A38-tól a Zeneakadémiáig

Harmincadik születésnapját ünnepli a napokban a Pál Utcai Fiúk zenekar. A szigetszentmiklósi garázsból indult csapat a ’90-es évek elején az ország legnépszerűbb együttesei közé emelkedett, majd visszavettek a tempóból, de ma is rendkívül lelkes közönség jár a koncertjeikre. Az évforduló apropóján Leskovics „Lecsó” Gábor frontembert az augusztus 30-i Budapest Parkos buli mellett a múltról és a remélhetőleg hamarosan elkészülő új lemezről is kérdeztem. Szóba kerül emellett, miért nem vesz részt az utóbbi időben a szövegírásban, illetve hogy bírja az állandó turnézással járó pörgést.

Közhelyes kérdés, de adja magát: gondoltad volna 1983-ban 17 évesen, hogy három évtizeddel később is menni fog a zenekar, ráadásul sikeresen?

Azt se gondoltam, hogy három év múlva menni fog, nemhogy évtized… Abszolút semmilyen tervünk nem volt, az egész csak egy viccnek indult, amit a saját szórakoztatásunkra kezdtünk el csinálni.

És mikor, minek következtében kezdtétek el komolyan venni?

Talán a katonaság volt a fordulópont, ahová 1985-ben hívták be az akkori gitárosunkat, és még ketten mentünk vele a zenekarból, hogy egyszerre legyünk. Két év alatt rengeteg benyomás ért minket és kialakult bennünk egy nagyon nagy fokú szabadságvágy. Én rengeteget beszéltem telefonon a dobosunkkal, és miután ’87-ben leszereltünk, már tudtuk, hogy ebből valami komoly dolog is kialakulhat. Innentől napi nyolc órákat próbáltunk, egyre több saját számot írtunk, valamint megcsináltuk az első demót is. Ez elkezdett terjedni az ismerőseink körében, mindenkinek tetszett, szóval azt láttuk, hogy van értelme az egésznek. Hosszú távú terveink még ekkor sem voltak, csak az volt a célunk, hogy normális koncertzenekarként működjünk.

Hogy élted meg a kezdetekkel összehasonlítva azt, amikor az ország kvázi elsőszámú sztárzenekarává váltatok?

Tulajdonképpen nem voltak váratlan ugrások, mindegyik lépés természetes módon jött az előző után. Mi nem hirtelen lettünk sztárok, fokozatósan lettek egyre többen a koncertjeinken. 1987-ben kezdtünk el rendszeresen játszani és hat évvel később értünk el a BS-ig. Közben volt egy rendszerváltás, illetve ’90-ben kijött az első lemez, ami kétségkívül a legnagyobb lökést adta. Ezután karolt fel minket egy turnészervező csapat, akiknek köszönhetően országszerte megismertek bennünket.

Mennyire volt testhezálló neked ez a szerep?

A zenekar egyik fele azt mondta a BS koncert után, hogy a felszálló ágnak sose lesz vége, és innentől aztán már jöhet a világsiker. Én viszont úgy láttam, hogy elértünk mindent, amit egy garázszenekar elérhet, sőt már az utolsó két-három évünk sem arról szólt, amiről ideális esetben szólnia kellett volna. Ha befutott sztár vagy, rengeteg elvárásnak kell megfelelned a sajtó, a szervezők és a rajongók felé. Ez ráadásul mind rám hárult, mivel a többiek nem nagyon foglalkoztak vele. Nekem viszont egy idő után elegem lett belőle, ami magával hozott egy belső feszültséget. Végül ketten kiléptek, mi pedig a megmaradt tagokkal visszavettünk a tempóból és elkezdtünk újra klubokban játszani.

Hol tartotok ehhez képest most?

Nagyjából tartjuk azt a szintet, ahová a ’90-es évek vége felé pozicionáltuk magunkat. Persze hozzá kell tenni, hogy közben jelentősen változtak a körülmények – mindenkinek családja lett, több formációban játszik, vagy más munkája van. Emiatt sajnos elég lassan születnek a dalok, de nekem igazából nincs problémám azzal, ahol állunk: szeretem ezt a zenekart olyannak, amilyen. A közönségünk fantasztikus, a lemezek közül pedig az utolsó kettőre személy szerint talán még büszkébb is vagyok, mint az elsőkre. Felnőttünk és megkomolyodtunk, de ez nem jelenti azt, hogy a régi daloknak ne lenne ugyanúgy helyük a koncerteken.

A közönségetek mennyire heterogén, milyen az idősebb és a fiatalabb generáció aránya?

A mai generáció mindig akkor vevő egy zenekarra, ha játsszák a dalait a rádiók. A mi esetünkben is az a helyzet, hogy miután a Legelőt egy ideig elég erősen nyomta a Petőfi, csapatostól kezdtek járni a fiatalok a koncertjeinkre. Ami pedig az idősebbeket illeti, harminc év alatt gyakorlatilag már három generációt „fogyasztottunk el”, akik közül jó páran a mai napig kitartanak mellettünk. Ilyen szempontból nekünk a Park, a Zöld Pardon és az ezekhez hasonló szabadtéri helyek a legideálisabbak, mivel a korai kezdés és a nagy tér miatt ide olyanok is eljönnek – akár gyerekkel együtt –, akik a klubokba már nem.

