A székesfehérvári Fezen hagyományosan a fesztiválszezon zárórendezvénye. Helyszíne az évek során többször is változott, míg aztán tavaly a város szélén fekvő Sóstói ipari parkban lelt otthonra. Ez a helyválasztás rögtön egy sor problémát hozott magával, ugyanis az egész területet kövek borították, méghozzá olyan mértékben, hogy nemcsak magassarkúban, de lényegében bármilyen lábbelivel komoly kihívást jelentett a terepen való közlekedés. Idén a helyzetet részben sikerült orvosolni – a kövek jó részét eltávolították, és bár még mindig maradt belőlük, a problémának ez a része nagyjából megoldódott. Helyette azonban beütött az időjárás, amely – szeptember közepét tekintve egyáltalán nem váratlanul – igencsak mostohán alakult. Az első nappal még nem volt semmi baj, tiszta kék ég és kellemes napsütés fogadta a kilátogató közönséget. El is kezdtem reménykedni, hogy a teljes idei fesztiválszezont megúszom (hülye szó erre, de mindegy) számottevő csapadék nélkül, ám sajnos nem így lett: pénteken barátságtalan szürke égboltra és összefüggő esőfüggönyre ébredtem. A körülmények szombatra még tovább romlottak, szó szerint kialakítva a címben említett sártengert. Gyakorlatilag a színpadok között szinte mindenhol csak annyi száraz hely maradt a közlekedésre, hogy a mozgó tömeg libasorban volt kénytelen haladni.
A fesztivál talán legnagyobb húzóneve az Uriah Heep nevű brit rocklegenda volt: a programfüzetben külön felkiáltójellel szerepelt, hogy ők nem kevesebb, mint 41 éve alakultak. A valóságban persze nem nehéz kitalálni, hogy ennyi idő alatt a zenekar nagy része lecserélődött - jelen esetben egyedül Mick Box gitáros jelenti a stabil állandóságot, mellette 1969 óta négy billentyűs, öt énekes, hat basszusgitáros és hét dobos fordult meg. A jelenlegi felállás három éve létezik, igaz, a dobos kivételével a többiek már 1986 óta együtt vannak. Kinézetre is megvolt a klasszikus hosszúhajas rocker imidzs, a színpadon és a közönség soraiban egyaránt. Ami pedig a repertoárt illeti: érdekes módon leginkább az együttes karrierjének két végpontjáról merítettek, tehát a számok vagy a '70-es évekből lettek válogatva, vagy a legutóbbi albumról. Különbség alapvetően nem nagyon volt a kettő között, stabilan hozzák ők is ugyanazt a szintet, amit a több évtizede aktív csapatoktól elvárnak a rajongóik. Minden adott volt tehát egy klasszikus nosztalgiabulihoz, többet nem is lehet elvárni az Uriah Heep-hez hasonló múltra visszatekintő bandáktól. Aki ilyen várakozásokkal érkezett a bulira, meg is kapta, amit akart.
A Junkies egy tipikus generációs zenekar, melynek rajongótáborában leginkább a tinédzserkori lázadás a közös pont. A baj ezzel az, hogy természetéből adódóan a legtöbben igen hamar kinövik, és onnantól már legfeljebb csak nosztalgiázás céljából lehet járni a koncertekre. Elvégre egy adott kor fölött a többség már nem üvölti magából kikelve, hogy "miattad iszom, te állat", vagy hogy "utáltam mindig az iskolát, elbassza az ember kiskorát". Ezen kívül az is tény, hogy Szekeres András frontembernek sokkal jobb hangja van annál, hogy széttorzított gitárkíséretre ordítson rá ehhez hasonló szövegeket. Ezt megerősítendő elég megnézni másik zenekara, a Stereomilk bármely dalát (például ezt vagy ezt). Ezek egyrészt sokkal inkább populáris és rádióbarát szerzemények, másrészt pedig fantázia is jóval több van bennük, mint a sablonos négynegyedes punkrock számokban. A repertoárnak pedig a saját dalok mellett feldolgozások (Oasis, U2, LGT) is részei, amelyek szintén tök jól szólnak.
