogy szabatos, de mindenképpen sajátos színfoltja a hazai mezőnynek, mivel élő hangszerekkel – ez számomra alapkövetelmény – játszott elektronikus alapokra ráénekelt (illetve gyakran rappelt) szövegeket takar. Ami Bíborkáékat illeti, immár eljutottak arra a szintre, hogy saját jogon is képesek megtölteni az MR2 színpad előtti területet. Bár nyilván még mindig sokan vannak olyanok, akik direkt a Kaukazus által híressé tett Anglia miatt mennek előre, de talán van esély rá, hogy a jövőben még jobban a Tariska Szabi által fémjelzett irányvonalra terelődjön a hangsúly. Sajnos ennek egyelőre ellentmond az, hogy az Angliát továbbra is az általam immár elhagyhatónak minősített szinti-alapokkal játsszák, és a ráadásban meg is ismételték. Viszont jó hír, hogy Szabi ezúttal személyesen is jelen volt a koncerten: két dalba szállt be, az egyik a Berekerdő Balladája volt, a másik pedig egy szintén az ő szövegét alapul vevő új szám. A fúvósszekció még év elején beígért visszatérése viszont úgy fest, végül elmaradt. De ez nem is probléma, mivel nélkülük is abszolút teljes értékű és kiforrott a csapat hangzása.
(Második rész itt, további fotók itt)