A legutóbbi két lemezen már nem te, hanem a gitáros Molnár Balázs írta a szövegek többségét. Mennyire könnyű azonosulnod az általa írtak mondanivalójával?

Ezen a téren azért elég nagy a szórás, sokkal több szöveget hoz ő a zenekarba, mint amennyiből végül kész dal lesz. Pont amiatt, mert csomó ötletére azt mondom, hogy nem tudnám hitelesen elénekelni. Más esetekben viszont rögtön úgy vagyok vele, hogy ez baromi jó, csináljuk meg. Az ő dalai alapvetően róla szólnak, más kérdés, hogy nagyon sok esetben rám is igazak – hiszen nagyjából egykorúak vagyunk és egy zenekarban játszunk, így rengeteg közös élmény ér bennünket. Ugyanez a helyzet, amikor Anikónak ír dalokat, bár ez többnyire nincs előre eldöntve.

És miért alakult úgy, hogy visszavonultál a szövegírástól?

Egyszerűen csak lusta vagyok, sokkal könnyebben írok zenét, mint szöveget. Emiatt nagyon sok számunk gyűlt fel félkész állapotban, szöveg nélkül. Itt került képbe Balázs, mivel neki mindig is voltak szövegötletei, így adta magát a lehetőség, hogy kipróbáljuk őket.

Személy szerint leginkább azt szeretem a PUF-ban, hogy a zenekarok többségéhez képest – akik egy-egy turnét általában ugyanazzal a számlistával nyomnak végig – nálatok a dalok legalább fele minden koncerten különbözik. Tudatos volt ez a koncepció?

Úgy vagyok vele, hogy szeretem a változatos koncerteket, szerintem borzasztó unalmas az, ha egy zenekar mindig pont ugyanazokat a dalokat játssza. Még szegény Cipővel történt első találkozásunkkor, hogy azzal köszöntem el tőle, mennem kell haza megírni a másnapi sorrendet. Mire ő teljesen meglepve kérdezte, hogyhogy mi váltogatjuk a dalokat, hiszen ők például minden alkalommal teljesen ugyanazt nyomják. Azt mondta, szerinte ez olyan, mint egy templomi misén a liturgia: mindennek megvan a pontos helye és ideje, és a közönség el is várja a kiszámíthatóságot. Ebben is lehet valami, el tudom képzelni, hogy valaki erre vevő. Én viszont azt szeretem, ha egy zenekar meg tud lepni. Persze a műsor nagyjából fele nálunk is mindig ugyanaz, a maradék 8-10 számot viszont tök jól esik cserélgetni.

Hogy álltok most az új lemezzel, mi az aktuális terv a megjelenésre?

Tíz-tizenkét szám van készen, néhányat már fel is vettünk közülük, de még nagyon képlékeny az egész. Nyilván ha holnap bemennénk egy stúdióba, most is tudnánk rögzíteni egy lemeznyi dalt, de az nem biztos, hogy olyan lenne, ami megfelel az elvárásainknak. Balázs fejében már van egy viszonylag összefüggő koncepció, nekem viszont még nem állt össze a dolog. Remélem, azért még idén ki tudunk jönni vele, de ez számos körülménytől függ, nem szeretnék ígérgetni.

Mi várható a születésnapi koncerten?

Egyrészt nyilván hosszabb lesz a szokásosnál, nagyjából két és fél órás. Olyan dalokat is eljátszunk – például a Partizánt –, amelyeket mindig követel a közönség, de direkt ilyen különleges alkalmakra tartogatjuk őket. Átfogó programmal készülünk, a hagyományos felállás mellett az akusztikus koncerteken megszokott vendégzenészekkel (kibővített fúvósszekció, plusz Dióssy Ákos billentyűn és Pápai Pisti ütősökön). Emellett lesz egy blokk a zenekar klasszikus felállásával, Turjánszki Gyuri kivételével. Tárgyalunk a szervezőkkel, hogy ne kelljen a szabadtéri helyeken szokásos 22 órakor befejeznünk, de valószínűbbnek tűnik, hogy inkább hamarabb elkezdjük majd.

Hogy bírod az életmódoddal járó állandó pörgést?

Fizikailag jól, csak az idővel állok nagyon szűkösen. Például a PUF lemezt is simán be lehetne fejezni, ha mondjuk három hétre el tudnánk vonulni csak ezen dolgozni, de az ilyen luxust legalább tíz éve nem engedhetem meg magamnak, a többiekről nem is beszélve. Közben a Kiscsillaggal is új dalokat írunk, plusz ott vannak a koncertek, meg a család is. Nem mondom, hogy mindez nem megterhelő, ugyanakkor azon kevesek közé tartozom, akik olyasmiből élnek, amit igazán szeretnek csinálni. Azt hiszem, hogy ennél jobb dolog nincs a világon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.