Már ezen a blogon is többször utaltam a reneszánszát élő retróhullámra, különböző előadók több évtized kihagyás utáni visszatérésével kapcsolatban. Ezúttal újabb névvel bővülhet a lista, a Kézi Chopin személyében. Ők 1983-tól 1995-ig voltak aktívak, ezután egészen tavaly őszig nem lehetett hallani róluk. Az újrakezdésre az Underground Katalógus címet viselő válogatás kiadása adott okot, ennek keretében ugyanis az ő egyik lemezüket is megjelentette az egyik magyar kiadó. Promócióként pedig fesztivált rendeztek a válogatásban szereplő bandák részvételével. Ha igaz a hír, a Kézi Chopint csupán illendőségből hívták meg, annyira valószínűtlennek tűnt 15 év utáni feléledésük - ők azonban elfogadták a felkérést. Azóta ez összesen a harmadik koncertjük volt, tehát mindenképp tart még az újdonság varázsa. Legjobban az fogott meg a Kézi Chopin kapcsán, hogy underground zenekar létükre valami hihetetlenül populárisak a dalaik. Gyakorlatilag szinte mindegyik lemehetne bármely országos rádió műsorán, ami azért a '80-as években aktív együttesek többségéről nem mondható el. A számokat gitárcentrikusság jellemzi, de van billentyű és szaxofon is. Legát Tibor pedig rendkívül karizmatikus frontember, megjelenése kicsit Dave Gahanre emlékeztet, illetve a magyarok közül a Hangmás énekesét juttatta eszembe. Összekötő szövegei is cinikusan frappánsak ("Most azon gondolkodom, hogy hangulatot csináljak, vagy verset mondjak."), illetve ami fontosabb, a daloknak is van mondanivalójuk. Már ezért az egy koncertért is megérte eljönnöm a fesztiválra, bízom benne, hogy további alkalmak is lesznek.
Az északír Therapy? a tavalyi fesztivál programjában is szerepelt, de végül az egyik tag betegsége miatt nem tudtak eljönni. Idén pótolták mulasztásukat, azonban nem állíthatom, hogy az ő koncertjük volt a három nap fénypontja. Alapvetően az volt a probléma, hogy a nagyszínpad felhozatalát elég erőteljesen a rock-metal vonalra lőtték be, ez pedig akárhonnan nézzük, mindenképp rétegzene. A magyar sztárok (Tankcsapda, Edda) persze ezúttal is hozták a tőlük megszokott tömeget, de a magyarok felé hajlás volt jellemző akkor is, amikor a külföldi fellépők voltak soron. Meg merem kockáztatni, hogy a Therapy? koncertjét kevesebben látták, mint a velük egy időben játszó Kiscsillagot, ami azért elég kellemetlen. Többször is leteszteltem: a másfél órás program alatt végig lehetett szabad helyet találni a legelső sorban. Ráadásul valami megmagyarázhatatlan okból a hangulat is borzalmasan rossz volt az elején. Az amúgy lelkes frontember hiába próbálkozott a bevett eszközökkel - kiabálásra/ugrálásra buzdítás, tömegénekeltetés - reakció csak a legszűkebb keménymag részéről volt. A végére aztán kicsit javult a helyzet (ekkor kerültek elő a nagy slágerek, lásd Diane, Screamager), de a benyomásom összességében az maradt, hogy ez most valamiért "nem jött át".
Az idei Fezen annak kapcsán is bekerülhetett (volna) az emberek emlékezetébe, hogy három és fél év kihagyás után itt lépett újra színpadra a fehérvári gyökerű Eleven Hold. Új énekessel, új basszusgítárossal, hegedű nélkül. Megpróbálok a lehető leginkább objektív módon hozzáállni: ez a koncert egy nagyon igéretes repertoárral rendelkező csapat teljesen vállalható bemutatkozása volt - de semmi köze az Eleven Holdhoz. Erre mondjuk számítani is lehetett: az énekesváltás már önmagában elég kilátástalan dolog, személy szerint az AC/DC-n kívül nem ismerek más csapatot, akik presztízsveszteség nélkül meg tudták volna oldani. Török-Zselenszky Tamás azonban annyira magában hordozta (és hordozza ma is) az egész zenekar szellemiségét, hogy veszett ügy volt egyáltalán próbálkozni a helyettesítésével. Nem arról van szó, hogy a szerepét átvevő Moller Zsoltnak ne lenne jó hangja - néhány helyen még megtévesztésig hasonlít is Tamáséhoz. Minden más összehasonlítás (karizma, színpadi jelenlét) azonban teljesen felesleges. Zsolt személyiségét a legjobban talán a következő, ráadás előtt elhangzott mondata írja le: „Szóval ez lenne a visszatapsolás? Még sosem volt részem benne.” A zenekarvezető szerepét egyértelműen a szólógitáros Bodó Gyula vette át, hozzá kötődik mind zeneileg, mind szövegileg az a 13-14 (tehát nagylemeznyi) új dal is, amely a koncertprogram gerincét alkotta. Régi szám mindössze kettő maradt a repertoárban, a Hiábavaló és az Ennyit tudok hozzászólni.
A fentiek tudatában egyetlen kérdés marad: mégis mi értelme volt ezen a néven folytatni? A válasz pedig kézenfekvőnek tűnik: nyilván sokkal többen mennek el egy Eleven Holdként beharangozott visszatérő koncertre. Így is történt, a sátor gyakorlatilag teljesen megtelt. Mindazonáltal ez az önkényes döntés számomra - és valószínűleg még sokaknak - nem más, mint a múlt szembeköpése, és nagy eséllyel a klasszikus felállás esetleges jövőbeni újjáalakulását is végleg elodázta. Hangsúlyozom: az új dalok egyáltalán nem rosszak. Egy alternatív esetben most azt írhatnám, itt egy remek új zenekar egykori EH tagok részvételével, egy albumnyi tök jó számmal és múltidézésként néhány régi kedvenccel. Így azonban a keserű szájíz elnyom minden dícséretet - ennyi múlik a néven. A perdöntő kérdés persze az lesz, megmarad-e a közönség lelkesedése a jövendő koncertekre is, vagy rövid távon kipukkad a lufi.
A szombati nap szabadtéri programjainak nagy részét az eső sajnos teljesen tönkretette. A nagyszínpad mellett az Est.hu színpadot érintette az égi "áldás" - utóbbinál érthetetlen, miért nem fedték be, ugyanis hely bőven lett volna rá. Ehelyett azt a megoldást választották, hogy 30-35 méterrel hátrébb húztak fel egy felülről fedett pavilont, ahová aztán az emberek nagy része bemenekülhetett. A koncertélmény viszont nyilván a távolsággal egyenes arányban csökken, ezért is nem értem, mi miatt nem tudták az egészet egyszerűen előrébb pakolni. Főleg annak a szűk keménymagnak lett volna ez ajándék, akik a körülmények ellenére végig kitartottak az első sorban. Az Intim Torna Illegál koncertje alatt volt a legdurvább a helyzet, gyakorlatilag végig szakadt, de nagyjából 15-20 rajongó ennek ellenére sem adta fel. A sátrakban játszó zenekarok viszont örülhettek az időjárás ilyetén alakulásának: a Mocsok 1 Kölykök produkcióját például átlagos közönségüknél jóval többen követték figyelemmel. Ettől függetlenül ők saját jogon is egyre inkább rászolgálnak az ismertségre - Ringó című daluk hetek óta toplistás az MR2-n, nemrég az Akusztikban is szerepeltek, bemutatkozó anyaguk pedig a CLS kiadó jóvoltából már hivatalosan is kapható. Ha nem rontják el valamivel, a tendencia minden bizonnyal folytatódik majd, tovább gyarapítva az igényes popzenét játszó befutott csapatok táborát.
A nagyszínpad programját a szájonbaszott Tankcsapda szuperkoncertje zárta (mert nekik minden fellépésük szuperkoncert). A jelző egyenesen Lukács Lászlótól származik, akinek minden bizonnyal ez a kedvenc kifejezése, ugyanis gyakorlatilag minden mondatában volt valami szájonbaszott. Nem tisztem ítélkezni, elvégre mégiscsak az ország legnépszerűbb rockzenekaráról van szó, de engem a végére már annyira irritált ez a szóhasználat, hogy legszívesebben ököllel végeztem volna el az említett műveletet. A setlist legalább a mostanában szokásosnál eklektikusabb volt, kimaradt a "bombát dobnak az arabokra, gyerekek szakadnak szét apró darabokra" rímpárt tartalmazó Köszönet doktor, viszont több klasszikus (Lopott könyvek, Félre a tréfát, Tudok egy munkát, stb.) is helyet kapott a '90-es évek elejéről.
Mindent egybevéve a Fezent sokkal nehezebb értékelnem, mint a többi fesztivált az idei szezonból, amelyeken részt vettem. Az időjárás sokat ront az összképen, de erről nyilván nem a szervezők tehetnek. Voltak azonban technikai problémák is: egyrészt simán lehetett volna több pallót lefektetni, hogy a gumicsizmával nem rendelkezőknek se kelljen bokáig vízben gázolniuk a színpadok között. Rögtönzött megoldással összesen egy esetben találkoztam: az egyik ételpulthoz összecsukott padokból és asztalokból alakítottak ki ösvényt, de ez amúgy tényleg megközelíthetetlen lett volna száraz lábbal. Voltak ezen kívül áramszünetek: a PUF koncertje alatt egy alkalommal, másnap a 30Y fellépése pedig négyszer(!) sötétült el, tragikomikus jeleneteket produkálva. A második naptól a késések is állandósultak: kezdetben még az elfogadható határon belül (~10 perc), de a Therepy? már fél órával később kezdett, a Tankcsapda hangbeállása pedig majdnem egy teljes órával tartott tovább. A főszervező dicséretére legyen mondva, hogy rögtön a zárás utáni napon kiadott egy hosszú közleményt a hibákat boncolgatva, ígéretet téve arra, hogy jövőre tanulnak majd belőlük. Remélhetőleg így is lesz, mert az említetteket leszámítva a Fezenben megvan a potenciál, hogy a hazai mezőny egyik legszerethetőbb fesztiválja legyen.
(A harmadik és az utolsó kép illusztráció.)